– Veronica kisasszony! – Szólongatta a kertész, az út közepén fekvő lányt, ahogy felé sietett, de amikor nem válaszolt, mindent eldobott a kezéből és a hercegnőhöz rohant. – Kisasszony! Nyissa ki a szemét! – Szólongatta továbbra is miközben felemelte és a rezidencia felé kezdett el futni, de csak óvatosan, nehogy még jobban megsérüljön a herceg egyetlen lánya. Amikor odaért, berúgta az ajtót. – Főhercegúr, a lánya! – Kiáltotta, mire Mikhail egyből megjelent. Le sem lehet írni azt az arcot és azokat az érzéseket, amik ellepték, amikor meglátta az eszméletlen lányát. Mikhail kezei ökölbe szorultak, de inkább nem mondott semmit és csak átvette a lányát a kertésztől, majd a szobájába vitte. Megparancsolta Diának, hogy ne engedjen be senkit rajta kívül és, hogy Veronicát se engedje be. Persze az orvos kivétel volt, de ő is csak Mikhail kíséretében.

– Dia, írj egy levelet a barátnőinek, hogy hazautazik a tél maradékára. – A cseléd nem tudott mit tenni, csak bólintott egyet és úgy tett, ahogy a Flerores herceg mondta.

És valóban. Pár nap múlva Veronica már a Flerores kastélyban feküdt, ugyan olyan szigorú körülmények között. Még az ágyából kimásznia is tilos volt, de ezt a szabályt megszegte, amikor nem volt bent senki. Sokszor ment ki az erkélyére meginni egy forró teát, miközben élvezte a friss levegőt. Mamoera és még Emily is gyakran eljött, azzal a szándékkal, hogy meglátogatják, de még őket sem engedték be. Veronica nem mert odamenni az apjához, sem beszélni vele, mivel látta rajta, hogy most nagyon haragszik rá. Pedig ez nem is volt igaz. Mikhail egyes egyedül Maximilianra haragudott, mivel először megkörnyékezte őt, aztán még ott is hagyta, a hidegben, eszméletlenül. Még azért sem bántotta, hogy meg is ölhette volna. Bár a saját viselkedésén is elgondolkozott. Csak a düh és harag vezérelte, ezért még a saját lányát is belekeverte a párbajukba. Csak azzal tudta magyarázni a saját viselkedését, hogy elvakította őt a sok érzelem, ezért nem is fogta fel, hogy kit is ejtett túszul.

–... khail! Mikhail! Mikhail, figyelsz te egyáltalán rám? – Emelte fel amúgy is gyenge hangját Mandyan.

– Mi az? – Fordult meg a férfi agresszívan, mire szembe találta magát a felesége rémült arcával. Mikhail meglepődött és egyből megbánta a hangsúlyt, amit használt. Meg akarta nyugtatni a feleségét egy lágy simítással, de félt, hogy így is ártani fog neki, így inkább lesütött szemekkel elfordult.

– Mikhail, nézz rám! – Szólalt meg újra Mandyan, lágy hangján. – Legalább a barátait engedd be hozzá. Nem kezelheted őt úgy, mint egy foglyot. Tudom, hogy félsz, de ők mégis mit árthatnának neki?

– Ha én árthatok nekik, akkor ők is! – Fakadt ki ismét Mikhail. Kék szemei csillogtak a könnyektől. Mandyan megszánó mosollyal kitárta gyenge karjait, mire Mikhail elfordította a fejét. – Ne érj hozzám. A végén még téged is bántani foglak.

– Mikhail, nem bántottál te senkit.

– De az volt a szándékom!

– Mikhail, nyugodj meg és gyere ide. – Mosolygott most bíztatóan, mire a nagy főherceg kisfiúként bújt a feleségéhez. – Semmi baj. Nem tettél semmi rosszat. – Simogatta Mandyan a férje szürke haját, mire Mikhail csak megrázta a fejét, de nem mondott semmit. – Megértem, hogyha magadra, vagy Maximilianra haragszol, de e miatt ne Veronica szenvedjen. Azt is megértem, hogy félted a lányunkat, de nem kell ennyire. Nem hiába van itt ennyi testőr meg katona, a kastély biztonságos. De nem bízol bennük, akkor mind hasztalanok. Legalább ennyi hasznot adj nekik, ha már mindegyiket a porból húztad ki. – Mandyan bíztató szavaira Mikhail könnyei is felszáradtak. Gyengéden megfogta a türkiz szemű nő kezét és egy aprócska puszit nyomott rá.

Akármennyire is érdekházasság volt az elején a kapcsolatuk, mostanra már jobban szerették egymást, mint abban a királyságban bárki. Annyi volt a különbség, hogy ők nem verték ezt nagydobra és még a lányuk elől is gyakran elrejtették a mézesmázos mondatokat, vagy az egyszerű kis bókokat. Az ő kapcsolatuk mondhatni egy titkos kapcsolat volt, mivel senki sem tudta, hogy a nagyon az pontosam mennyit jelent. Én is csak annyit tudok mondani, hogy nagyon, nagyon, nagyon szerették egymást, mivel csak ők voltak egymásnak. Persze az utóbbi állítás nem teljesen igaz, mivel Veronica is ott volt, de mivel ő egy bentlakásos iskolában tanult, így csak a hosszabb szünetekben meg télen találkoztak.

Veronica az ajtajának támaszkodva, halkan kifújta a levegőt, majd próbálta elnyomni a feltörő kuncogást, ami kikívánkozott belőle, miután végighallgatta az ajtó másik oldalán történteket. A Flerores hercegnő nagy rajongója volt a szülei kapcsolatának és sokszor elmélázott azon, hogy vajon hogy van bennük ennyi szeretet egymás iránt, még ennyi év után is. Egyszerűen nem hitte el, hogy mindent meg tudnak oldani pár szóval és mivel nem meséltek neki a kapcsolatukról, így csak a találgatás maradt. Az éjjeliszekrénye fiókjában volt is pár olyan papír, amik lehetséges helyzeteket vázoltak. Ez volt Veronica kedvenc elfoglaltsága, amikor otthon betegeskedett télen.

Viszont volt még egy rejtély, ami foglalkoztatta, viszont ennek még mindig nem talált semmilyen lehetséges megoldást. A kérdés pedig az, hogy miért hord mindig Mandyan olyan ruhákat, amik csak az arcát nem takarják. Veronica sokáig azt gondolta, hogy ezt csak akkor fogja megérteni, amikor felnőtt lesz, de még felnőtt fejjel sem jutott semmire. Lassan már elkönyvelte, hogy ez egy örök rejtély marad, de aztán mindig eszébe jutott, hogy a bátyjával mindig is meg akarták kérdezni, de féltek, mivel nem akarták megbántani az édesanyjukat.

Veronica még egy nagyot sóhajtott és az ablakokat kitárva, kilépett az erkélyre.

– Hol vagy, Victor? – Sóhajtott egy nagyot, mire feltámadt a szél és meglengette hosszú, ezüstösen csillogó tincseit, a fehér hálóingével együtt. A friss fuvallatba pár kósza virágszirom is került, amik mind azt jelezték, hogy itt a tél vége.

A tél vége pedig egy fontos eseményt is magával hozott, ahová a királyság összes arisztokratája meg volt hívva. Ez pedig nem volt más, mint a második herceg, immár koronaherceg születésnapi bálja. Még az bál sem volt olyan nagy bál, amikor Maximiliant megkoronázták, mint ami most volt készülőben. És ez azt jelentette, hogy mindenkinek fényűzőnek kell lennie rajta. Ez alól pedig a Flerores család sem volt kivétel, így nem meglepő, hogy Eugen születésnapja előtt már háromszor fordult meg a kastélyban a birtok legjobb ruhakészítője és ékszerkészítője. A nagyobb városokban mindig az a pletyka járta, hogy a Flerores hercegnő milyen válogatós, mivel legalább három ruha szokott neki készülni az ilyen alkalmak előtt. Pedig azt az átlagos emberek nem is tudták, hogy azok mind pótruhák, arra az esetre, ha valami történne az eredetivel. Emellett Veronica egyáltalán nem volt válogatós. Bármivel megelégedett, ami kényelmes volt és megfelelt az ízlésének. Az ízlése pedig annyiból állt, hogy ne legyen szemérmelenül kivágott és tükrözze a családja rangját. Ezért is járt mindig drágábbnál drágább anyagból készült és gazdagon díszített ruhákban, amik persze mindig megfeleltek a divat követelményeinek. Ezért is volt olyan jó barátnője Emilynek, mivel mindketten odáig voltak a divatért. És így történhetett az is, hogy Emily boltja olyan híres lett.

– Dia, segíts felöltözni! – Ült fel Veronica az ágyában a bál napján és bár nem látszott rajta, de nagyon is lelkes volt. Dia bólintott egyet és azonnal elő is vette a három ruhát, amik közül Veronica majd kiválasztja, hogy melyik legyen rajta elsőnek. – A szüleim milyen ruhában lesznek? – Kérdezte Veronica azzal a szándékkal, hogy ő is a hozzájuk illőt vegye fel.

– A főhercegúr kérésére nem készült olyan ruha, ami megegyezne a hercegi páréval. – Mondta Dia lehajtott fejjel, mire Veronica összehúzta a szemeit. Így most nem tudta, hogy melyiket kéne felvennie először. Eddig mindig összeöltöztek, de most nem tudtak. Veronica nem tudta elképzelni, hogy mi lehetett az oka. Végül pedig a fekete ruhát választotta, amit kék, fehér és vörös gyöngysorok dísztettek, ehhez illően pedig egy ritka fekete ékkőből készült nyakláncot és fülbevalót vett fel. Míg Veronica elment reggelizni, addig berakták a váltóruháit egy ládába és feltették a hintóra, amivel utazni fognak.

Amikor minden készen állt, beültek és elindultak a főváros felé, ahol a királyi palota állt.

Ahogy megérkezett a 12 ló húzta ezüsttel díszített kék és fehér hintó, a már befelé igyekvő vendégek mind megbámulták és sugdolózni kezdtek. Amikor megállt, a kocsis egyből lepattant és kisegítette Veronicát belőle. Veronica tudta, hogy hogyha nem egymáshoz illő ruhát vettek fel, akkor valószínűleg nem is kéne együtt belépniük, így egy intés után előrement. Mikhail értékelte a lánya tevékenységét és a feleségével együtt lépett ki a hintóból, és hagyta, hogy mindenki megbámulja őket az elegáns sötétkék ruhájukban. Mikhail és Mandyan ezen a bálon a boldog szülők szerepét akarták játszani, akik végignézik, ahogy lányuk egyre több barátot talál és talán majd egy vőlegényt is, ha már nem lehet királynő. A Flerores herceg úgy érezte, hogy ezzel tartozik, ha már ki tudja mennyi ideig ki sem engedte a lányát.

Viszont a meglepő dolog az volt, hogy amikor beléptek, Veronica nem volt a bálteremben.

– Hol van Veronica? – Kérdezte Mandyan kétségbeesetten forgolódva.

– Ne aggódj, Mandyan, majd előkerül. – Mondta nyugodtan és egy puszit nyomott felesége fejére, de közben ő sem a legnyugodtabb.

– Remélem. – Hajtotta Mandyan a fejét Mikhail vállára. Pont abban a pillanatban jött a bejelentés, miszerint megérkezett a királyi család. Az ajtó pedig kinyílt és besétált először Charles, a király mellette a királynő, Jennacy, utánuk Amanda és egy kicsivel később Eugen is, egy nagy mellű lánnyal, aki teljesen rá volt csimpaszkodva.

– Ugh! Az ott Marilettina! – Kezdtek el sutyorogni az akadémia diákjai.

– Hogy el van telve magától, csak mert ráugrott a hercegre! – Nevettek.

Amikor a királyi család tagjai elfoglalták méltó helyeiket, ismét kinyílt az ajtó és belépett rajta az elsőherceg. Aki egyben a korábbi koronaherceg volt, vagyis nem más, mint Maximilian Cherelman Jay, egy gyönyörű, fiatal hölggyel kézen fogva. A fiatal hölgy kiléte pedig botrányt okozott, mivel nem más volt, mint...