Szemeimet behunyva kétségbeesetten összekuporodok,
jaj ne, már megint támadnak azok a fekete alakok...
Csúf pofájú démonok, lelkem hasító hegyes karmok
hagyjatok békén, belőlem még hány darabot akartok?

Elvettétek mindenem, semmim sem maradt,
megfakult szívem az üresség mocsarában ragadt.
Ahol régen sötétség helyett melengető fény gyulladt,
kiszáradt mint egy sivatag, minden elrothadt.

Gyertek csak közelebb, miért vagytok ilyen ismerősek,
hiszen léteztek, hogy nézhettelek eddig titeket levegőnek?
Sötét gondolatok kegyetlenül az elmémbe férkőznek,
elterjednek mint a méreg és mindent megfertőznek.

Valaki árulja el hol van a kiút, merre van a segítség,
falakba ütközök, itt nincs már más csak a nehézség.
Ha megmenteném magam az volna az igazi dicsőség,
gyáván mástól várni a megváltást valódi önzőség.

De mit tehet az, aki önmaga legnagyobb démonja,
így lettem önként a saját poklom legkönnyebb célpontja.
Elmém börtöne csak a fájdalmamat ápolja,
érzem ahogy az elmúlás már a homlokomat csókolja.

Önmagától megmenteni senkit nem lehet,
fölöslegesen küzdeni egyik ember sem szeret.
Keresem a bűnöst, hogy erről vajon ki tehet,
a tükörbe nézve megkapom a kérdésre a feleletet.

Hogy jutottam idáig, az a legnagyobb rejtvény,
de elfogadom a sorsom, rám már itt nincs igény.
Hová lett szemem huncut csillogása, eltűnt belőle a fény,
így halványulok el én is szépen lassan, pont mint a remény...

(2022.05.29)