Derült égről álmodok, de marad a sötétség,
A magány már nemcsak érzés, hanem betegség.
Nem tudlak feledni, pedig oly sokszor megbántottál,
Hazudtál akkor is, mikor először megcsókoltál.

Nem értem, miért hagytál itt egyedül,
Nem értem, miért mosolyogtál rám oly szemtelenül.
Válaszokat várok, de marad a csend,
Nem értem, miért kellett velem ezt tedd.

Hiányzol nagyon, nem hallom a hangod,
Nem érezhetem ajkaimon többé édes csókod.
Hiányoznak hazugságaid, miket mosolyogva mondtál.
Bárcsak, most is mellettem volnál!