Az éjszaka csendes volt, de már túl csendes és ez gyanús volt. Telihold volt, így kint is világosság volt. Lehet ezért is nem ciripeltek a tücskök. Az biztos, hogy csend volt és minden egyes mozdulatot meg lehetett hallani, ami a zárt ajtók mögül jött. Ezért sem csoda, hogy Veronica is meghallotta, amikor kinyílt a szobája ajtaja. Egyből felült és álmos szemekkel próbálta kivenni, hogy ki állhat az ajtóban. A testalkatából nem volt nehéz kitalálni, így nyugodtan sóhajtott fel és arrébb csúszott az ágyon, hogy a jövevény odaférjen mellé.

– Veronica... – Suttogta Maximilian és gondosan becsukta maga mögött az ajtót. Bizonytalan léptekkel tántorgott el a lány ágyáig, majd szorosan átölelte azt a törékeny testet, ami jelenleg biztonságot nyújtott neki.

– Rémálom? – Kérdezte Veronica a fiú fejét simogatva, mire Max bólintott. – Tiszta víz vagy. – Jegyezte meg letörölve az izzadságot a fiú arcáról, mire Max belesimult az érintésbe. A nagy és erős Maximilian most nem volt más, mint egy bújós kiscica, ezt pedig Veronica nagyon is élvezte. Úgy aludtak el, hogy Maximilian a lány mellkasához bújt, míg Veronica a fiú fején pihentette a kezét.

És ehhez hasonló pózban ébredtek is fel, a lenge függönyön keresztül bejutó kósza napsugarakra.

– Mostanában megint rémálmaid vannak? – Kérdezte Veronica, amikor már mind a ketten az ágy szélén ültek, egymásnak háttal.

– Nem. Csak most. De ez sokkal rosszabb volt, mint bármelyik, amit eddig álmodtam. – Veronica csak némán bólintott és felállt.

– Menj, mielőtt még valaki megtudja, hogy itt voltál, és megint párbajoznod kell majd apámmal. – Maximilian csak felnevetett, majd egy elköszönő mosoly társaságában elhagyta a szobát. Veronica egy nagyot sóhajtott, majd reggeli szokásához híven kiment az erkélyre, hogy a nap első dolga a friss levegő legyen. Rend szerint így várta a szobalányát, aki eredetileg a felébresztés szándékával érkezett, de ez a szándéka minden alkalommal meghiúsul, mivel Veronica igencsak a koránkelős fajta.

– Jó reggelt kisasszony! – Köszönt Dia, amikor belépett a szobába, kezében a tálcával, rajta a reggeli teával. – Hoztam a szokásos teát, és pár perc múlva kész is a fürdővíz.

– Köszönöm, Dia. – Bólintott Veronica, és ivott egy kortyot a kedvenc, kék virágos, csészéjéből.

Csak pár perc telt el, és Veronica más frissen és üdén díszelgett az étkezőasztal mellett, szülei pedig nem győzték dicsérni a csinos ruháját, ami Emily legújabb kollekciójából származott. Még Maximilian is tett rá egy kedves megjegyzést, pedig ő aztán nem volt a szavak embere, ha a nők ruhájáról volt szó. Csak annyit tudott mondani, hogy szép, vagy éppen azt, hogy nem szép, most mégis kifejtette a véleményét, mintha értene hozzá. Pedig az asztalnál ülő társaságból csak Veronica és Mandyan értett egy kicsit is a ruhákhoz, mivel nők voltak.

És ahogy az lenni szokott, a reggeli szórakoztatóan telt, egészen addig, amíg be nem jelentették, hogy megérkeztek Veronica vendégei. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy elromlott volna a hangulat, hanem, hogy Veronicának el kellett mennie, fogadni őket és, mint egy jó udvarló vagy nem is tudom, minek nevezzem, Maximilian is ment utána.

– Emily, Mamoera! Köszönöm, hogy eljöttetek, annak ellenére, hogy ilyen későn szóltam.

– Ha rajtunk múlt volna, nem is értünk volna ide. De szerencsére William felajánlotta, hogy elhoz minket, a tapasztalt kocsisával.

– Haha! Igaz. – Nevetett Veronica. – Aki nem ismeri a rövidítőket, annak napokba telhet ideérni!

– De nem is értem, miért nem lehetett volna megtartani ezt a teázást még a fővárosban... – Morgolódott Mamoera teljesen jogosan.

– Szerettem volna, ha közvetlen az utazás előtt találkozunk.

– Akkor meg hozhattál volna minket is magaddal, ha már Maxit is hoztad.

– Maximilian. – Vágott közbe az említett.

– Eredetileg úgy volt, hogy ő sem jön velem idáig! Ez csak így alakult. – Mamoera végül csak sóhajtott egyet.

– Mondjuk engem nem is zavar annyira, én nem lakom olyan messze. Csak a Purukyuu kastély pont a másik irányban van! Igaz Emily? – Fordult a zöldes hajú lány Emily felé, de ő többszöri szólítás után is csak bámult maga elé. – Emily, mi van veled? – Bökte meg Mamoera a szőkét, mire az egy nagyot ugrott.

– Ne böködj csak úgy! – Dörzsölgette meg azt a helyet, ahol barátnője ujjai hozzáértek.

– Már egy csomószor szóltam!

– Lányok, nyugalom! Most nem ezért vagytok itt! – Lépett közbe Veronica, mielőtt a gondatlan lány valami sértőt mondana. – De Mamoerának igaza van. – Fordult másik barátnője felé. – Mi van veled? Történt valami?

– Nem, semmi. Csak mostanában egy kicsit érzékenyebb vagyok. – Nevetett Emily a tarkóját vakargatva. Ez egy olyan mozdultat volt, amit Emily soha nem csinált, ezért mindannyian meglepődtek rajta, de inkább nem tették szóvá.

A három lány a kertben teázgatott, míg a férfiak miután odakísérték őket elmentek valahova. Valójában nem is mentek olyan messzire. Csak addig haladtak, amíg már biztos nem látták őket, az után pedig a sövények mögött visszalopóztak. Maximiliant mindig is érdekelte, hogy miről beszélhetnek a lányok teázás közben, ezért is bújtak el Williammel, aki szintén kíváncsi volt rá.

– Sajnálom, hogy Victor még mindig nem került elő. – Szólalt meg Emily felhozva egy témát, és beleivott a teájába.

– Az a baj, hogy sajnálattal nem jutunk sokra. – Nevetett Veronica fájdalmasan. – Emily?! – Állt fel a lány, amikor szőke barátnője a torkához kapott. – Mérgezett?!

– Nem... – Nyöszörögte a szőke és próbálta visszanyelni azt, ami felkívánkozott. Keze lassan lejjebb csúszott és valami furcsát érzett a hasánál.

– Emily? – Kérdezte Mamoera, aki végig egy szalvétát fogott a kezében, hátha azzal tud segíteni. Emily nem szólt semmit, csak a helyet nézte, ahol épp a kezei pihentek.

William a sövény mögött teljesen lesápadt. A kezei remegtek és kapkodta a levegőt. A látása egyre homályosabb lett. „Az nem lehet..." Ez járt a fejében és egyre jobban szorította a sövény leveleit.

– Will? – Kérdezte Maximilian, amikor észrevette a dolgokat. – Mi történt? – William csak megrázta a fejét, mint aki nem tudja. – Emily miatta aggódsz? Biztos csak elrontotta a hasát... Vagy várj? Te tudsz valamit? – Max egyből a kivallatós módra kapcsolt, de társa nem volt vevő rá. – Hé, Will...? – Maximilian kezdett megijedni. – Mi van?

– Az nem lehet... – Suttogta a barna hajú fiú és a fejét fogta. – Nem... Nem lehet...

– Will, mi történt?

– Emily... Emily lehet, hogy terhes... – Motyogta a fiú. Maximiliannak beletelt pár percbe, mire felfogta, aztán pedig ő is kétségbe esett.

– Mi? Kitől?

– Tőlem. – Fogta a fejét William, mire a másik fiú szeme kétszer akkorára nőtt. William most már egész testében remegett. – Mit tettem...?

– De várj! Hogyan? Mikor?

– A bálon. Eugen születésnapi bálján... Együtt táncoltunk, aztán hirtelen rosszul lett, ezért kivittem és bekísértem egy szobába. – A valótlan feltételezéseit a boszorkányról szándékosan hallgatta el.

– Azt ne mondd, hogy...

– Várj! Nem én akartam! Én ki akartam menni, de megfogott.

– Megfogott? – Ráncolta a szemöldökét Maximilian.

– Megfogott. Ott... Lent... – Max automatikusan ugrott egyet. – A-azt mondta, hogy ne menjek és nem engedett. Én meg elveszettem a fejemet... É-és megtörtént. – Maximilian nem jutott szóhoz. Nem értette, hogy hogyha nem volt részeg, akkor hogy juthatott ilyen helyzetbe. Teljesen össze volt zavarodva.

– Dia! – Kiáltott Veronica, mire megjelent a cseléd. – Orvost! – A nő bólintott és egyből elszaladt.

Emily egy szobában feküdt és épp akkor vizsgálták. Maximilian és William úgy léptek be, mintha nem tudtak volna semmit a történtekről, bár William még mindig remegett. Beletelt pár percbe, amíg az orvos meg tudott állapítani valamit, de mind türelmesen vártak. Bíztak benne, hogy nincs semmi baja, és hát nem is volt. Az orvos egy nagy sóhajtással elrakta a műszereit és az aggódó arcok felé fordult.

– Nincs különösebb probléma, csak várandós. – Erre a kijelentésre a hölgyek az ajkaikhoz kaptak. Mandyan teljesen le volt döbbenve, pont ahogy Veronica és Mamoera is.

– Ilyen fiatalon? – Dünnyögte Dia is. Emily a meglepettsége után csak szégyenkezve lehajtotta a fejét és többé nem mert felnézni a többiekre. Maximilian, aki tisztában volt ennek a válasznak a lehetőségével, nem lepődött meg annyira, ahogy Mikhail sem, bár ő csak pusztán azért, mert nem mutatott sok érzelmet. Viszont William... William teljesen lefagyott. William csak állt ott, mint akit épp főbelőttek és már megijedni sincs ideje.

Az egyetlen zaj, amit a néhány másodperc csend után hallani lehetett, az az volt, amikor William térdre rogyott. Mindannyian odakapták a fejüket és értetlenül nézték William megfagyott, bambuló tekintetét.

– William? – Szokatlan viselkedés volt ez a fiútól.

– Szerintem most hagyni kéne pihenni Emilyt. – Jegyezte meg Mandyan, aki már kétszer is tapasztalta, hogy mire van szüksége ilyenkor a nőknek.

– Beszélgess egy kicsit vele. Ha tényleg szereted, akkor mindenképp tisztáznod kell a dolgokat vele. – Súgta oda Maximilian Williamnek, mielőtt ő is távozott és becsukta volna maga mögött az ajtót.

– William, kérlek hagyj magamra. Most nem merek a szemedbe nézni.

– Emily, felelősséget szeretnék vállalni. – Emelte fel a fejét végül William és ezzel a mozdulattal együtt fel is állt.

– Miért? Ez téged nem érint! – Emily már a sírás szélén állt.

– De igenis érint! Szeretlek és felelősséget akarok vállalni.

– Ha szeretsz, az sem változtat semmin! Nem tudhatod kivel feküdtem össze...

– De én tudom! – Vágott közbe a fiú és egy lépést tett a lány ágya felé.

– Ugyan honnan tudnád?! – Emelte fel a tekintetét Emily.

– Tudom, mert én voltam. Velem feküdtél össze és csak én tehetek arról, hogy most ilyen szégyenteljes helyzetben vagy! – Kiabálta William, egyenesen Emily szemibe bámulva. Emily megrezzent.

– Micsoda? – Gyönyörű zöld szemeit ellepték a könnyek.

– Én tehetek az egészről. Csak és kizárólag én. Én nem tudtam kordában tartani magam. Miattam büntettek meg téged otthon is.

– Nem, William, ez nem...

– De. És a tetteimért felelősséget vállalok. Elveszlek feleségül és biztosítom a családunk életét.

– William, nem...

– És ezt nem azért teszem, mert szeretlek. Emily, hadd tegyem jóvá azt, amit tönkretettem az életedben. Engem az sem érdekel, ha szívből utálsz, csak hadd vállaljak felelősséget a tetteimért.

– William... Én...

– Emily. – Ereszkedett térdre a fiú. – Hadd legyek a gyermekünk apja. – Mondta a lány kezét szorongatva, aki ismét a fiú varázslatos szemeibe tudott csak bámulni.

– William... – Szólalt meg Emily szipogva. – Komolyan gondoltad?

– Igen. A lehető legkomolyabban.

– És tényleg szeretsz?

– Igen. Teljes szívemből.

– A gyerekünket is tudnád így szeretni?

– Megpróbálom. – Mondta őszintén William és egy lágy csókot hintett a szőke kézfejére. – Bocsánat, hogy zavartalak. – Állt fel és az ajtóhoz indult, de Emily még utána szólt.

– William! Én is szeretlek. – Mondta, de az arcát elrejtette, nehogy a fiú meglássa, hogy milyen vörös. William egy szó nélkül becsukta maga mögött az ajtót és egy nagy sóhajtással nekidőlt. A keze reszketett, de a mosolyt nem lehetett levakarni az arcáról.