Jó olvasást! ♡

~Jimin szemszöge~

Elrugaszkodom és becsukom a szemem félelmemben, de nem kell sokat várnom a földet érésre. Alig pár pillanat után már bele is nyilall a fájdalom a lábamba. Felkiáltok ijedtemben, mert rettegek, hogy eltörött a lábam és akkor nem fogok tudni elmenekülni, de amint sikerül kimásznom a bokorból, rájövök, hogy nem lehet annyira komoly. Fáj, de a félelem és az adrenalin miatt majdnem bicegés nélkül futok a főbejárat felé. Azonnal segítséget kell kérnem!

Az életemért futok, de még ilyenkor se vagyok egy atléta: pár méter után máris zihálok, persze lehet, hogy a félelem is közrejátszik. Alig kapok levegőt, a tüdőm ég, a lábam sajog, a szívem meg úgy ver, hogy félő: le fog állni. Ha nem is ér utol, akkor se húzom sokáig, mert elvisz az infarktus...

Futás közben hátranézek és nem látok senkit, mégis olyan pánikban vagyok, mintha itt lenne tőlem alig pár centire az üldözőm. A szívem a torkomban dobog, az agyam pedig beindul, hogy megoldást találjon és minél hamarabb biztonságba kerülhessek. Így, amikor meglátom a szobánk ablakát, ami jóval közelebb van a bejáratnál, folyamatosan hátranézegetve elkezdek kopogni az üvegen, mint egy őrült. Nyilván a nap miatt el van húzva a függöny, ezért torkom szakadtából üvöltök talán már alvó szobatársamnak:

- JUNGKOOK!! JUNGKOOK, NYISD KI AZ ABLAKOT, MEG AKARNAK ÖLNI!!!

Valószínűleg eléggé hallatszik a hangomon, hogy rettegek, mert pár másodpercen belül kinyílik az ablak és meglátom a krássomat. Amúgy is magasabb nálam, de az épület földszintje feljebb van, mint ahol állok, úgyhogy most még jobban fölém tornyosul a megmentőm. Sose örültem még ennyire annak, hogy láthatom őt, pedig mindig megdobbant a szívem, amikor megpillanthattam.

- Jimin! Mi a... - kezdi, de pánikolva közbeszólok:

- Ne most! Valaki üldöz!! Segíts bemennem!

Rémülten nézek abba az irányba, amerről jöttem és minden fa mögött veszélyt sejtek, mintha ott lesne rám az üldözőm arra várva, hogy Jungkook becsapja előttem az ablakot. Idegesen dobolok kezeimmel az ablakpárkányon, majd a ledöbbent krássomra nézek, aki pár másodperc után felfogja, hogy komoly a helyzet és szerencsémre megmozdul végre. Megragadja a karjaim és olyan hirtelenséggel ránt be az ablakon, hogy beütöm a fájós lábamat és feljajdulok. De legalább már idebent vagyok, remélhetőleg biztonságban.

Jungkook elengedi a karjaimat, majd kinéz az ablakon, alaposan körbekémlelve, én pedig toporogva imádkozom magamban, hogy csukja már be, mert keresztbefosom a bokám.

Nagyon hosszú időnek tűnik, de valószínűleg csak pár másodpercig nézett kifelé a támadót keresve. Mikor végre becsukja az ablakot, megkönnyebbülten fellélegzem és az izmaim felmondják a szolgálatot, így összeesem.

- Jimin! - szólít meg Jungkook ijedten, miközben felnyalábol és az ágyamra fektet. Olyan erővel tör rám a zokogás és a remegés, hogy képtelen vagyok lehiggadni - Minden rendben lesz! Már itt vagyok.

- A-annyira... fé-féltem... - nyögöm ki zokogva és erőteljesen remegve, mire Jungkook felhúz és ülve átölel, majd ringatni kezd. Belekapaszkodom az ingjébe és remegve sírok a karjai közt. Nagyon megviselt a dolog, mert még sosem történt velem ilyesmi... és amíg menekültem, nem volt időm ennyire kikészülni, de most teljesen maga alá gyűr a bénító rettegés. Olyan elsöprő, hogy mindenem remeg tőle és csak most értem meg igazán, hogy miért bukdácsolnak és szerencsétlenkednek a horrorfilmekben azok, akik menekülnek. Hosszú ideig képtelenség elviselni ezt a rettegést és tényleg bénító hatása van a testre nézve. Mázli, hogy idejében biztonságos helyre jutottam.

Jungkook simogatni kezdi a fejem, ami nagyon jól esik, így erősen kapaszkodom belé, miközben lehunyom a szemem és a szívverésére koncentrálok. Azt veszem észre magamon, hogy kis idő múlva alábbhagy a sírásom és könnyebben kapok levegőt, illetve nem remegek. Amikor már csak szipogok, Jungkook óvatosan elhúzódik tőlem, pedig nagyon jól esett volna még érezni a melegét és olyan közelről beszippantani az illatát.

- Jimin - szólít meg vállamimra tett kézzel, mire félve ugyan, de belenézek igéző szemeibe és még jobban beleesek ebbe a vámpírba - Tudod, hogy ki volt az, aki üldözött?

Pár pillanatig csak a gyönyörű szemét nézem, majd halvány rózsaszín száját és automatikusan elnyílnak ajkaim, de megráz egy kicsit, így sikerül a kérdésre koncentrálnom.

- Nem... de talán egy lány volt - nyögöm ki nagyon vékony, bizonytalan hangon, mintha én is lány lennék... de hát végülis sírtam és nagy megrázkódtatás ért. Fogjuk erre, hogy miért nem mély a hangom.

Ekkor kivágódik az ajtó és mindketten odanézünk. Persze a testvérem az, ki más lenne? Senki se tud úgy berontani egy szobánkba, mint egy bulldózer.

- Mi történt?? - kérdezi idegesen, én meg mögé pillantva meglátom, hogy néhányan az ajtónk előtt álldogálnak és befelé nézegetnek. Persze csak addig, amíg a nővérem be nem csapja az ajtót úgy, hogy az majdnem kiszakad a helyéről.

- Jimint megtámadta egy lány - feleli Jungkook kissé bizonytalanul. Persze csak velem tud annyira határozott lenni, mert belém nem szerelmes...

Majdnem megöltek és én ezzel foglalkozom?? Jól van... reménytelen eset vagyok.

- MI?? - szalad fel Jiae hangja, majd feldúltan közelebb jön - Milyen lány??

Jungkook rám néz, jelezve, hogy most én jövök, mire Jiae is rám emeli tekintetét és én egyikükről a másikra pillantok. Totálisan zavarban vagyok, mert nem szeretem, ha túl sok figyelem irányul rám. Talán nem kellett volna úgy üvöltenem, hogy a fél iskola felébredjen és mindenki megtudja, hogy mi történt...?

- Én... nem tudom, ki volt az - kezdem idegesen, inkább lesütve a szemem, hátha úgy könnyebben megy a beszéd - Csak a cipője kopogásából sejtem, hogy lány volt. Amikor észrevettem, hogy követnek, futni kezdtem, de sötét volt a folyosón...

- Tudtam, hogy egyszer baj lesz abból a kurva spórolós felfogásból - morogja a nővérem az orra alatt, mire Jungkook rajongva néz rá, mintha szerelmes verset szavalna neki - Rohadt smucig faszok.

- Igen - helyesel pincsikutyaként az állítólagos pasim - Legalább pár lámpa éghetne mindenhol. Akkor nem történne ilyen.

- És te miért nem védted meg a párodat?? - néz rá szúrósan Jungkookra, mire a vámpír köpni-nyelni nem tud - Hol voltál, amikor ez történt??

Jungkook tátog egy kicsit, mint egy pantomimes, úgyhogy pár másodperc után úgy döntök, inkább megmentem, mert rossz nézni, ahogy szenved:

- Ki akartam menni az udvarra tanulni, ő meg visszajött pihenni, mert későn feküdt le.

- Ja... - néz a nővérem Jungkookra kevésbé idegbetegen, a krássom meg bólogat, hogy igen, így volt. Remélem, hálás nekem.

- Na szóval futottam a sötét folyosón, aztán bemenekültem egy terembe és eltorlaszoltam az ajtót, de a támadóm ököllel ütni kezdte és majdnem szétvágta egy késsel - foglalom össze a lehető legrövidebben a dolgot, mert elfáradtam ebben az üldözősdiben és rossz kedvem van Jungkook heterósága miatt. Vagy mi.

- Milyen kés?? - idegesedik fel megint a nővérem, ami kezd fárasztó lenni. Amúgy is lobbanékony, de a piros betűs ünnepnapok alatt még ingerültebb, mint általában - Honnan a búbánatból szerzett kést a ribanca??

- Hát, nem az étkezőből, az biztos - gondolkodom el egy pillanatra - Nem úgy nézett ki és ez tényleg éles volt. Attól féltem, szétkaszabolja az ajtót és bejut hozzám a terembe.

- És akkor hogy szabadultál ki? - kérdezi zavarodottan Jiae, miközben Jungkook úgy nézi, mintha maga Marilyn Monroe támadt volna fel és tisztelt volna meg minket a jelenlétével. El sem tudom képzelni, mi lenne, ha a mensi szaga nem büdös lenne a vámpíroknak, hanem finom...

- Kiugrottam az ablakon - jelentem ki, mire Jungkook rám kapja tekintetét, a nővéremnek meg tátva marad a szája, amitől egyfajta büszkeség kerít hatalmába.

- Ezt nem néztem volna ki belőled! - mondja elismeréssel a hangjában - Talán mégse cseréltek el a kórházban és tényleg testvérek vagyunk?

- Ha-ha - forgatom a szemem, ami még mindig könnyes egy kicsit. Képtelen vagyok nem összehasonlítgatni magamat vele és arra jutok, hogy ő tutira nem sírt volna ennyitől. Talán még akkor se rezdülne meg, ha levágnák a lábát.

Ja, de, mégis, mert akkor nem tudna sportolni és már-már férfias izmokat növeszteni rá.

- De nem sérültél meg? - teszi fel kábé az első gondoskodó kérdést, ami rám irányul, nem a támadóra. Micsoda figyelmes testvér!

- De megsérült - válaszol Jungkook helyettem, mire csodálkozva nézek rá. Honnan tudja...?

Ekkor megfogja a karomat és úgy fordítja, hogy látszódjon egy aprócska vágás rajta. Csodálkozva nézem a kis sebet, amin pár csepp vér is van. Biztos felsértette a bokor egyik ága.

Jungkook maga felé húzza a karom és elnyitja ajkait, hogy kidugja a nyelvét, majd szemembe nézve közeledik a sebemhez. A szívem ismét őrülten ver, a fejemben meg olyan köd keletkezik hirtelen, hogy teljesen lefagyok tőle. Pislogok párat, de képtelen vagyok máshova nézni, olyan gyönyörűek a szemei. Annyira mélyek, hogy akárhányszor belenézek íriszeibe, úgy érzem, belefulladok.

Pár örökkévalóságnak tűnő pillanat után végre hozzáér nyelve hegyével a bibimhez és lenyalja a vérem. Behunyja szemét és megremeg egy pillanatra, a fogai meg előjönnek és akármennyire ijesztőek, mégis azt kívánom, bárcsak belém vájná őket. Teljesen a hatása alá kerültem...

Hirtelen félbeszakít minket Jiae, ahogy ellöki Jungkookot a karomtól, mire ő értetlenül néz rá. Lassan eloszlik a fejemben lévő köd, ahogy meghallom a nővérem szigorú hangját:

- Ne baszakodj vele! Ma már megcsapoltad, úgyhogy legyen ennyi elég.

Jungkook fogai lassan visszahúzódnak, én meg csalódottan félrenézek. Annyira nincs szükség most a testvéremre itt, hogy az nem igaz.

- Amúgy - szólalok meg pár másodperc csend után, mire rám kapják tekintetüket - A lábam egy kicsit fáj. Rosszul értem földet.

Azt már meg se merem említeni, hogy egy bokorba ugrottam, mert Jiae életem végéig röhögve keresné Misi mókust a gatyámban. De minimum egy kilapított madárfiókát.

- Rá tudsz állni? - kérdezi a nővérem, mire megvonom a vállam. Jungkook segít feltápászkodni és erősen tart, én meg igyekszem rájönni, mennyire komoly a sérülésem és közben nem mutatni, mennyire örülök, hogy hozzámér.

Pár lépés megtétele után rájövök, hogy nem túl vészes a helyzet. Egyszerűen csak nehezebb mozgatnom a lábam, de nem olyan, mintha eltörött volna a csont. Remélhetőleg rendbe jön.

Ahogy így álldogálunk, meghallunk a folyosói hangosbemondóból egy bejelentést:

- Figyelem! Park Jimint várják az igazgatói irodában. Ismétlem: Park Jimint várják az igazgatói irodában!

Na, tessék! Én, akit soha nem kellett még csak a tanáriba se behívni, most egyenesen az igazgatóhoz kell mennem. Ráadásul mindenki hallotta, ahogy behívtak. Nagyszerű...

- Veled megyünk - jelenti ki a nővérem, majd a "pasimra" néz, aki heves bólogatásba kezd nyitott szájjal. Komplett mamlasznak tűnik Jiae jelenlétében. Elég beszédes jel, hogy nem én vagyok az első neki még így, sérülten se. Olyan rohadt féltékeny vagyok!

Sóhatjva indulok a nővérem után, félig rátámaszkodva Jungkookra és előre félek, hogy meg fognak bámulni. Persze nem kell csalódnom: mivel ebben az elit iskolában nem szoktak ilyenek történni, sokakat érdekel a pletyka. Komplett csapat gyűlt az ajtónk elé és halkan sugdolóznak, miközben minden mozdulatunkat figyelemmel kísérik. Persze a nővéremet cseppet sem zavarja: a szokásos fiús mozgásával lépked előttem, de a kezei ökölbe vannak szorítva. Érzem, hogy mérges és legszívesebben leverné azt, aki bántani akart... ami azért kedves tőle.

Az igazgató bizonyára nem tudja, hogy megsérülhettem, ezért rendelt az irodájába, ami az épület egyik legtávolabbi pontján van. Mire eljutunk a csigalépcsőhöz, ami felvisz az igazgatói irodába, már jobban fáj a lábam, mint előtte. Az ötödik lépcsőfokig bírom, amikor megbotlom és beütöm a fájós lábam, ma már másodszor. Fájdalmasan felszisszenek, mire hátrafordul a nővérem és csípőre tett kézzel megszólal:

- Na mi van, nem bírod el Jimint? Nem gondolod, hogy neked kéne felhoznod a párodat, ha nem tud járni?

Zavaromban elvörösödöm, ahogy elképzelem, hogy a krássom a karjaiban visz fel engem, mint egy menyasszonyt. Elég furán hangzik, mégis hevesen ver a szívem a gondolatra. Tiszta idióta vagyok... ilyesmiről csak kislányok álmodoznak, nem?

- Ne égess már le, Jiae... - motyogom zavartan, de Jungkook komolyan veszi a nővérem szavait és felemel. Szerencsére nem nyög, vagy ilyesmi, pedig egy pillanatra megijedek, hogy túl súlyos leszek egy ilyen művelethez, de aztán eszembe jut, hogy Jungkook egy erős vámpír. Ennek megfelelően könnyedén felkap, úgy néz fel Jiae-re:

- Pont most akartam felemelni, csak nem tudtam, nem zavar-e téged, ha nagyon látványosan szeretjük egymást előtted...

- Engem aztán nem érdekel - von vállat kissé mogorván - Csak én is érzem a lábam miatta.

- Én meg a hasamat érzem miattad... - szólok vissza neki kicsit vékony hangon, egyrészt, mert azért kicsit tartok tőle, másrészt, mert zavarba jöttem Jungkook miatt - Fáj a nemlétező méhem.

A nővérem eltátja a száját, majd mérgesen rám förmed:

- Pofa be! Örülnöd kéne, hogy elkísérlek és nem hagyom, hogy kiigya belőled az összes vért!

- Sose tennék ilyet Jiminnel, a szerelmemmel - jelenti ki Jungkook, mire elpirulok, pedig tudom, hogy nem is belém szerelmes. Amikor lenéz rám, összehúzom magam és nagyokat pislogok, miközben eltakarom vörös arcom egy részét a kezemmel. Az ő arca elég komoly, már-már szenvtelen, de aztán halványan elmosolyodik, nekem pedig megtelik könnyel a szemem. A francba, hogy ennyire könnyen bekönnyezek! Utálom...

- Jól van, menjünk, mert vár az igazgató - fordít hátat Jiae, majd tovább indul, Jungkook pedig ránéz és elvigyorodik, majd elégedetten követi a nővéremet. Nekem persze most más miatt könnyes a szemem, mint az imént...

Rohadtul nem érdeklem Jungkookot és ha nem növesztek nagyon gyorsan melleket és nem nyisszantom le a farkam, valószínűleg nem is fogom érdekelni őt.

Amikor az ajtó elé érünk, Jungkook letesz, Jiae pedig bekopog, majd benyit az irodába. Kissé idegesen lépek be, mert bár tudom, hogy nem tettem semmi rosszat, azért idegőrlő, hogy az igazgató hívatott.

A nő nekünk háttal áll és kifele néz az ablakon, majd jöttünkre megfordul. Olyan kosztüm van rajta, ami hasonlít a női tanárok egyenruhájához, csak kicsivel előkelőbb. Haja szőkére van festve és szorosan hátra van fogva, szemei alatt pedig táskák sorakoznak, amik miatt fáradtnak tűnik.

- Látom, kísérői is akadtak - mosolyodik el valahogy ridegen - Üljenek le és mondja el, hogy mi történt ma Önnel, Park Jimin!

Kissé idegesen ugyan, de elregélem neki, hogy mi volt, ő pedig összehúzott szemmel figyel. Amikor befejezem mondandóm, leül és kérdezősködni kezd, közben jegyzetel. Többször is rákérdez olyasmikre, amiket már elmondtam. Olyan, mintha egy kihallgatáson lennék: az az érzésem támad, hogy nem hitt el elsőre mindent és kíváncsi, hogy sokadjára is ugyanúgy mondom-e. Feszült leszek a bizalmatlansága miatt és legszívesebben itthagynám a faszba.

Majdnem egy órát bent ülünk, mire végre végzünk. A nővérem és Jungkook végig csendben ülnek, így egyedül birkózom az igazgatóval és eléggé lefáraszt.

- Jól van - áll fel a nő hirtelen, mire mi is feltápászkodunk - Akkor menjen az orvosiba. Valakinek folyamatosan őriznie kell. Lehetőleg egy vámpírnak.

- Vállalom - jelenti be Jungkook, mire odakapom a fejem, de nem néz rám. Olyan közömbös az arca, hogy semmit se tudok leolvasni róla. Vajon van egy hangyafasznyi esély arra, hogy miattam csinálja, vagy kizárólag a nővéremnek akar imponálni?

- Helyes - bólint az igazgatónő - Amíg nem látogathatja az órákat, addig maga se fogja, hogy vigyázhasson rá.

- Igazgatónő... - szólal meg Jiae tőle nem megszokott, bizonytalan hangon - Nem gondolja, hogy nem egy vámpírnak kéne őriznie? Mégiscsak cukorbeteg és szurkálnia kell magát, ők meg vért isznak...

- Ezt meg sem halottam! - csattan fel iskolánk vezetője, mire a nővérem lesüti a szemét és elnémul - Ebben az iskolában nem toleráljuk a diszkriminációt! A két faj tökéletes békében él egymás mellett és le merem fogadni, hogy egy ember volt a támadó. Vámpír diákjaink bőven elegendő vért kapnak ahhoz, hogy eszükbe se jusson megtámadni valakit.

Szemem sarkából Jungkookra nézek, de aztán elkapom tekintetem, nehogy lebukjunk. Nem akarom bajba keverni.

A nővérem se szólal meg. Beköphetné a krássom, ehelyett csak lesütött szemmel, csendben áll. Meg tudnám szokni...

- Na, akkor maguk ketten menjenek az orvosiba - mutat Jungkookra és rám az igazgató, majd Jiae-re néz - Maga meg menjen és tanuljon, vagy bánom is én!

- Igenis - motyogja a nővérem, majd elindulunk kifelé, de még utánunk szól a szívélyes hölgy:

- És gondolkodjanak, ki lehetett! Ha bármi gyanúsat tapasztalnak, vagy újabb támadás történne, nekem jelentik először!

- Értettük - bólint Jungkook, majd végre kimehetünk az irodából. Mély levegőt veszek, amikor becsukódik az ajtó mögöttünk. Inkább megöletem magam, csak ide ne kelljen visszajönni!

Köszönöm, hogy elolvastad! ♡

Bocsi, ha uncsi lett
( . •́ _ʖ •̀ .)
De legalább most nem izgultok annyira, hogy mi lesz a folytatás xd