A méreg, a drága nedű, mi ereimet itatja át. Ennyire nem szerettem még azt sem, ha az alkohol nyomta ki a vénáim falát.

Ettől eltűnik a gondolat, a rosszkedv is tovaszáll. Nyomorult lelkem temetésére a szertartás is készenáll.

A kínzó fájdalom végre megszűnik. Akkor mikor a pohárkában az a bizonyos lötty feltűnik.

Hatásosabb mondjuk, mint az alkohol. Ugyanis ekkor az a bizonyos sötétség végleg elrabol.

A napfény többet nem vakítja el a szemed. S érzed, hogy az agyad többet nem irányítja a tested.

Elernyed a test, a lélek kialuszik, az agy leáll. Egykori nyomorodra a béke végleg leszáll.

Utolsó lélegzetedet még kifújod. Tudod jól, hogy úgysem kell már kitől búcsúznod.

Hagyod, hogy átjárja testedet az a bizonyos bizsergető érzés. Szemeid előtt pedig a táj már elmosódott, szemcsés.

Érzed, ahogy ereidben kering a gyönyörű ital. Tested hamarosan a földben, lelked a pokolban nyaral.

Már közel a vég, nem kell sokat várni. Hagyd, hogy szemhéjad lassan csukódjon, már nem fog többet fájni.

Érzed a zuhanást, a sötétséget, a szabadságot, az életet. Hisz jól tudtad, úgysem kerülheted el azt a bizonyos végzetet.