– Maximilian! – A fekete hajú fiú amint belépett az étkezőbe be kellett, hogy húzza a nyakát. Mikhail, a főherceg, kedvenc kardjával állt vele szemben és a tekintete teljesen elsötétült a haragtól.

– Oh, főhercegúr milyen kellemes meglepetés. – Nevetett cinikusan Maximilian válaszul és kirántott egy díszletként szolkáló kardot a helyéről. – Üres hassal nem igazán megy a párbajozás. – Mikhail csak lenézően csettintett egyet a nyelvével, majd nekiindult. A fiatalabbik először csak hátrált pár lépést, míg elérte az asztalt és el tudott lopni pár falatot az asztalról, aztán zsemlével a szájában figyelmesen elugrott a főherceg halálos suhintása elől. – Legalább hadd nyeljem le. – Motyogta Maximilian teli szájjal, de már előre tudta, hogy nincs esélye, még akkor sem, ha út közben megfullad. szerencsétlen fiú, csak akkor jutott el addig, hogy le is nyelje az üres zsemlét, amikor még egyet ugrania kellett. Persze a halálos suhintások e közben sem álltak le. Mikhail most nem próbált meg taktikázni, csak a józan paraszti esze vezérelte, ami jelenleg csak a célpont elpusztítására tudott koncentrálni. Csak egy másodperig lankadt Max figyelme, és a főherceg pengéje máris levágott egy pár centit a fiú fénylő hajából. Maximilian csak akkor értette meg, hogy ez a párbaj bizony vérre megy, így agresszívan leharapta az utolsó falatját az áldozatul esett zsemléből és a maradékot eldobta az étkező egyik sarkába. – Ha harc, hát legyen harc! – Állt ki diadalmasan egy olyan férfias pózt felvéve, amit az akkor belépő Veronica is megcsodált. Hangosan csengtek a pengék, ahogy egymáshoz ütődtek és betöltötték az egész teret. A két férfi folyamatosan egymás szemébe nézett: Mikhail mérhetetlen haraggal, míg Maximilian elszántsággal telve. Még Veronica is érdeklődve nézte, ahogy az apja és a koronaherceg küzd, pedig őt egyáltalán nem izgatta az ilyesmi. Ő inkább a csinos ruhákért, meg a felelőségteljes közigazgatásért volt oda. Most viszont azon vívódott magában, hogy ki fog nyerni. Szurkolásról eleve szó sem volt, mivel egyenlő félnek tartotta a két férfit erő szempontjából, de mivel most az apját elvakította a düh, így nem tudta, hogy mire számítson végkifejletként. Végül inkább letett a gondolkozásról és inkább csak nézte, ahogy a királyság két legjobb kardforgatója küzd egymással. – Hercegúr, úgy tűnik, hogy kezd fáradni. – Jegyezte meg Maximilian, amikor már másodjára engedte magához túl közel az ellenfele kardját.

– Miről beszélsz? – Nevetett Mikhail. Ez a pár másodperc pedig esélyt adott neki, hogy körül nézzen a teremben. Csak ekkor vette észre, hogy a lánya érdeklődve figyeli a párbajt. A főherceg megengedett egy eszelős vigyort és pár ugrással már Veronica mellett állt. Amikor Maximilan közeledni kezdett felé, csapásra készen, átkarolta a lányát és vékony, sápadt nyakához emelte a kardját. Maximilian szemei nagyra nyíltak és azonnal eldobta a fegyverét, teljesen megadva magát.

– Ugyan, Mikhail... Ezt még maga sem gondolta komolyan! – Mosolygott Max ügyetlenül. Nem létezik, hogy egyetlen kislányát belekeverné ebbe a párbajba. Viszont Maximilian reakciójára a penge csak még közelebb került Veronica torkához. A fekete hajú fiú egyből felkapta a kardját és szemeit lehunyva suhintott a főherceg felé.

– MAXIMILIAN! – Kiáltott fel Veronica a suhintás pillanatában, aztán hirtelen elhallgatott. Maximilian nem merte kinyitni a szemeit, de végül mégis megtette. Mindannyian meglepődtek, amikor Mikhail kezéből hangos csörömpöléssel esett a földre a kardja. – M-maximilian... – Veronica nem hitte el, amit lát. A koronaherceg kardjának éle pár centire volt csak a méltóságos főherceg, Mikhail Damian Flerores nyakától. Amikor Maximilian észrevette, hogy mi is a helyzet, nem kezdett el ujjongani, mint ahogy mindig is képzelte, hogy fog, amikor végre legyőzi majd a királyság legerősebb lovagját. Rémülten hajította el a kardját és pár perc gondolkodás után, amíg ugyanis próbálta felfogni a helyzetet, kirohant az étkezőből, ki az ajtón és meg sem állt a kert legeldugottabb részére, ahol térdre rogyott és remegő kezekkel az egyik fa törzsét markolászta.

– Mit tettem? – Hajtogatta egyre hangosabban. Ha arra járt volna valaki, biztos azt hitte volna, hogy Maximilian megőrült, de nem is tévedett volna nagyot. A fekete hajú, izzóan vörös szemű, magas és erős fiú, most úgy remegett, mint a nyárfalevél, és csak az járt az eszében, hogy ezért még ki fogják végezni. Körbe sem mert nézni, mert az ellenfele gyilkos tekintete üldözte. Egyre kisebbre húzta össze magát és a saját testének melegével próbálta megnyugtatni magát. Az anyjára gondolt, aki ilyenkor mindig énekelt neki, de most ez sem használt. Kemény férfi létére, egy aprócska könnycsepp kiszökött a szeméből. Sosem gondolta volna, hogy ekkora trauma legy látni azt a képet, ahogy Mikhail nyakához emeli a kardját.

Olyan dél körül lehetett, amikor Maximilian újra felnyitotta a szemeit. Még mindig kísértette az a bizonyos jelenet, de most a fák között beszökő lágy napsugarak elterelték a figyelmét. Most már nem egészen abban a pózban volt, ahogy elaludt, de ez most nem zavarta. Eszébe jutott, hogy ez volt az a hely, ahová mindig elbújt, ha éppen egyedül akart lenni. Ez egy szép emlék volt, ami békességgel töltötte el. Lehunyta, majd újra felnyitotta álmos szemeit, hogy jobban lásson. A szeme sarkában valami kéket látott, és ahogy egy aprót mozdult, azt is érezte, hogy a feje valami puhán van. Nem tudta elképzelni, hogy mi lehet az a kék, és mi lehet ilyen puha, ezért inkább felült. Körülötte egy nagy területen kék, csipkés anyag terült el, tele csillámokkal. Maximilian megijedt. Ez nem tartozhatott máshoz, mint Veronicához. A fiú alig mert megfordulni, mivel tudta, hogy szembe fogja találni magát Veronica porcelánbaba szerű arcával. Viszont azt még ő sem gondolta, hogy az a gyönyörű lány ilyen aranyosan alszik. Apró, cseresznye színű ajkai elváltak egymástól, hosszú szempillái lehunyva sokkal dúsabbnak hatottak és a vékonyka szemöldöke is egy nyugodt ívet formázott. Ahogy a szél kicsit feltámadt, az ezüst színű tincseket is megmozgatta, amiket Max legszívesebben elsöpört volna onnan, de semmiképp sem akarta felkelteni a lányt, így inkább nem tette. Hiába nem akarta felkelteni a lányt, Veronica magától is felébredt. Szemeit gyengén összeszorította, majd feltárult az eget idéző, csillogó szempár. Veronica nagyokat pislogva kinyújtotta a kezét, amit Maximilian meg is csókolt és egy sármos mosollyal mélyen a lány szemeibe nézett.

– Jó reggelt, Hercegnő.

– Önnek is, Koronaherceg. – Viszonozta a köszöntést Veronica, mire a fiú arca eltorzult.

– Mos már csak első herceg. Eugen lett a koronaherceg. – Maximilan próbálta érzelmek nélkül mondani, de a hangjába így is beférkőzött egy kis keserűség. A mondat hallatán Veronica előszőr elsápadt, aztán ahogy végig gondolta, egy kicsit megnyugodott.

– Valahol érthető, mivel túl nagy Sophiának túl nagy a beleszólása az ügyekbe, de Eugennél még a most született herceg is jobb.

– Ezek szerint te is tudsz, a király titkos „műveleteiről". – Sóhajtott Maximilian. A tényt, hogy a királynak vannak ágyasai mindenki tudta, de senki nem beszélt róla. – Úgy gondoltam, hogy nem foglak meglepni a ténnyel, hogy már nem vagyok koronaherceg... – Tért vissza a fiú a témához. – Édesapád eléggé ki volt akadva, amikor megtudta, hogy Eugenhez kell hozzáadnia. A szolgák mesélték, hogy rendesen kirontott a teremből, a Purukyuu gróffal együtt.

– A Purukyuu gróffal?

– Nem is azon adkadsz fent, hogy Eugenhez kell hozzámenned?

– Még apám sem olyan elvetemült, hogy vele házasítson össze, csak azért, hogy újra miénk legyen a hatalom... Viszont most úgy érzem, kárba ment az eddigi életem.

– Egyet értek. – Mosolygott keserűen Maximilian. – Az összes tanulás és a belefektetett munka most mind kárba ment, mert Charlesnak úgy tartotta kedve.

– Ezek szerint még az is értelmetlen volt, hogy legyőzted a Flerores főherceget. – Jegyezte meg Veronica, de nem tudta, hogy ez milyen hatással lesz majd a vele szemben ülőre. Maximilian arca elfehéredett és a keze ismét remegni kezdett.

– H-ha most megbocsátasz, nekem mennem kell. – Motyogta az orra alatt és rohanni kezdett.

– Maximilian! Maximilian! – Veronica hiába kiáltott utána, és hiába futott utána, a fiú meg sem hallotta. – Maximilian! – A porcelánbaba szerű lány elérte határait és kimerülten terült el a földön. Világoskék ruhája tiszta por és mocsok lett, de ő így is kinyújtotta a kezét és még utoljára a fiú után szolt, akit már nem is lehetett tisztán látni. – MAX!