– Max, öltözz fel rendesen, mert megfázol. – Utalt a nő a fia lenge ingére, ami alig volt begombolva rajta.

A fiú csak egy ideges pillantást vetett az anyjára, majd elengedte a szorítását a fadarab körül, ami így a földre esett. Sophia ajkai egy halovány mosolyra húzódtak, miközben elhúzta a függönyöket, hogy legyen egy kis természetes fény is. Maximilian kezei véresek voltak, így nem csoda, hogy összekoszolta a fehér ingét, amit begombolni próbált.

– Foglalj helyet. – Morogta Max és ő is úgy tett, ahogy anyjának mondta.

– Pont jókor. Épp kérdezni akartam, hogy mire ez a dühöngés. Ennyire még sosem verted szét a szobádat. – Maximilian egy nagyot sóhajtott, és felkészült lelkileg, hogy újra felhozza a témát.

– Charles leváltott engem Eugenre. Mostantól ő lesz a koronaherceg és övé a királyi cím is majd.

– És Mikhail ebbe beleegyezett?

– Azt még nem tudom. De pár napig még a fővárosban lesz, szóval megkérdezhetem.

– Biztos vagyok benne, hogy nem egyezett bele. – Nevetett Sophia. – Csak azt tudom elképzelni, hogy Charles csak közölte velük, és nem vitatták meg. A nemesek nagyrésze tudja, hogy Eugen mennyire alkalmatlan... Nem is értem. – Sophia belelovallta magát a helyzetbe. Egyrészt azért, hogy igazat adjon Maximiliannak és megnyugtassa, másrészt pedig, tényleg értelmetlen volt. De csak ekkor jutott eszébe, hogy erről bizony nem Max tehet, hanem ő maga, Sophia. Ilyenkor kívánta mindig a fekete hajú nő, hogy bárcsak ne ment volna hozzá ahhoz a szerencsétlen királyhoz.

Viszont annak idején Sophia nagyon is szeretett volna segíteni a családja helyzetén, és nem mellesleg, akkor még úgy tűnt, hogy Charles is szereti őt, nem csak ő Charlest. Igen, akkor úgy tűnt. Aztán pár évvel később Charles beállított az új nőjével, Jennacyval. Jennacy pontosan Sophia ellentéte volt: alacsony, hullámos, szőke hajú, kerek arcú és velejéig romlott.

Sophia csak ekkor gondolt bele, hogy lehet, Jennacynak is befolyása van a dolgok felett. Különben Charles miért hozott volna ilyen hirtelen egy ehhez hasonló döntést?

Amióta Jennacy bekerült a képbe folyton rivalizáltak Sophiával, még akkor is, ha Sophia már régen nem volt királynő. Sophia a nép és a királyság érdekében királynő akart maradni, mivel az emberek is szerették őt, de Jennacy akkor már nagyobb hatással volt a királyra, ezért történt az, hogy Charles inkább kirakta Sophiát egy szép kis ürüggyel. Ezt persze a Flerores család nem hagyhatta. Így történt az, hogy most Sophia a fiával beszélgethet, a saját kastélyukban.

Na, de. Ott tartottam, hogy Sophia szavai elérték a céljukat. Maximilian megnyugodott és most már ép ésszel tudott hozzáállni a dolgokhoz.

– Max, szerintem keresd meg Mikhailt, ha még a fővárosban van, és vezesd le vele a maradék fezsültséget. Rendezzetek egy jó kis párbajt, hátha egyszer majdcsak sikerül legyőzned. – Maximilian bólintott az ötlet hallatán és azonnal fel is állt, hogy miután bekötözte a sebeit, azonnal el is indulhasson.

Mivel Maximilian az élete nagy részét az anyjával élte le, nagyon is kötődött hozzá és nagyon szerette, akármennyire nem látszott rajta. Mondhatni Sophia volt a legjobb barátja és tanácsadója. Előtte nem is szégyellte, ha kisfiúsan viselkedett, még akkor is, ha a lázadó korszakát élte. Az anyja szava szent és sérthetetlen volt, mivel neki a legtöbb dologban igaza volt. És ha nem is tudott valamit, akkor egyből utána olvasott. Sophia nagyon művelt volt és ezért is nézett fel rá annyira a fia, na meg ezért is szerette őt annyira a nép, amikor még királynő volt. Mondhatni, hogy Maximilian azért nem akart még gondolni sem a házasságra, mert ott volt neki az anyja, aki sosem hagyta el, és ez valahogy így volt Sophiánál is. Fogalmazzunk úgy, hogy egy elválaszthatatlan páros voltak.

Nem telt sok időbe, és Maximilian már a Flerores család városi rezidenciája előtt állt. Intett a kapuban álló lovagnak, aki el is ment szólni, a váratlan vendég érkezéséről. A magas fiú nemes egyszerűséggel kikötötte a lovát és elindult arrafelé, ahol a lovagok edzeni szoktak. Max már kicsi kora óta ismerte ezt a helyet, na meg a családot, ezért tudta, hogy a Flerores herceg ott lesz, a lovagokkal.

Amikor az ex-koronaherceg megérkezett, Mikhail épp az utolsó állva maradt fiút győzte le. Az izzadtság patakokban folyt le az arcán, de amint meglátta Maximiliant csak gyorsan kifújta magát és már támadó pozícióban is volt.

– Gyere, Max. Most el vagyok fáradva, hátha sikerül! – Nevetett, mire az említett egyből ledobta a kabátját, ami a vállára volt terítve és kihúzta fényes, arannyal díszített kardját a hüvelyéből. A vörös, bársonyos tokot lazán félrehajította és elszánt tekintettel állt meg a királyság legerősebb lovagja előtt.

Sokáig csak egymást bámulták, ami kívülről értelmetlennek tűnt, de nem volt az. Ezzel a bámulással megállapították egymás erőnlétét, és akaratát a harchoz. Vicces ezt a kis párbajt harcnak nevezni, mivel nem vérre ment, és nem is gondolták komolyan. Ez inkább afféle „ki az erősebb" összecsapás volt.

Végül Mikhail tette meg az első lépést. Egy oldalirányú suhintással jelezte, hogy ő bizony készen áll. Max ezt egy hangos csattanással kivédte és egyből indította is a támadást.

A súlyos kardok tollpihéknek tűntek a két erős férfi kezében, bár Maximiliant még inkább fiúnak nevezném, de ez mellékes. Úgy nézett ki, mintha tényleg csak szórakoznának: egy-két mellé suhintás, pár, ami pont nem ejtett vágást... De néha egy erős ütés is becsúszott, hol a penge lapjával, hol pedig a markolattal, mire az érintett fel felnyögött, de nyögése azonnal nevetésbe fordult.

Ez a jelenet még az ablakon mereven kibámuló Veronicát is megnevettette. Ritka pillanatok egyike, hogy édesapját nevetni látja edzés közben. Ezért is volt hálás Maximiliannak, hogy igazán váratlanul, de eljött.

Valaki kopogott a díszes szoba ajtaján.

– Kisasszony!

– Bejöhetsz. – Szólt ki unottan Veronica, de tekintetét még véletlenül sem vette le a párbajozóktól.

– Maximiliant inkább már nem jelenteném be... – Gondolkozott el a komornyik az ablakon kinézve. – Viszont Mamoera Choedeberg kisasszony megérkezett.

– Készítsd elő a nagy pavilont teázáshoz, Mamoerát pedig ültesd le, amíg elkészülök.

– Igenis. – Hajolt meg a komornyik és kiment, a helyét pedig az öltöztetőnők vették át.

– Kisasszony, mit szól ehhez a virágos ruhához? – Emelt fel az egyik egy fehér ruhát.

– Virágos lehet, de ne fehér. Olyat, ami illik a mai teához. – Állt fel Veronica, miközben levetette a hátára terített takarót. Mivel Maximilian az előző nap azt mondta, hogy friss levegőt kell szívnia, így a szobában történő teázás helyett inkább a kertet választotta. Mamoera is jobban szeretett kint lenni, ezért ez mindkettőjüknek megfelelt, viszont Veronica a biztonság kedvéért egy másik takaró terített magára, ami természetesen illett a ruhájához.

Egyenes háttal sétált ki, a leggyengébb koratavaszi napsütésben is napernyővel, miközben az éledező tájat vizsgálta. Veronica kívülről már teljesen eészségesen nézett ki, de azért még mindig előtört egy-két köhögőroham és a lábán sem állt még olyan stabilan. Szerencse, hogy lassan már vége van a télnek. Ezt üzenik a rügyező fák és a bimbózó hóvirágok is.

Veronica nem hiába szervezte a teapartit a nagy pavilonba. Ilyenkor az volt a legszebb, mivel örökzöld növények vették körbe és a halak is éledezni kezdenek a kis tóban, ami körülötte van.

Veronica fáradtan ült le az egyik székre és már kapta is a forró teát, miközben Mamoera is megérkezett.

– Veronica! – Virult fel a különleges lány arca és szorosan megölelte volna barátnőjét, ha az nem lett volna olyan törékeny.

– Helyezd magad kényelembe, Mamoera. – Mondta a Flerores hercegnő, miközben apró ajkai egy lágy mosolyra húzódtak.