Néha úgy érzem, hogy a világ jobb hely lenne nélkülem, de van mikor én teszem jóvá. Gyilkosok, bűnözők százait öltem meg, amióta itt vagyok, és elértem vele bármit is? Nem vagyok megváltó, sem Isten alázatos szolgája. Én csak egyszerűen én vagyok. A nevem kiejthetetlen, az arcom átlagos, az életem pedig unalmas. Megbízások megbízások hátán… lenne, ha nem a 21. Században élnék, és a szakmám normális volna. Normális? Azt sem tudom már, hogy van-e normális az életemben.
  Felültem az ágyon, majd lassú, súlyos léptekkel átsétáltam a szűkös fürdőszobába. A hideg csempe megváltásként hatott a sajgó tagjaimra, és a rideg bizsergés a nyakamig kúszott. Egész nap ott rohadtam a hülye raktárban, pakoltam a ruhákat, és mi a jutalmam? Szinte semmi… Tisztességesen nem tud az ember megélni itt, így én sem. Már évek óta csinálom, és sikerült a padlóról felkerülni, de mostanában nem úgy mennek a dolgok, ahogy kéne.
  Mélyen belenéztem a tükrön keresztül a szemembe, de valami furcsaságot vettem észre a tükörben, mintha egy alak suhant volna el mögöttem. Mindent a gyanús csend burkolt be, még moccani se mertem. Valaki volt a házamban. Óvatosan a lábamhoz nyúltam, és előhúztam egy egyszerű kis dobótőrt, színtiszta 10 centis tűéles acél penge szinte már a részemmé vált. Füleltem, hátha valami mozgolódás történik, de semmi. A penge szinte izzott a kezemben, hogy dobjam. Egy halk szívdobbanás jobb oldalról… Most! Fordultam, és hajítottam erőből a személy felé, a penge átszelte a szobát, ívesen beleállt a falba, egyenesen a célzott személy feje mellé. Pontos találat lett volna, de elhajolt előle, ez szinte lehetetlen, a fegyver 150-60km/h-val repült, kikerülhetetlen.
  Magas férfi állt velem szemben gúnyos mosolyra húzva a száját. Éjsötét haját oldalt rövidre nyírta, felül pedig lazán hordta. Az arcvonásai, a szájának állása, egyszerűen az egész lénye fura volt. A világoskék szemében, a hajában, mintha ismerném. Még a nyakán lévő kacskaringós tetoválásokat is láttam már!
  - Tökéletes dobás, egy pillanatig azt hittem, hogy meg is ölsz - szólalt meg enyhén dicsérő hangon. Egy pillanatig el is hittem, hogy dicséret volt. Aztán gyorsan történt minden. Két mozdulattal kiszedte a falból a tőrt, és már repült is felém, de a reflexeim nem hagytak cserben, a testem magától mozdult. A fegyver nem talált célt, időben elhajoltam, de a tükör sajnos nem járt sikerrel, ugyanis ezer meg ezer darabjaira robbant szét, majd csörömpölve hullott a padlóra a fegyverrel együtt. Az adrenalin gyorsaságát felhasználva mozdultam egy éles darabért, és már ott is álltam a pasas mögött torkához szorítva a tükör egy darabját. A gyorsaságtól meglepődtünk, mert még én se hittem el, hogy képes vagyok erre. Még fonott copfjaim arcomba csapódtak, de én már próbáltam valamennyire tartani a férfi fejét, hogy az ütőér fedetlen területen legyen.
  Annyira szorosan közel álltunk egymáshoz, hogy éreztem a testének melegét, ahogy az izmai megfeszültek a hátraszorított nyakán. Alacsony voltam, a fejem csak a válláig ért, így elég furcsa pózban álltunk, de a célom elértem.
  - Nem bántalak, apróság - emelte fel megadóan a kezét. Nem bánt? Akkor nem dobott volna meg egy pengével. Szorosabbra fogtam az üveget, így kisercent a vérem, majd lassan a padlóra csöppent. Belopózott a házamban, és rám támadt, ezt csak nem hagyhatom büntetlenül!
  - Bizonyítsd! - sziszegtem a fülébe, majd szorítottam a nyakán, mire felszisszent. Fájt neki, én pedig ennek örültem, mert akármennyire is alacsony és ártalmatlannak tűnő vagyok, a rutin, az évek ott vannak minden egyes mozdulatomban.
  - Halasi Richárd. Két fiatal lány, és egy 40 éves tanár az áldozata. Ölni akarsz nem? Akkor itt a lehetőség rá édes! - siklott ki a kezeim közül, mintha csak víz lenne, és állt meg velem szemben, majd hanyagul feltűrte az inge ujját, mintha épp küzdeni készülne. A méreg elkezdett kúszni az agyam felé, ha dühös leszek, akkor lőttek az álcámnak, és kibomlik a szárnyam. Sebezhető leszek, márpedig én utálok az lenni.
Magamban lassan tízig számoltam. Nyugodt vagyok, nincs gond. Minden rendben van, mély lélegzet! Lassan elengedtem a törött üveget, ami véresen hullott a padlóra, a tenyeremen hatalmas seb tátongott, de ez volt az a fájdalom, ami észben tartott, ami a földhöz kötött.
  - Dühös vagy. Ez jó! A düh erős eszköz lehet. De te félsz, hogy elveszíted az irányítást felette. Félsz, hogy sebezhetővé válsz tőle, pedig nem így van. Elárulok egy titkot. Én is voltam egykoron olyan, mint te. Makacs… Gyilkos vagy, nem? A dühtől leszel ijesztő, de ha tudod kontrollálni, akkor tisztelni fognak! - mondta tökéletesen kimért hangon, bármennyire is ellen akartam szegülni, sajnos igaza volt. Szinte két perc alatt teljesen belelépett a lelkem legmélyébe, és itt derült fény arra, hogy okkal van ott, célja van velem. A félelem tiszteletet szül, de egy nagy hiba volt a mondandójában.
  - Tapasztalatból tudom, hogy az életmentés helye a terepen van, és nem egy rendelőben - feleltem, majd lassan visszavettem a kezembe a törött üveg darabot, és megláttam benne a mandulavágású, sötét szemem. Nem találtam a helyem itt, mint a kirakós egy darabja, ami nem illik sehova. - És néha az egyetlen mód, hogy megmentsünk egy életet az az, ha kioltunk egy másikat! - fejeztem be a gondolatmenetem. Valóban így gondoltam még annak idején, mikor elkezdtem ezt az egészet, de azóta sajnos már csak azért ölök, hogy életben maradjak, és ne haljak éhen. Nem félek a haláltól, szinte már én magam vagyok az, nem is erről volt szó, hanem egyszerűen napi szinten nézni, ahogy egy porhüvelyből kiszáll a lélek, megterhelő feladat. Vajon törölhetek egy tárgyat a por alól én, aki még a saját életét se képes rendben tartani? Az élet nehéz, de a halál is a része, és az legalább igazságot oszt, egyenlővé tesz.
  A kezemen a sebből tovább szivárgott a vér, lassan csepegett a padlóra. Fájt, feszűlt a bőr körülötte, de nyugtató volt, már nem azért, mert mazochista lennék vagy mi, hanem mert ez legalább normális, emberi érzés volt. Nehéz munkám lesz vele, pontatlanabb leszek, ami végzetes is lehet, de ez is vele járó hátrány. Rám emelte a tekintetét, majd felvette a földről a tőröm, és markolattal felém nyújtotta. Bízott volna bennem, hogy nem bántom? Nem! Látszott a mozdulatain, hogy nem erről van szó. Nagyképű volt, saját magában bízott, hogy annyira jó, de garantálom, hogy az egója a földre küldi majd.
  Elvettem a kezéből a tőrt, de ő közeledett felém, én pedig akaratom ellenére hátráltam egyenesen neki a falnak, ám ő mégsem állt meg. Addig közelített, míg már le kellett hajtania a fejét, hogy a szemembe nézhessen, csak pár centi volt köztünk. A félelem tiszteletet szül. Ebben igaza volt teljesen, én pedig féltem tőle.
  Nyúltam már, hogy egy határozott lökéssel eltaszítsam, de sajnos nem sikerült, mivel a levegőben elkapta a kezem, nem szorította, de erősen tartotta, egy pillanatig még fel is szisszentem, ahogy a keze rácsukódott a sebre. Közelebb hajolt, majd ajkát a számhoz érintette, nekem pedig kattant valami a fejemben, ami miatt biztonságban éreztem magam, és engedtem is a kényelemnek, így azt az egy centit is kiszorítottam, majd átkaroltam a nyakát. A belsőm lángolni kezdett, mintha a honvágyat égetné darabokra bennem, minden könnycseppem elvette. A csókjának az íze, a kezének érintése a derekamon… Annyira tökéletes volt, és ennek a tökéletességnek az érzete zökkentett ki az ábrándból, hiszen ez az én életem, nincs olyan, hogy zökkenőmentes.
  Azt se tudom, hogy ki ő! A vészjelzők elkezdtek visítani a fejemben, tudtam, hogy amit csinálok az rossz, de nem akartam abbahagyni, vágytam rá. Annyira bódító hatású volt, adott egy hátsó érzést, mintha csak egy régi ismerősöm… barátom lenne. Mégse tehettem azt, amit csak akartam. A szakma követeli, hogy lemondj nagyon sok dologról, de cserébe ad egy érzést. Az érzést, amikor a kezedbe csak egy fém darab van, mégis te döntesz más lelkének sorsáról, mintha te lennél a mindenható! Ez az érzés lett az én drogom. Függővé lettem.
  Egy határozott lökéssel elküldtem tisztességes távolba, és feltartva a tőrt jeleztem, hogy ne is közeledjen. Csak ekkor vettem észre, hogy egy kissé megváltozott, és nem a haja, amit fél perce még egyengettem. Hatalmas szárnyak területek el a hátán, amit szerintem rendesen ki se tudott volna nyitni a kis szobában. Ekkora tolla egy normális angyalnak nincs, kivételt képezett néhány személy. Az értelem szikrája úgy csapott belém, mint a villám. Lenéztem a kezemre, és láttam, hogy a seb egybeforr, csak a vér jelezte, hogy volt valami.
  - Ami most történt, az nem volt valós! - mondtam magamnak meggyőzően, de a férfi felnevetett, majd mikor megérezte, hogy a hátát nézem rájött, hogy az ő álcája eltűnt. A tekintetében zavarodottság volt, mint aki nem értette, hogy miért vannak ott a szárnyai. El volt veszve, és kétségbeesetten próbált az én tekintetembe belekapaszkodni, de nem hagytam. Így tervezte ezt az egészet, minden lépése ki volt tervelve, tudta, hogy mit fogok csinálni, minden egyes mondatot kitervelt előre, mint valami forgatókönyvet. Mintha tudott volna mindent előre, de ez képtelenség!
  - Mondhatsz bármit Yin, - lépett közelebb hozzám, és a kezét az arcomra tette. Kezdett elegem lenni a hülye játékából, én nem egy tárgy vagyok, akivel kedvére szórakozhat a béna angyalbűbájjal! - de mélyen te is tudod, hogy ez mi volt.
  - Takarodj a konyhámból! - suttogtam mérgesen, majd erőből ellöktem a kezét.
  - Ki vagy te? Gordon Ramsay? - röhögött ki. Az agyam kezdett elborulni, nem szabadott ezt hagynom. Hogyan, mikor figyelmetlen voltam, bejött a házamba, rám támadott, majd hagytam, hogy megcsókoljon. Egy közönséges játékszer voltam neki, mint mindenki. Éreztem, hogy a méreg kúszik felfelé a gerincemen. Nem szabad! Nyugodt vagyok, nincs semmi gond. Kihasznált, ez az érzés lebénította az egész testem, nem tudtam mozogni, lélegezni. Lassan fojtott meg, és nem kellett egyedül lennem ahhoz, hogy egyedül érezzem magam, mert olyan elveszett még sose voltam.
  - Szégyentelen!
  - Ha úgy érzed, hogy dühös vagy, akkor engedd ki! - biztatott a férfi, de egyszerűen nem akartam. Nincsen gond. Biztonságban vagyok, nem bánthat.
  - Nem! - feleltem fojtott hangon. Nem akartam megtenni. Ki tudja mi lesz? Mindig azt mondták, hogy veszélyes! Szép dolgok, szép dolgok...Egy mező! Tele van virágokkal, vagy a gyermek kacagás. Hirtelen megfogta a fejem, és maga felé irányította az arcom. Ahogy belenéztem valami kellemes érzés fogott el, mintha évek óta ismerném. A méreg lejjebb kúszott a gerincemen. Igazából nem is mérges voltam, egyszerűen csak magányos. Fogalmam sincs, hogyan érte ezt el, de nem is érdekelt. Őt viszont annál inkább, mert benne viszont egyre feljebb ment a pumpa, szinte látni lehetett, hogy rángatózik az ideg a szemében. A semmiből egy borítékot vett elő, majd letette az asztalra, aztán hátrálni kezdett. Valamiért a tény, miszerint talán utoljára találkozunk furán hatott rám, nem akartam, hogy elmenjen. Talán azért, mert még soha nem találkoztam arkangyallal? Vagy csak szimplán a kisugárzása? El kellett érnem, hogy maradjon, hiszen fontos információkat nem tud leírni, azt közölnie kell velem. Az agyam pörgött, a fogaskerekek csak úgy kattogtak a fejemben, mintha az életem múlna rajta.
  Megindult felém, aztán kikerült, és már nyúlt a kilincsért, hogy távozzon, gyorsan kellett cselekednem. Utána nyúltam volna, de aztán nem tettem, hagytam, hogy kilépjen a folyosóra, és elmenjen. Mégcsak utána se néztem, egyszerűen elsétált.
  Az este további részében takarítanom kellett volna a megszáradt vért és a szilánkokat, de nem volt hozzá erőm, csak pihennem kellett most már tényleg. Hetek óta először nem volt rémálmom aznap éjjel, mintha a sebbel együtt a bánatom is elvette volna.
  Hosszú idő után kialudtam magam, és sikerült nyugodtan pihennem, még a reggeli sem lett annyira rossz, mint hittem. Nos, a palacsintasütés határozottan nehezebb, mint a mesterlövészet. Nyugodtan ültem a székre, hogy valami energiát gyűjtsek ahhoz, hogy megkezdhessem a hétvégi teljes lustulásomat. A kerek asztalon ott hevert a tegnapi esti kis boríték, és bár titkon reménykedtem abban, hogy csak álmodtam, mégis odanyúltam, és kibontottam.
Dong Yin
  Éktelenkedett a nevem a félbehajtott papíron. Na kezdjük! Kinyitottam, és belekezdtem a kis levélbe.
  Ha ezt a levelet olvasod, az azt jelenti, hogy nem sikerült beszélnünk rendesen. Egy megbízásom van számodra, amiért cserébe rendesen megfizetlek. Tudom, hogy mostanában nem megy a munka, de garantálom, hogy ha teljesíted a kérésem, akkor utána annyi dolgod lesz, hogy időd nem marad nekem megköszönni.
  A feladatod egy 17 éves tündér, Halasi Richárd. A Budapesti Intézetbe jár 11. osztályba,. Halottai: Kisfaludy Kornélia, 15 éves, Ágostoni Réka, 19 éves, Fehér Károly, 40 éves. Este 7 órakor végez pontban az edzőteremben, majd indul vissza az intézménybe. Öld meg! Az egyezményt megszegte, ráadásul drogfüggő és lopott.
Raffael arkangyal
  A borítékban volt még egy papír Raffael elérhetőségével, illetve az összegről, amit kapnék az ügyért. Abból a pénzből nyugodtan megélhettem volna 2-3 hónapon keresztül. Visszatettem a papírt a helyére, és elkezdtem enni, így az információkat a palacsintával együtt emésztettem meg.
  Az utolsó falatok felé nyöszörgést hallottam, és a vér szaga megcsapta az orrom, mintha valaki haldokolna. Szorosabbra kötöttem magamon az árva köntösöm, majd felkapva valami fegyvert sétáltam halkan az ajtó felé.  
  Rengeteg horrorfilmet láttam már, de a valóságban nem ugyanaz, ha valakit szíven lőnek akkor még nem szenved másfél órán keresztül lassan, békésen halva meg. Nem, az illető szenved egy rövid sort, és hatalmas sikítások, sírások mellett hal meg.
  A szag egyre kevésbé volt érezhető, mintha a vér lassan apadna, annyira észrevehetetlen, hogy egy átlag ember nem is érezné. Lassan a kilincsre tettem a kezem, óvatosan nyitottam ki, és bár borzasztóan ideges voltam, a szívem épp hogy robogott. Egy életveszélyes helyzetben egy átlag ember szívverése elérheti a 175 dobbanást percenként. A saját lassúságom megőrjített, de nem siettem el. Egy jól kiképzett célpont higgadt marad, az ő pulzusuk 70-től 100-ig terjed. Sose érje el a pluzusod a háromjegyű számot! Kiképzésem nem volt zökkenőmentes, mégis végig mentem rajta, és túléltem.
  Az ajtó tárva nyitva állt, vér és szuszogás sehol, mintha csak a fejemben lett volna. Az elmém játszott volna velem, vagy egyszerűen valaki más szórakozik? A csend a nő legnagyobb erénye. Lehet, hogy a mai nap lenne mégis a tökéletes a gyilkosságra? Igazságszolgáltatás lesz ma éjjel, én pedig végre nyugton élhetek egy pár hetet.
  Egész nap készülődtem, éleztem a fegyvereim, sikáltam a bakancsot, mindent tökéletes elkészítettem, még a tervet is felvázoltam a táblára. Sötétedés után kell majd induljak, hogy ne legyen szemtanú. Ahogy kiléptem az ajtón elfogott az erős szédülés, mintha csak fejbe vertek volna. Próbáltam egyhelyben maradni, egyszerűen mintha nem lettem volna önmagam. Rég voltam rendes bevetésen, de ezt most nem halogathatom. Vagy megyek, és a saját lábamon állva végzem el a munkám, vagy visszakerülök az intézetbe. Ma vagy soha!