Árnyékunk a fehér falra festve,
Szívem milliónyi helyen általad van megsebezve.
Emlékeink egy szekrénybe zárva,
Arcod az enyémre hajolva.

Elmentél, s én szótlanul ülök itt,
Emlékszem, mikor először megcsókoltal ugyanitt.
Repül az idő, mint egy kismadár,
Nincs többé már ki mosollyal az arcán rám vár.

Hirtelen üres lett a szoba,
Szomorú sóhajom belehasít a csendes éjszakába.
Arcod már eltűnt a messzeségbe,
Örökre elvesztünk a sötétségbe.