Ahogy a lovak patái egyenletesen kopogtak, a hintó is úgy haladt: szépen egyenletesen, benne az utasokkal. Az egyik utas egy fiatal, de korához hűtlenül magas és izmos fiú volt. A fiú középhosszú fekete haja és vörös szemei egy vadállatra hajaztak, de viselkedésével inkább az jutna eszünkbe róla, hogy egy kiskedvenc, a gazdája mellett. A gazdája pedig ott ült vele szemben és épp egy könyvet olvasott, mikor égszínkék szemei a fiúra tévedtek. Apró ajkait egy lágy mosolyra húzta, majd elsöpörte az arcából hosszú, ezüst tincseit. Annak ellenére, hogy egy ilyen vadállat gazdája volt, olyan törékeny volt az alkata, mint egy porcelán, ami a következő zökkenésnél már meg is reped. Még szerencse, hogy Veronica Letolite Rosemary Elisemma Flerores csak kívülről volt ilyen sebezhető, és ezt mindenki tudta, aki egyszer már szembeszállt vele. Maximilian Cherelman Jay pedig már számtalanszor szembeszállt vele, ezért is tanulta meg, hogy mellette viselkedni kell.

– Maximilian. – Tette le a könyvet Veronica. – Te tudtál arról, ami William és Emily között történt?

– Miből gondolod?

– Gyanús volt, hogy nem lepődtél meg annyira, és bátorítottad.

– Látom, előled nem sok mindent tudok elrejteni. – Mosolyodott el Max és egy sóhajtással rávette magát, hogy elmondja. – Láttuk, amikor Emily rosszul lett és akkor mondta el nekem William. Először nem tudtam, hogy mi van vele, mert csak magában motyogott valamit meg elkezdett reszketni, de aztán végül elmondta.

– Én Emilyvel beszéltem. Azt mondta semmire se emlékszik.

– Tényleg? Az lenne a legjobb, ha Will elmondaná neki az egészet. De mi ebbe úgysem szólhatunk bele. – Sóhajtott Maximilian még egyet, mire Veronica egyetértően bólintott.

Már egy jó ideje utaztak a nagy erdőn keresztül, ami elválasztja a Flerores család fennhatósága alatt álló területeket a többitől. Az út alatt már sok témát megvitattak, mint például, hogy Amanda mennyire spontán, vagy épp az előbb elhangzottak, de a végén már kifogytak a témákból, ezért csak csendben bámultak ki az ablakon. Mivel az utazás célja a királyság területének és állapotának felmérése volt, így fontos volt, hogy kinézzenek az ablakon, de ha épp egy erdőn keresztül utaztak, akkor nyilván elkezdtek beszélgetni. Viszont ha közben kifogytak a témákból, akkor nem volt más megoldás, mint az erdőt nézni, pont, mint most is. Ahogy a fák ritkulni kezdtek, a fény is egyre több helyen szökött be a hintóba. Végül pedig már nem takarta semmi, így erőteljesen sütött be a kisebbecske ablakon, teljesen bevilágítva a teret. Ez a napsugár kellemesen felmelegítette a levegőt a hintó belejében, de a kint dolgozókan nem volt ilyen szerencséje. Annak ellenére, hogy a mozgással egy kicsit megmelegedtek, a vékony rongyok, amiket ruhaként használtak nem nyújtott nagy segítséget a koratavaszi időjárással szemben. És ha ez nem lenne elég, az a nap pont egy hidegebb volt, nagy széllel. Veronica meglepődve figyelte, hogy nála sokkal kisebb gyerekek is milyen ügyesen gereblyéznek, mivel az ő környékükön a gyerekek nem dolgoztak. De akármilyen ügyesek is voltak, látszott rajtuk, hogy fáznak és éhesek. A lány keserű arccal fordította el tekintetét a gyerekekről, akiken látszott, hogy szenvednek. Azt remélte, hogy a városhoz közeledve jobb lesz a helyzet, de csalódnia kellett. Egyre több koldus jelent meg az út szélén és mind megcsodálták, hogy létezik ilyen csillogó hintó is. Veronica a végén már ki sem mert nézni az ablakon. A nyomor azon dolgok közé tartozott, amit a Flerores hercegnő ki nem állhatott, így nem csoda, hogy nem bírta nézni a szenvedő arcokat.

– Kisasszony, megálljunk? – Szólt hátra a kocsis, mire Maximilian szólt Veronica helyett.

– Menjünk tovább. – A kocsis bólintott és visszafordult. – Veronica, muszáj végig nézned. Ez nem egy olyan dolog, ami fölött szemet lehet hunyni.

– Kinek a birtoka ez? – Kérdezte Veronica felemelve a fejét.

– A Mundan báróé. – Felelte Maximilian egy kis gondolkozás után.

– Pedig mennyire bizonygatta, hogy az ő népe jól él... – Sóhajtott fel Veronica egy keserű mosollyal. Ahogy a báró kastélya felé haladtak, a házak valóban egyre szebbek lettek, de ha jobban megnéztük, akkor a mellékutcákban még így is sok koldus ült. Amikor pedig elérték a báró kastélyának kapuját, egyből látszott a nyomor minden oka. Egyedül a kapu olyan fényűző volt, hogy már vetekedett a királyi palotáéval. És ha a kapu ilyen, milyen a kastély? Természetesen ugyan ilyen fényűző. Ahogy megállt a kocsi, a kocsis egyből kinyitotta az ajtót, így Maximilian kiszállt, majd kisegítette Veronicát is a hintóból. – Itt az idő, hogy megismerjük a Mundan bárót. – Mosolygott Veronica céltudatosan és elindult, karöltve Maximiliannal.