A lemenő nap sárgás fénye halványan világította meg a földutat, ami egy legelőn vágott át. Az út tele volt lyukakkal és emelkedőkkel, pocsolyákkal és sárral, így nem meglepő, hogy a rajta haladó hintó elég nehézkesen haladt. A hintót négy fehér ló húzta, mindegyik szépen fel volt díszítve, csakúgy, mint maga a hintó, aminek tetején ráadásképp egy nagy sárkányos címer díszelgett. A Flerores család címere.

Ez az előkelő fogat nem arra lett kitalálva, hogy ilyen göröngyös úton menjen, ezért is kapaszkodtak az utastérben annyira az utasok. A Flerores hercegnő, és Maximilian.

Ahogy szépen lassan haladtak, egy kis facsoport felé közeledtek, de mielőtt odaértek volna, a hintó megállt.

– Bent ragadtunk a sárban? – Kérdezte Maximilian az ablakon kinézve, de nem azt látta, amit szeretett volna.

– Mi az, Maximilian? – Kérdezte Veronica az ablakhoz hajolva, mire a fiú megpróbálta eltakarni a szemét, de már késő volt. Veronica meglátta az élettelen testeket, amik a kísérőik közül voltak valóak és a banditákat, akik ezt a szörnyű dolgot tették. Nem is meglepő, hogy Veronica ijedten ugrott hátra, egyenesen Maximilian karjaiba, aki magához ölelte és most már sikeresen eltakarta a szemét, hogy nem lásson még több ilyet. – Kik ezek? – Kérdezte Veronica halkan, minközben a hintó rázkódott, ahogy a támadók be akartak törni.

– Banditák. – Válaszolt a fiú és egy kis ügyködés után bekötötte Veronica szemét egy kendővel. – Rossz emberek, akik kirabolják a gazdagokat.

– Tudom. – Bólintott Veronica, miközben értetlenül vezette kezét a textilre, ami az arcát takarta.

– Ne vedd le. – Állította meg a lány kezeit. – Nem akarom, hogy meg több vért láss.

– De ha nem látok, hogy fogunk kikerülni ebből a helyzetből?

– Nem lesz semmi dolgod, csak hogy kapaszkodj belém olyan erősen, ahogyan csak tudsz. – Veronica egy kis gondolkozás után némán bólintott és hagyta, hogy Maximilian felemelje.

Maximilian egy jól irányzott karddöféssel átszúrta a hintó tetejét, majd egy lyukat vágott rá, hogy kiférjen rajta, kezében a hercegnővel. Pár lépéssel, majd egy nagy ugrással már fent is volt a közlekedőeszköz tetején és körbenézett. A kis facsoport nem volt túl messze, de nem is elég közel, hogy el tudjon futni odáig, anélkül, hogy ne vegyék észre. Nem mellesleg valószínűleg onnan is jöttek a banditák. A fekete hajú fiú más alternatívát keresett, így hát maradt az az erdő, ami egy kicsivel messzebb volt, mint a facsoport.

– Ott vannak! – Hangzott el egy kiáltás, mire mindegyik támadó a hintó tetejére nézett, ahol a két fiatal volt. és hát nem is lepődünk meg: az egész csoport a két magasrangú felé kezdett el mászni. Maximilian nem esett kétségbe.

– Szoríts erősen! – Súgta oda a lánynak, egy veszélyes vigyorral, majd előrántotta a kardját, hogy utat törjön az emberek között. Nem telt túl sok időbe, mire biztonságosan le tudtak szállni a hintó tetejéről, de mivel a támadók utánpótlása megérkezett, így eléggé sietniük kellett a biztonságot nyújtó erdő felé. Ahogy egyre távolodtak, hála Maximilian hosszú és gyors lábainak, a banditák egyre jobban lemaradtak, és amikor már esélyét sem látták annak, hogy utolérjék őket, megálltak. A fekete hajú fiú felsóhajtott, de túl hamar könnyebbült meg. Három nyílvessző találta hátba. Fájdalmasan nyögött egyet és tempója érezhetően lelassult.

– Maximilian? – Veronica kezét a fiú arcára simította, aki pedig levette a szeméről a kendőt.

– Veronica, fuss. Az életed és a királyság jövője függ rajta.

– Maximilan? Miért mondasz ilyeneket?

– Csak fuss. – Tette le a lányt és egy puszit nyomva a homlokára elkezdett a támadók felé futni.

– Max! – Veronica szemeit ellepték a könnyek.

– Fuss! – Fordult még utoljára hátra a fiú egy lágy mosollyal, majd újra előhúzta a kardját és nekiesett a banditáknak. Veronica könnyei már patakokban folytak, de mégis felállt és úgy tett, ahogy az első herceg mondta. Futni kezdett, de hiába. Minden erejét beleadva sem volt elég gyors, hogy a banditák ne tudják utolérni. De ő mégis futott. Akkor is futott, amikor látta, hogy Maximilian összeesik és akkor is futott, amikor valaki hangosan lihegve követte. Akkor már nem mert hátra nézni, csak levegőért kapkodva igyekezett a pár méterre lévő erdőbe. Amikor pedig elhagyta az első fát, az üldözője egy hangos dobbantással elrugaszkodott és rávetette magát. Mind a ketten elestek, és gurulni kezdek a lejtőn lefelé, de az üldöző még mindig nem engedte el Veronicát. Végül pedig megálltak, az árok mélyén, a hideg patakban. Veronica hiába próbált felállni és tovább futni, az üldöző erős karja nem engedte. Végül elvesztette az összes erejét és feladta a küzdelmet, de csak ekkor érzett meg egy ismerős illatot.

– Maximilian? – Veronica felnézett az üldözője arcára és nem tévedett. Tényleg Maximilian volt az, tele sebekkel és levelekkel, amiket az esésben szerzett. – Maximilian, Maximilian! – Szólongatta a lány a fiút, mire az lustán kinyitotta a szemét.

– Veronica... – Egy halvány mosoly jelent meg az arcán, majd fáradtan lecsukta a szemeit. A hercegnő csak ekkor vette észre, hogy a patak vize körülöttük piros.

– Max... – Hajolt az említett mellkasára és újra sírni kezdett. Ezúttal ezek örömkönnyek voltak, mivel az, akiről az hitte, hogy meghalt, mégis élt. Viszont most nem volt idő siránkozásra. Az ezüsthajú lány felkapta a fejét és tüzetesen megvizsgálta a környéket, egy olyan hely után kutatva, ahol eltölthetnék az éjszakát, mivel már eléggé besötétedett. Az árok egy jókora vízmosás volt, amit a közeli hegyekből lezúduló olvadékvíz hozhatott létre, így a szélén mindenféle kiálló gyökerek és egyéb megrongált fák sorakoztak. Az egyik fa aljában egy kisebb barlang alakult, ki, amit a gyökerek nagyrész eltakartak. Igaz hogy nagyon szűkös volt a hely, de ez is több volt, mint a semmi, főleg úgy, hogy még meleg is volt bent. A két fiatal eldöntötte, hogy ott fogják tölteni az éjszakát, így valahogy elvánszorogtak odáig. Maximilian sérülései nem voltak végzetesek, de kezelés nélkül elfertőződtek volna. Még jó, hogy a lány talált a környéken egy gyógynövényt, ami segítette a gyógyulást.

– Vedd le a vizes ruhákat, meg fogsz fázni. – Mondta Veronica, miközben a sebek kezeléséhez készítette elő a dolgokat. Maximilian mint egy jó kisgyerek, levett mindent, ami nem sértette annyira az etikettet és csendben tűrte, ahogy Veronica ellátja a sebeit. Géz híján Veronica a saját ruhájából tépett le darabokat, hogy be tudja kötni Max hátát és miután végzett, gondosan ki is teregette száradni a vizes ruhákat. Most el lehetne gondolkozni, hogy Veronica mégis miért tud teregetni, hercegnő létére, de erre is meg van a válasz. Kicsi korában sokszor segített a szobalányoknak, mert nem volt jobb dolga, és ott többek között ezt is megtanulta.

Amikor már annyira sötét volt, hogy az orrukig sem láttak el, bemásztak a kis „szállásukba" és egymást átölelve is nyomorogva aludtak el.

Amikor Veronica felkelt, olyan dél körül lehetett. Nem hiába: elég fárasztó volt az előző este. Pár pislogás után körbenézett és egy nagy ásítás közepette vette tudomásul, hogy Maximilian még alszik. Nem hibáztathatta. Négy nyílvesszővel a hátában és egy egész banditacsoportot lekaszabolva futott utána. Azért ez egy figyelemreméltó teljesítmény, még a királyság legerősebb lovagjától is. Viszont Veronica nem akarta zavarni a fiút, így inkább kikászálódott a kis lukból és körbenézett a patak mentén. A messzeségben, mintha embereket látott volna mosni, de inkább nem kockáztatott és a másik irányba ment, valami táplálékot keresni. Talált pár szeder és málnabokrot, és egyéb növényeket, amikről tudta, hogy azok ehetők, így szedett belőlük annyit, amennyit csak tudott.

– Kérsz kosarat? – Szólat meg mögötte valaki, mire akkorát ugrott, hogy a gyűjteménye nagy része a fölre esett. Megfordult és egy világosbarna hajú kisfiút látott, aki kedves mosollyal nyújtotta felé a kosarát.

– Botan! – Hallatszott egy nő aggódó hangja, majd megjelent a tulajdonos is. – Botan, mit csinálsz? – Fordult a nő a gyerekhez, majd Veronicához. – Elnézést a zavarásért, már megyünk is. – Hajolt meg a nő, majd felegyenesedett és már ment is volna, de Veronica megállította.

– Várjon! Van itt a közelben egy falu?

– Igen. – Bólintott a nő.

– Tudnának nekem segíteni egy kicsit? Megsérült a kísérőm és én nem tudom egyedül elvinni. – A nő felkapta a fejét, majd le is hajtotta.

– Sajnálom, de....

– Kérem. Nagyon fontos lenne. – A nő felnézett Veronica kétségbeesett arcára, majd intett egyet a Botan nevű kisfiúnak.

– Menj és hívd ide a bátyádat. – A fiú bólintott és elszaladt, Veronica pedig hálásan megköszönte a segítséget. – Egyébként mit keres itt? – Tette fel a kérdést a nő, miközben tovább szedegette a szedret. Veronica az ő példáját követve lehajolt és felszedte az ennivalókat, amiket leejtett.

– Banditák támadtak meg minket és csak ide tudtunk menekülni.

– Értem. – Bólintott keserűen a nő.

– Ide nem szoktak jönni?

– Nem, amióta a nagyobbik fiam egyik barátja egyszer megverte őket.

– De hát ez egy jó dolog! Akkor miért van ennyire elkeseredve?

– Akkor kaptak el engem, és Botan... – Suttogta a nő, de Veronica még így is meghallotta.

– Sajnálom. – Sóhajtott a lány, majd felegyenesedett, amikor felszedte az összes gyümölcsöt.

– Anyu! Meghoztam a segítséget! – Jött a kisfiú hangja, mögötte pedig ott sétált egy rá kicsit sem hasonlító fiú.

– Köszönöm. Mutatom az utat. – Bólintott Veronica és elvezette őket arrafelé, ahol az éjszakát töltötték. Amikor odaértek, felébresztette az első herceget és az erős fiú gondjaira bízta, aki a házukig támogatta őt. Ott lefektették egy ágyra és miközben a család a szederlekvárt készítette, Veronica az újra alvó Maximilian homlokát borogatta.

– Néni! Kérsz lekvárt? – Kérdezte a kisfiú ismét a lány háta mögül, aki megint ugrott egy nagyot.

– Botan! Nem méni! Nem látod, hogy milyen fiatal? – Javította ki az öccsét a nagyobbik fiú. – Egyébként, hogy szólíthatunk?

– Veronica. – Válaszolt a hercegnő kedvesen.

– Eléggé úrias egy név. – Jegyezte meg a nő, mire a fiai is elgondolkodtak.

– Valóban.

– És a néni ruhája is elég drágának tűnik! – Állapította meg hangosan a kisfiú, de Veronicának nem volt ideje válaszolni, mert valaki belépett az ajtón.

– Csókolom! Sziasztok! – Jött egy mély hang, de Veronica nem is foglalkozott vele nagyon.

– Victor! De jó hogy itt vagy! – Csillant fel a nő szeme és jól megölelgette a jövevényt. Erre e névre már Veronica is odanézett. Miután a fiú a család minden tagjának üdvözlését bezsebelte, levette az arcát takaró anyagot, Veronica kezéből pedig kiesett a vizestál, aminek hangjára mindenki odanézett. Ekkor találkozott Veronica égszínkék szeme azzal az annyira ismerős türkizes szempárral. Kétségtelen.

Veronica pislogott párat és még meg is csípte magát, hogy álmodik-e, de nem. Ott állt előtte, a régóta elveszett egyetlen testvére, a legkedvesebb bátyja: Victor Jonathan Flerores.

Amikor Victor is felismerte a testvérét, ahelyett, hogy a nyakába borult volna, sarkon fordult és elrohant.