Seungmin

Egyszerűen nem tudtam kiverni a lányt a fejemből. A gondolataim minden szabad percemben körülötte forogtak, sőt... még az elfoglalt perceimben is. Már két napja, hogy találkoztam vele, de valószínűleg soha többet nem fogok, hacsak... nem, azt nem lehet, túl kockázatos, hogy meglátogassam, és az sem biztos, hogy még ott van a kórházban. De látnom kell! Látni akarom! Viszont az is probléma, hogy lehet Stray Kids fan. És ha a durvább fajta, akkor nem lenne jó, ha felismer. DE NEM ÉRDEKEL. Látni. Akarom. Azt. A. Lányt. És. Kész.

Seyeon

Két napja vagyok itt ebben a nyüves kórházban. Két napja töröm a fejem azon, hogy ki a csuda hozott ide engem a parkból. A műtétemet még nem végezték el, szóval még mindig rettegek tőle. Viszont nem hagy nyugodni a gondolat, hogy valaki a karjaiban hozott ide és én erről a valakiről mindössze annyit tudok, hogy fiú. Ma bejött egy nővér, akivel eddig még nem találkoztam, úgyhogy úgy döntöttem őt is kifaggatom.

-Jó reggelt -szólítottam meg – maga tudja, hogy kerültem ide?

-Igen -mondta. Hát nem egy bőbeszédű valaki...

- És hogyan? – érdeklődtem tovább.

-Idehoztak. -Na jó, mostmár tapsikolni fogok ha az életben kimond egy összetett mondatot...

- És maga tudja hogyan? – erőltettem magamra higgadtságot. A nővér felém fordult.

-Egy számunkra ismeretlen fiú. Maszk volt rajta és valamiért nagyon kerülte, hogy a szemébe nézzünk. – döntötte meg a saját mondathosszúsági rekordját szerintem. De, most tényleg, ki lehetett az? Sajnos ilyen természetem van. Nem hagynak nyugodni a megválaszolatlan kérdések. Valószínűleg soha nem fogom megtudni, ki az, csak ha felfedi magát. Én magam sem tudom, miért ilyen fontos ez nekem... És vajon miért volt rajta maszk?

Seungmin 

Táncpróbán is eléggé elgondolkoztam, úgyhogy mondanom sem kell mennyire tudtam figyelni. Végül átvészeltem a próbát és éppen egy padon ültem, mikor Chan telepedett le mellém.

-Valami baj van? - kérdezte tőlem.

-Nincs.

-Hát, ez nem volt túl meggyőző - nevetett fel - amúgy is csak formaságból kérdeztem meg, tudom, hogy valami baj van.

-Jó... akkor talán van - motyogtam - de...

-Elmondod? - kérdezte mire elgondolkoztam. Chan a csapat leadere, jó lenne tudnia, hogy mi miatt szerencsétlenkedem a próbákon. És benne meg is lehet bízni.

-Hát, oké - sóhajtottam.

És elmondtam neki. Mindent. A parkban történtektől kezdve, a megmagyarázhatatlan érzéseimen át oda, hogy úgy érzem látnom kell azt a lányt, és egyszerűen nem tudok belenyugodni abba, hogy ennyi volt. Hogy egyszer egy véletlen miatt találkoztam vele.

-Hűha - szólalt meg miután befejeztem elbeszélésemet - nem mondanám, hogy erre számítottam...

-Én sem gondoltam, hogy valaha ilyesmi történik velem - sóhajtottam ismét - de még mindig nem értem, hogy miért akarom ennyire látni...

-Azért - vigyorodott el Chan - mert te fiam szerelmes vagy - jelentette ki.

-Mi? Én... biztos nem - ijedtem meg.

-Nyugi, ez nem olyan nagy baj. Csak reménykedj, hogy ott van még a kórházban. - kacsintott rám, majd elsietett.

Tényleg, most látom csak, hogy már mindenki elment rajtunk kívül. Vagyis most már csak rajtam kívül. De most ezzel a beszélgetéssel megint nem haladtam előre semmit. A kórházba elmenni nem tudok, mivel nem tudom a lány nevét. Úgy sokkal egyszerűbb lenne. Mondjuk, nem hinném, hogy akkor elmernék menni... Így sem fogok. Vagy de. Na jó, valószínűleg esélyem sem lesz elmenni, de ha mégis, akkor talán rászánom magam. Csak... félek.

*time skip*

*dorm*

Az ágyamon feküdve gondolkoztam, mikor hirtelen valami nagy erővel nekiütődött az ajtónak. Vagyis hát, Han fájdalmas kiáltását hallva, inkább valaki... Felkeltem az ágyból, és kinéztem. Jól sejtettem. Jisung és Jeongin fogócskáznak. Gyermekded lelkek. Közben a konyhából csörömpölés hallatszott.

-Changbin, miért nem tudsz vigyázni a tányérokra? - hallottam meg Chan dühös hangját.

-Mondd meg, miért kell neked terítés közben rappelni?

-Chan, nyugodj meg, annyi tányérunk van, majd máskor jobban vigyázunk - szólt közbe Felix, még mielőtt Chan megölte volna a főrapperünket.

-Megnyugodtam - hát ez gyors volt - amúgy kész a vacsi, gyertek enni! Jisung! Jeongin! Miközben majd errefelé jöttök, majd kicsit lassítsatok légyszi - kiabált a leaderünk.

Már egész jól tud kezelni minket.