– Hol van Emily? – Kérdezte Justin berontva az ebédlő ajtaján, mire az egész család kérdőn nézett rá. És valóban. Emily nem ült ott az asztalnál, pedig ő szokott lenni az első.

– Nincs a szobájában? – Állt fel Rahel. A család lassan kezdett bepánikolni. Hol lehet Emily?

– Nincs. A szobalánya ma reggel jött oda hozzám, hogy nem ért haza az éjszaka.

– Micsoda? – Állt fel Teo is, a legidősebb fiú. – De hát én még láttam este. Valakivel táncolt, aztán kimentek az erkélyre, ha jól láttam.

– Ki volt az? – Kérdezte gyanakvóan Justin.

– William Shakespere, ha minden igaz.

– William? – Kapta a kezét az ajkaihoz Rahel. – De hát ő nem olyan, hogy valami rosszat tenne vele.

– Ki tudja. – Húzta össze a szemeit Justin gyanakodva.

– Apám, te is tudod, hogy William milyen neveltetésben részesült. – Emelte fel a hangját Teo, de azonnal meg is bánta, amikor az apja egy szúrós pillantással jutalmazta.

– Teo, kérlek, maradj ki ebből. – Teo nem szívesen egyezett bele, de nem tehetett mást, ha az apja ezt mondta. – Kénytelen leszek tenni valamit az ilyen esetek ellen. – Fordult meg Justin, mire Rahel utána sietett.

– Justin, ez csak egy alkalom volt! Nem olyan nagy dolog ez!

– És ha történik vele valami? Ha...

– És ha nem történik vele semmi? Akkor meg nem éri meg ez az egész felhajtás! Még fiatal, ilyenkor nem korlátozhatod be. Akkor csak rosszabb lesz!

– Rahel, gondold végig! Én nem akarok ártani neki, én meg akarom védeni.

– És ezt hogyan tervezed? Bezáratod valahová? Vagy mindig testőrök figyelik majd?

– Nem. Van rá más mód is.

– Ugye nem akarod Williamot büntetni, ha nem is tehet róla?

– Ha akarnám, sem tudnám, mivel magasabb a státusza, mint nekünk.

– Úrnőm! – Lépett elő egy inas, kezében Emilyvel.

– Emily!

– Hol találtad meg? – Kérdezte Justin azonnal.

– Egy úr hozta ide, de aztán el is vágtatott a lován. Sajnálom, de nem tudom ki volt az. – Justin ismét csak gyanakvóan összehúzta a szemöldökét és miután intett, hogy vigyék Emilyt a szobájába, inkább elsietett az ellenkező irányba.

– Apám, megtalálták Emilyt? Hogy van?

– Alszik. – Válaszolt a Purukyuu gróf és több szóra nem is méltatta a fiait. Az irodájába tartott, ott pedig hangosan becsapta az ajtót és a székére rogyott. – Emily, hogy tehetsz ilyet velem? Tudod mennyire aggódtam? – Motyogta. Bele sem mert gondolni, hogy milyen lenne elveszíteni az egyetlen lányát.

– Veronica, kész vagy? Indulnod kéne!

– Kész vagyok! – Lépett ki Veronica a Flerores kastély ajtaján egy rövid, tavaszi ruhában. Az arcán egy széles mosoly ült, mivel megérkezett a jó idő és ez azt jelentette, hogy visszamehet a királyi akadémiára.

– Veronica, vigyázz magadra, rendben? Ne essen semmi bajod és minden nap írj egy levelet!

– Olyan gyorsan nem is tudják kézbesíteni. – Nevetett Veronica édesanyját átölelve.

– Nem baj. Szeretném tudni, hogy mi történik veled. Remélem sok barátod lesz.

– Én kevésbé. – Tette hozzá Mikhail, mire csak mindhárman nevetni kezdtek.

– Elmentem, majd nyáron jövök! – Intett még egy utolsót mielőtt beült volna a hintóba és útnak indult. Mikhail és Mandyan még sokáig integettek lányuk után, majd pár könnycsepp letörlése után visszatértek a mindennapi tevékenységeikhez. Egy újabb tavasz kezdődött mind a hercegi pár számára, mind pedig az akadémia számára, ahol a diákok a hideg tél után ismét felvehették a vékonyabb egyenruhájukat és végre a teljes díszbe borult virágoskertben sétálgathattak. A sétálgatóktól nem messze egy félreeső pad mögött egy nemtörődöm lány feküdt a puha tavaszi fűben és élvezte a nap egyre melegebb sugarait.

– Mamoera Choedeberg! Belegondoltál valaha, hogy milyen lesz a ruhád? – Állt meg felette a diáktanács elnöke, Greyma Braumn.

– Mm... Eltakarod a napot. – Legyezett a kezével Mamoera, hogy Greyma menjen arrébb. – Amúgy is, van másik. – Erre a kijelentésre a szürke hajú fiú csak megsértődve elment, mire Mamoera nevetve felült. Tőle zengett az egész kert, amit a többi diák természetesen nem nézett jó szemmel. A lány végül felállt és leporolta a ruháját, de a zöldesen csillogó hajába akadt virágszirmok cseppet sem zavarták. Mamoera nemes létére annyira nemtörődöm volt, hogy sokan összesúgtak a háta mögött, de ez őt, cseppet sem zavarta, nem meglepően. Most is könnyedén sétált végig a virágzó bokrok között és csak hallgatta, ahogy a merészebbek kinevetik, míg a többiek csak furcsa megjegyzést tesznek rá. Egészen addig tartotta ezt, amíg meg nem látta, ahogy a Flerores család hintója megékezett és épp most száll ki belőle Veronica. – Veronica! – Kiáltotta el magát, mire az ezüst hajú oda kapta tekintetét.

– Mamoera! – Integetett neki jókedvűen, majd amikor észrevette, hogy hogyan is néz ki az egyik legjobb barátnője, elnevette maját.

– Ilyen vicces lennék? – Állt meg előtte a lány csípőre tett kezekkel.

– Haha. A hajad! Csak nem megint a fűben aludtál?

– Honnan tudtad?

– Mindig azt teszed, amikor visszajövök.

– Mert mindig tavasszal jössz vissza.

– Na vajon miért? Jut eszembe, hol van Emily?

– Azóta nem jött vissza, mióta azt mondta, hogy hazamegy az öccséhez.

– Nekem azóta azt írta, hogy Patrick már meggyógyult. Még valamikor a bál előtt, az meg már egy hete volt.

– Akkor lassan neki is meg kell érkeznie.

– Reméljük még ma. Már nagyon rég találkoztam vele. A bálon is csak láttam, de nem tudtam vele beszélni.

– Én sem. – Vonta meg a vállát Mamoera, amit Veronica csak egy nevetéssel díjazott. – Oh, nézd! A kis díva újabb felfordulást rendez. – Mutatott Mamoera az egyik ablak felé, ahol ott állt egy csoport lány. – Az ott Marilettina. Ő az, akiről beszéltünk neked, még év elején.

– Tényleg? De nem ő az, akit most épp bántanak?

– Nem. Ezt mind csak megrendezi, hogy többen figyeljenek rá és, hogy megsajnálják.

– Nem is tudom... – Gondolkozott el Veronica, majd egy szó nélkül odament a társasághoz. – Mi történt. – Szólalt meg, amikor odaért.

– Megütöttek! – Kezdte egyből Marilettina az arcát fogva, könnyes szemekkel.

– Veronica hercegnő, nem mi kezdtük! – Fordult az egyik érintett lány kétségbeesetten a Flerores lány felé.

– Igen, ő kezdett el valótlan dolgokat mondani Lilyről! – Szólalt meg a másik lány és a harmadikra mutatott, akinek a szemeit már szétáztatták a könnyek.

– Lily, mi történt? – Fordult Veronica a barna hajú lányhoz, akinek lila szemei könnyektől csillogtak.

– Azt mondta, hogy elloptam a gyémántkitűzőjét, és hogy biztos a hajamban rejtegetem. – Mondta szipogva, miközben rendíthetetlenül kócos, hullámos haját próbálta lelapítani.

– Pontosan! Utána meg azt monda, hogy ez biztos családi vonás, mert már látta a kastélyukat és ékkövekkel van kirakva, amit biztos elloptak!

– És ez így igaz! – Vágott közbe Marilettina, mire Veronica megpróbálta elhallgattatni egy puszta nézéssel, de nem sikerült. – Ő pedig azt mondta rám, hogy meg sem érdemlem, hogy ide járjak!

– Ha így viselkedsz, akkor biztos nem. – Húzta ki magát Veronica tekintélyt parancsolóan, mire Marilettina könnyei eleredtek.

– H-hogy mondhatsz ilyet? Hát nem egy befogadó közösség vagytok?

– Azokkal vagyunk befogadóak, akik megérdemlik azt. És aki ilyeneket mond egy ártatlan lányról és még ki is gúnyolja, az nem érdemeli meg.

– Miért, te tudod, hogy hogy néz ki a házuk?

– Igen. Lily családja képes fenntartani a jólétűek látszatát, de a házuk nem tartalmaz semmilyen ékkövet, mivel mindet kénytelenek voltak eladni. Az én családom nyújt nekik folyamatos támogatást, mint ahogy sok más családnak is. Ebbe egy útszélről jött lány, akiről csak most derült ki, hogy nemes, nem szólhat bele. Amit te láttál, az évekkel ez előtt volt. – Minden jelenlévő leesett állal hallgatta a Flerores lányt. – Szóval kérlek, előbb tanulj, aztán versenyezz. – Fejezte be, majd megfordult és a vállánál fogva kezdte el kísérni a barna hajú lányt.

– Szóval így játszunk? – Húzta ki magát Marilettina és Veronica hosszú haja után nyúlt.