Seungmin

Tegnap azt hittem, hogy már sosem lesz vége a napnak. Viszont az este legalább arra jó volt, hogy támadt egy ötletem.

Ma fogják műteni Seyeont ötkor, szóval még azelőtt kell elmennem hozzá. Viszont ma már nincs szabadságunk, lesz próbánk, liveolni fogunk, és egy fotózás is becsúszik. Szerencsére mindennek vége lesz fél négyre, így egész időben el tudok menni Seyhez. Az gáz, ha már reggel is a délutánt vártam?

Újabban itt állok a kórház épülete előtt. Miért, miért vagyok ilyen gyáva? Magamra bátorságot erőltetve nyomtam le a kilincset, majd beléptem a fehér folyosóra. Hát, a tájékozódási képességem nem a legjobb, mégis, valami csoda folytán hamar megtaláltam a 134-es szobát. Bekopogtam, de nem érkezett válasz, ezért benyitottam. Seyeon az ágyon ült és zenét hallgatott.

-Szia oppa! - rántotta ki mosolyogva fülhallgatóját a füléből - Olyan jó hogy jössz! Már úgy untam az életem...

-Hát, itt vagyok - szólaltam meg én is - amúgy mit hallgattál?

-Top - vigyorgott - Stray Kids - tette hozzá segítségképpen. Nem mintha nem tudnám, csak éppen azzal voltam elfoglalva, hogy milyen szép a mosolya. Is.

-Tetszett?

-Persze - bólintott - már annyiszor hallgattam, hogy kívülről tudom az egészet - mondta, majd hogy ezt bebizonyítsa, elkezdte énekelni. Az én részemet. Anyám, ennek a lánynak hihetetlenül szép a hangja! Tágra nyílt szemekkel néztem rá, mire abbahagyta az éneklést.

-Tudom, hogy ronda hangom van, de hogy ennyire, azt nem gondoltam - szontyolodott el.

-Nem dehogyis! - ellenkeztem - Gyönyörű hangod van! Esküszöm, még soha nem hallottam ilyen szépet! - mondtam teljesen őszintén.

-Aha, persze - vágta be a durcit.

-Most haragszol rám?

-Igen.

-De miért?

-Mert hazudsz.

-Nem, én teljesen komolyan gondoltam!

-Nem tudom higgyek-e neked...

-Légysziii - néztem rá nagy szemekkel, mire egy kicsit eltátotta a száját. Az... az nem lehet... Ugye nem ismert fel?

-Minhee - kezdte én meg félve vártam a folytatást - te nagyon hasonlítasz Seungminre.

-T... Tényleg? - kérdeztem vissza kissé megnyugodva, hisz nem jött rá, hogy én vagyok.

-Aham.

-És ezt hogy tudtad úgy eldönteni, hogy még nem is láttad rendesen az arcom?

-A szemed pont olyan.

-Ezt vegyem dícséretnek? - vigyorogtam rá, bár nem láthatta, mire megvonta a vállát.

-Ha akarod... De amúgy miért van rajtad folyton maszk? Van valami heg az arcodon, vagy mi?

-Hát... Jól érzem magam benne - adtam meg szerintem a lehető legidiótább választ, mire Sey kérdőn nézett rám. És én ezen cseppet sem csodálkozom.

- Amúgy mikor is műtenek? - próbáltam terelni a témát. Erre a lány egész testében megremegett, és még egy könnycsepp is lefolyt arcán. Egyáltalán nem ezt akartam elérni. Nem tudtam hirtelen mit csináljak. A tegnapi bátorságomból nem sok maradt meg, nem mertem megölelni, pedig mindennél jobban szerettem volna újra a karjaimban tudni, még ha csak egy kis időre is. Viszont ő mintha olvasott volna a gondolataimban, nyakamba vetette magát, és kétségbeesetten sírt, miközben karjai körém fonódtak. Tanácstalanul bámultam, hogy most mégis mit kéne csinálnom, aztán hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem a hátát simogatni, pár nyugtató mondatot suttogva, mint például "minden rendben lesz", "nem lesz semmi baj" vagy, hogy "semmiség az egész, hamar túl leszel rajta". Bár ezeknek a szavaknak a jövőre nézve nincs sok jelentősége, nem volt jobb ötletem. Aztán eszembe jutott valami, amivel elterelhetném a figyelmét a műtétről.

-Láttad a mai Stray Kids liveot? - kérdeztem tőle mire felkapta a fejét.

-Ma liveoltak? - kerekedtek ki a szemei - Hogy a csudába nem vettem észre? Biztos túlságosan el voltam foglalva az életem unásával. De most megnézzük? - csillant fel szeme, miután befejezte az önmagával való beszélgetést.

-Ha akarod - vontam meg a vállam, nem gondolva bele a következményekbe.