Amikor Victor is felismerte a testvérét, ahelyett, hogy a nyakába borult volna, sarkon fordult és elrohant.

Veronica nem tétovázott, hanem a kezében lévő dolgokat félredobva utána ment. Addig üldözte, amíg utol nem érte és meg nem fogta. Mivel Veronica nem volt a legfittebb ember, így hangosan lihegve szorította a bátyja ingét és el nem engedte, akkor sem, ha Victor mindent megpróbált, hogy leszedje.

– Victor, ne fuss el! – Lihegte Veronica továbbra is.

– Engedj el! Tudom, hogy ti adtatok el! – Rántotta ki a kezét a lány szorításából. Ez Veronicának új volt. – Nem megyek vissza, akármi történjék is.

– Miről beszélsz?

– Végre sikerült megszöknöm attól a szörnytől, erre most ti jöttök ide? Tudod mennyi időbe telt, mire megtaláltamezt a helyet?

– Victor! – Veronica ismét után kapott. – Tudod mennyit kerestünk téged? Tudod hány éjszakát sírtam utánad? Tudod, hogy mekkora fájdalmat okoztál anyunak? – Victor lassan leengedte a karját és nem próbált meg elfutni.

– Tényleg igaz, amit mondasz?

– Hazudtam én neked bármikor? – Kérdezett vissza Veronica, mire Victor lehajtotta a fejét. Ő is tudta a választ: nem, soha. – Ha eladtunk volna, miért kerestünk volna téged égen-földön?

– Kerestetek engem?

– Victor, alapból az elképzelés sántít. Ha valakit el is adtunk volna, az biztos nem az örökös lenne.

– De hát engem a szolgák kísértek ki és ültettek be egy szekérbe, azzal a címszóval, hogy apám parancsolta.

– És te hittél nekik? – Victor elnézett.

– De... Nem akarok visszamenni. Már befogadtak... Már ide tartozom.

– Victor, nem akarsz a családoddal lenni? – Victor elgondolkozott, de végül lehajtotta a fejét.

– Sajnálom, Veronica, de, már nem tartozok oda.

– Már hogy ne tartoznál? – Mosolygott a lány kedvesen, de látszott rajta, hogy mindjárt elsírja magát.

– Veronica, jobb nekem itt. Örülök, hogy találkoztunk és, hogy megtudtam az igazságot, de... Most már kérlek, menj. – Egy utolsó mozdulattal végleg eltávolította a húga kezét az ingéről és úgy elsétált, hogy vissza se nézett. Veronica csak bámult utána, majd végül megfordult és visszament a kis családhoz. Egész úton próbálta visszatartani a könnyeit, de amikor belépett a kis faház ajtaján, elsírta magát. Maximilian, aki addigra már felébredt egyből oda akart menni, megvigasztalni, de a sérülései nem engedték, na meg a nő sem, aki visszatartotta, nehogy szétnyíljanak a sebek.

– Veronica néni! – Futott oda hozzá azonnal Botan és egyből átölelte.

– Veronica, mi a baj? Ismered Victort? – Kérdezte a nagyobbik fiú is aggódóan, de Veronica nem tudott válaszolni, annyira sírt.

– Victor? – Húzta össze a szemöldökét Maximilian.

– Igen, egy magas, hosszú, fehér hajú és türkiz szemű fiú. – Bólintott a nő. – Rendes egy gyerek. Hamar befogadta az egész falu, pedig csak pár hónapja van itt. Az előtt nem tudjuk mi volt vele. Arról sosem beszél, bárki kérdezi. – Maximilian elgondolkozott, végül pedig szemeit Veronicár vezette és kinyújtotta a kezét. Valami halvány fogalma volt, hogy mi lehetett a helyzet, de még nem tudta biztosra. És elég kicsi esélye volt annak, hogy Veronica bátyja pont itt tűnjön fel. Veronica a szeme sarkából látta, hogy Maximilian kinyújtja a kezét, így könnyektől elhomályosodott látással ugyan, de odament hozzá és szorosan átölelte. Fejét a fiú mellkasára fektette és úgy zokogott tovább.

– Semmi baj, Veronica. Megoldjuk. – Próbálta nyugtatgatni, de erre a lány csak jobban megszorította a fiú ruháját és hangosabban kezdett sírni.

Victor a gondolataiba temetkezve haladt az erdei falu házai közt, amikor valaki megszólította.

– Victor! Mi ez a búskomor ábrázat? – Hajolt elé egy szőke, szeplős lány. Őt tartották a falu legszebbjének és ezért mindenki irigykedett is Victorra, mivel elég jó kapcsolatuk volt. Viszont Victor minden lány körében elég népszerű volt, ezért a korabeli fiúk nem igazán kedvelték. A fehér hajú fiú azonban ezzel a lánnyal csak barát volt. Neki egy másik lány tetszett, aki már sokszor segített neki, és nem csak azért foglalkozott vele, mert jól nézett ki. – Mariát keresed? – Folytatta a szőke, mire Victor bólintott. – Épp a kútnál van. A kisebbek haját fonja. – Victor ismét csak bólintott és abba az irányba kezdett el sietni, amerre Maria volt. Mindig ő szokta megvigasztalni, és remélte, hogy most is meg fogja majd. Amikor odaért, hiába ült az említett lány közelébe, a többi korabeli mind köré csoportosult és hangosan beszélgetni kezdtek, ami elűzte a kissé antiszociális Mariát. Victor nem tudott mit tenni, hagyta a lányt menni és inkább bekapcsolódott a közösségbe, ami épp körbevette. Észre sem vették, hogy mennyire elrepült az idő, na meg azt sem, hogy új vendégeik vannak. Ott állt tőlük nem messze Veronica és Maximilian, a falusi divatnak megfelelő öltözékbe, és a család aki elkísérte őket. Maximilian még egy kicsit bizonytalanul állt a lábán, de a büszkesége nem engedte, hogy egy egész napot az ágyban töltsön.

– Hé, Victor! Az a csinibaba hasonlít rád! – Bökte oldalba az egyik barátja a fiút, mire az oda nézett.

– Most, hogy mondod. – Gondolkoztak el a többiek is, majd végül észrevették Victor reakcióját. Victor pontosan jól tudta, hogy Veronica soha nem megy sehová sem egyedül, de a legrosszabb rémálmában sem gondolta volna, hogy Maximilian lesz a kísérője. Nem is csoda, hogy teljesen lesápadt, mivel a régi koronahercegnek még ebben az aprócska, eldugott faluban is híre volt. Victor tudta, hogy Maximilian erős, mivel kiskorukban is mindig sokkal erősebb volt nála, de most, így majdnem felnőttként, olyan kisugárzása volt, mint egy kegyetlen démonnak. Azok a vörösen lángoló szemek, amikkel épp őt bámulta, tényleg rémisztőek voltak. És ha tudta volna, hogy mennyi ellenszenv volt abban a szempárban, csak azért mert megríkatta Veronicát, Victor már régen elszaladt volna.

– Victor, minden rendben? – Kérdezte az egyik lány aggódva, mire Victor feleszmélt.

– Nem váltasz velük pár szót? Bemutathatnál a csinibabának. – Kacsintott egyet egy harmadik barátja, de Victor megrázta a fejét.

– Nem ismerem őket. – Mondta hangosan a fiú, hogy a díszes társaság is hallja, majd felállt és elsétált, bár Max tekintete majdnem átszúrta a hátát. Az az egy szerencséje volt, hogy Veronica megállította, mint egy jó idomár a vadászkutyáját.

– Azt hiszem nincs miről beszélnünk. – Hajtotta le a fejét Veronica. – Szedelőzködjünk és induljunk. Itt nincs több dolgunk. – Még a lánynak is fájt ezt mondani, de hát nem tudott mást tenni. Nem akarta erőszakkal hazahurcolni a bátyját. Neki elég volt az is, hogy tudja, hogy életben van, ha már nem hajlandó visszamenni. Ami nem megy, azt ne erőltessük...

Victor egyenesen oda sétált, ahol Maria a könyveit szokta olvasni: a temető melletti fűzfa alá. Amikor meglátta, hogy Maria ott ül a fa árnyékában egy újabb könyvet lapozgatva, lelassította lépteit és úgy ment oda hozzá.

– Szia. – Köszönt a lánynak, aki erre felkapta a fejét, majd egy kedves mosollyal visszaköszönt.

– Szia.

– Mit olvasol? – Kérdezte Victor érdeklődően és a fának támaszkodott. – Érdekesnek tűnik.

– Pedig annyira nem az. – Mosolygott a lány és letette a könyvet.

– Akkor lehet egy kérdésem? – A lány bólintott, mire Victor vett egy nagy levegőt és feltette azt a kérdést, amit már annyi ideje fel akart tenni, csak mindig megzavarták.

– Lennél a barátnőm? – Victor összeszorította a szemeit, és nem mert a lányra nézni, mert érezte, hogy elvörösödött, de amikor Maria már sok ideje nem válaszolt, mégis kinyitotta őket. Maria arckifejezése nem változott. Csak kedvesen mosolyogva nézett rá. Semmi meglepődés nem látszott rajta.

– Tudtam, hogy egyszer nem fogod ezt kérdezni. – Szólalt meg végül, mire Victor arca felragyogott. – De a válaszom nem. Mást szeretek, és ezért zavar, hogy mindig a közelemben vagy és próbálsz hozzám közeledni. Örülök, hogy megkérdezted, mert most végre ki tudtam mondani. Kérlek, ne zaklass többet. – Ezzel a lány felállt és a könyvet otthagyva eltűnt a fák között. Victornak beletelt pár percbe, mire visszatért a valóságba, és észrevette, hogy a szívét épp most törték miszlikekre. Egy keserű ízt érzett a szájában. Aztán pedig ráébredt, hogy mit is tett másokkal, azért a lányért, aki most csúnyán visszautasította. Nem is kellett sok idő a döntéshez: másodperceken belül rohanni kezdett.

– Mindent köszönök. – Intett még egy utolsót Veronica, mielőtt beszállt volna a kocsiba, és jelzést adott volna, hogy indulhatnak. De aztán amikor elindult a fogat, egyből meg is állította, mivel valaki feltűnt a láthatáron és egyenesen feléjük rohant. Victor volt az, könnyekkel a szemében. Veronica leszállt a deszkákból összeállított szállítóeszközről és egy visszafogadó mosollyal széttárta a karjait, mire a bátyja egyenesen belerohant és fel is emelte szegény lányt. Csak akkor borult a vállára, amikor már letette a húgát és könnyeit törölgetve próbált magyarázkodni.

– Sajnálom, Veronica, kérlek, bocsáss meg. Nem tudtam, hogy meg foglak bántani, és csak a saját érdekeimet néztem. Kérlek, hadd menjek veletek. Itt már nincs semmi, ami miatt itt maradhatnék. – Veronica megbocsátóan átölelte a testvérét.

– Örülök, hogy meggondoltad magad. Igaz, hogy egy kis kerülővel megyünk majd haza, de remélem nem bánod.

– Nem, amíg elnézed a hibáimat.

– Ilyenek miatt ne is aggódj. – Nevetett Veronica, bár meg kell, hogy mondjam, azt a pillanatot, amikor Victor hátat fordított neki és elment, nem fogja egyhamar kiverni a fejéből. Még maga a lány is remélte, hogy azt a pillanatot felülmúlja ez, de nem járt sok sikerrel. De hát egyszer úgyis elfelejti majd. Nincs igazam?