Mamoera már sokadjára ült tétlenül az akadémia báljain, mivel egy olyan hímnemű sem volt, amelyik felkérte volna. Nem arról van szó, hogy csúnya lett volna, csupán a személyisége nem egyezett meg a férfiak ideáljával. És mivel Mamoera apja nagyon elfoglalt volt, fiú testvére nem volt, pont, ahogy lány se és még szeretője sem, így nem volt, aki elkísérje őt az ilyen eseményekre. Ezért is maradt a „külső szemlélő" szerepében, aminek most azt volt a feladata, hogy Veronicát és Maximilant bámulja, ahogy mulatnak. Nem is csoda, hogy Mamoera többet tudott a két magas rangú fél kapcsolatáról, mint ők maguk. Mamoerának még az is feltűnt, hogy Maximiliannak hátfétise van, akkor is, ha Max mindent megtett azért, hogy ezt senki se vegye észre. Az ilyen dolgokon Mamoera gyakran nevetett egyet, de semmiért sem mondta volna el szemtől szembe Veronicának. Inkább csak jobban ajánlja majd neki a kivágott hátú ruhákat. Mondhatni, hogy a három lányból álló csoportban Veronica volt az ész, Mamoera a szem és Emily a szépség. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy csak abban voltak jók, de azt a kis csapatot leginkább így lehetne jellemezni.

Viszont mivel az ember társas lény, ezért Mamoera is néha megkívánt egy kis emberi kapcsolatot, egy kis társalgást. Ez a kívánság viszont sosem teljesült, mivel senki sem merte megközelíteni, nehogy viccet csináljon belőle. Mamoera egy olyan kapcsolatról álmodott, ahol elfogadják azt az énjét, ami van, és nem hagyják soha ott. Ezt a közösséget meg is találta jelenlegi barátai között, de mivel úgy látta, hogy az öt főből négy lassan egy-egy párt formál, így kénytelen volt más emberek után nézni.

– Nahát, ki van itt. Faltámasztó. – Jött egy hang, ami kizökkentette Mamoerát a bámulásából.

– Hahaha. – Nevetett a lány ironikusan. – Greyma Braun. Remélem azért jöttél, hogy felkérj, mert ha nem, akkor van elég sok más lány, a rajongótáborodból. – Braun a rajongótábor kifejezésre egy nagyot nézett, de inkább nem kérdezett rá és csak kinyújtotta a kezét.

– Ha nem szólsz meg, mert nincs érzékem hozzá, akkor felkérlek.

– Oké, botlábú. – Nevetett Mamoera, mire a szürke hajú szó nélkül elment. – Ez a baj ezekkel a diáktanács-elnökökkel. Nincs semmi humorérzékük. – Sóhajtott egy nagyot a lány és inkább egy nagy üveg pezsgő kíséretében kivonult az erkélyre, „felvidítani" magát.

– Eugen! – Jött Marilettina hangja a folyosó másik végéről, mire a hullámos hajú herceg megfordult.

– Marilettina, mit keresel te itt?

– Láttam, hogy kimész, ezért követtelek. Hova mész?

– Megmondom, ha idefutsz hozzám. – Vigyorgott a herceg, mire Marilettina felette a kislányos, félénk arcát és úgy kezdett el dinamikusan futni. Eugen nagy élvezettel nézte végig, ahogy a kivágott felsőrésznek köszönhetően tisztán látszott, amikor a lány méretes keblei fel, le ugráltak. – Ügyes vagy. – Simogatta meg a lány fejét, amikor odaért, de az arcára rá sem nézett. Mailettina pedig azt gondolta, hogy ez így van rendjén. Nem úgy, mint Emily, aki a kertben még most is William barna szemeibe bámult és nem is kereste értelmét a cselekvésnek. Csak azt tette, amit jónak látott, ami ez esetben az egymás szemébe bámulás volt. William sötétbarna szemei első ránézésre feketének tűntek, ahogy a haja is, de egy kis idő után feltűnt, hogy inkább barna, mint fekete. Ezért is csodálta annyira Emily a fiú szemeit, sőt, most a nap lemenő fényében aranysárgán csillogtak és teljesen elvarázsolták a szőke lányt. De William sem tett másképp. Igaz, hogy Emilyinek nem voltak olyan különleges szemei, mert első ránézésre meg lehetett mondani, hogy zöldek, de a haja azért felkeltette a figyelmet. Annak ellenére, hogy szőke volt, a bőrének volt egy apró kreol beütése és ehhez hűen, a haja is göndör volt. Viszont a szőke tincsek olyan apró csigákból álltak, hogy távolról meg sem lehetett mondani, hogy tényleg göndörök-e. Ezért is volt neki nehéz bármilyen frizurát összeállítani, de Emily könnyen vette ezt az akadályt azzal, hogy legtöbbször kiengedve hordta, ahogy most is. A kellemes légmozgás hatására apró, lengedező tincsek keretezték arcának lágy vonalait, ami egy feledhetetlen képet alkotott William számára. Ahogy teltek a percek egyre közelebb léptek egymáshoz és egyre közelebb is hajoltak. A végén már Emily is lehunyta a szemeit és már csak pár centiméter választotta el az ajkaikat egymástól, amikor kinyílt a kertbe vezető ajtó és három alak jelent meg a Nap sárgás fényeben. A párocska egyből szétrebbent és gyorsan elbújtak az egyik bokor mivel elég nagy probléma lett volna, ha meglátják őket. Akkor még nem tudták, hogy ki az a három személy, akik megzavarták őket, de ez hamarosan kiderült, a hangjukból.

– Mi lenne ilyen halaszthatatlan? – Hallatszott Maximilian hangja.

– Egy nagyon fontos kérésem lenne önök felé, Maximilian herceg, Veronica hercegnő. – Veronica szemöldökeit ráncolva nézett Maximilianra, mire az megvonta a vállát.

– Hallgatjuk. – Mondta végül a fiú, megállva a sétálásban.

– Ez egy nagyon titkos feladat lenne, amiről még a király sem tud, mivel képtelen bevallani, hogy a fia alkalmatlan a királyság vezetésére.

– Hah! Nem megmondtam? – Nevetett fel Maximilian, majd miután észrevette magát intett egyet a miniszternek, hogy folytassa.

– Arra szeretném önöket megérni, az összes miniszter nevében, hogy titokban kormányozzák az országot. Nagy szükségünk lenne önökre és a tudásukra is.

– Miből gondolja, hogy csak mi vagyunk alkalmasak erre? A miniszterek nem tudják megtenni? – Kérdezte Veronica jogosan.

– Mindannyiunknak megvan a saját feladatunk, amit nem tudunk csak úgy otthagyni. Emellett mindannyian családdal rendelkezünk, akikkel szeretnénk időt tölteni. De még az is közrejátszik, hogy minket figyelnek, ahogy Lady Sophiát is, így nem mozoghatunk olyan szabadon.

– Igaz. Már sokat levágtam Charles kémeiből, akik az anyámat figyelték.

– Pontosan ezért önök az utolsó reményeink, ha nem akarjuk, hogy a királyság csődbe menjen vagy felkelések, esteleg háborúk törnének ki. És nem mellesleg, önök rendelkeznek minden tudással, ami az ország vezetéséhez szükséges.

– Milyen hízelgő. – Nevetett Veronica.

– Ez nem hízelgés, hercegnő. Ez az igazság. Esetleg, hogyha a főherceg véleményén aggódik, biztos vagyok benne, hogy nem ellenkezne. – Veronica elgondolkozott, majd Maximilianra pillantott.

– Mikor kezdenénk el ezt az igazgatást? – Kérdezte a fiú.

– Minél hamarabb, de én személyesen az ajánlom, hogy előbb nézzenek körbe a királyságban, hogy hogy mennek a dolgok.

– Nem rossz ötlet. – Bólintott Maximilan.

– Köszönjük a tájékoztatást és a bizalmat is. – Hajolt meg Veronica.

– Ugyan, miénk a megtiszteltetés, hogy elfogadták. – Hajolt meg a miniszter is. – További szép estét! – Köszönt, majd eltűnt a bálterembe vezető út mentén. Amint már semmi sem látszott belőle, a két fiatal egymásra nézett, majd egy széles mosollyal átölelték egymást.

– Hallottad ezt, Maximilian? Nem megy kárba az egész életem! – Nevetett könnyek között Veronica és próbált minél feljebb nyújtózkodni, hogy szegény fiúnak ne kelljen akkorát hajolnia.

– Hallottam. – Mondta a fekete hajú megkönnyebbült mosollyal, majd miután megunta a kettejük közti magasságkülönbséget a karjaiba emelte Veronicát és elindult vele, miközben a lány szüntelenül csak arról beszélt, hogy mennyire boldog.

– Veronica és Max fogja vezetni az országot. – Suttogta William a bokor mögött, miután már nem hallotta a hangjukat. Olyan szinten le volt döbbenve, hogy hirtelen az sem jutott eszébe, hogy ott ült mellette az ugyancsak döbbent Emily.

– Az egész életüket erre áldozták, és egy szóval romba tudták dönteni. – Motyogta Emily, mire William ugrott egy nagyot meglepettségében.

– Mindent hallottál?

– Miért, mit tehettem volna? – Értetlenkedett Emily, de aztán elnevette magát. – Van egy érzésem, hogy Veronicát ebben az évben már egyáltalán nem látjuk.

– Nekem is. – Mosolygott William, bár ez inkább egy szomorú hír volt. De hát mit lehetett tenni? Ez volt Veronica és Maximilian álma, jövője és életcélja is. Ezt nem lehet megváltoztatni, csak mert szeszélyes a király vagy, mert van egy veszélyes családtagjuk. Ez már az egész életüket jelentette és ez így volt rendjén, mivel mindketten olyan rétebe tartoztak.