Viszontlátás

- Na mi lesz, már meg sem öleled jó öreg báli partneredet? – tárta szét karjait.

Megforgattam a szemeimet és átcsörtettem a szobán, hogy aztán a karjaiba zárjon és én titokban mélyen beszívjam az illatát. Nem akartam elengedni, megnyugtatott a közelsége, de félő volt, hogyha tovább öleljük egymást, teljesen elpirulok.

- Ehhez ne szokj hozzá, Weasley. – mondtam, ahogy szépen lassan kibontakoztam karjai közül és miközben hátra léptem egy lépést, megbotlottam. Szerencsére az egyik ágy felfogta az esést, ezért úgy tűnt, mintha csak nagy lendülettel lehuppantam volna a matracra. – És egyébként is, csak azért lettél a partnerem a karácsonyi bálra, mert nem volt más!

- Oh, én is csak azért kértelek meg, mert Angelina Johnson nemet mondott. – vágott vissza mosolyogva. A különbség kettőnk sztorija között viszont az volt, hogy amíg én hazudtam arról, hogy nem volt más lehetőségem, ő tényleg megkérdezte előttem Angelina Johnsont tavaly, hogy elmenne-e vele a karácsonyi bálra, ami a Trimágus Tusa hagyománya volt. Legalábbis Lanveder Brown nekem ezt a pletykát mesélte. Nem mondom, kicsit fájt ahogy tudatosult bennem mit is mondott Fred, de inkább csak másik témára tereltem a szót.

- Izgatott vagy már az utolsó éved miatt? – kérdeztem. Fred hetedik, egyben utolsó évét kezdte meg a Roxfortban. Amióta ismertem őt és ikertestvérét, George-t, mindig valami csínyen törték a fejüket. Ők voltak a varázslóiskola bajkeverői, akik valószínűleg a legtöbb büntetésben töltött idő rekordját is tartották. Az ikrek szintén a kviddics csapat tagjai voltak, terelő pozícióban játszottak. Nem egy gurkóval sikerült már a gyengélkedőre küldeniük az ellenséges Mardekár csapat játékosait. Valamilyen hihetetlen és felfoghatatlan okból kifolyólag a Hugrabug és a Hollóhát csapatok tagjai sosem kötöttek ki a gyengélkedőn az ikrek gurkói miatt... érdekes.

Az első Roxfortos évem óta minden nyarat a Weasley családnál töltöttem, ezért mindig is közel álltunk egymáshoz a Weasley gyerekekkel. Ez volt az első év, amikor nem az Odúban nyaraltam és ennek hiánya egészen addig a pillanatig, amíg a család viszontlátására sor nem került, fel se tűnt. Bár abban a pillanatban nehéz volt eldönteni, hogy az egész Weasley família, vagy csak egy bizonyos tagja hiányzott.

- Már alig várom, hogy letegyem az utolsó vizsgáimat és ne kelljen soha többé visszamennem. – mesélte Fred.

A Weasley ikrek híresek voltak arról, hogy nem szerettek tanulni. Valószínű, hogy ezért is töltöttek annyi időt mindenféle balhék kieszelésével.

- Új találmányaink is vannak Georggal. – folytatta. – Ez szerintem neked is tetszeni fog.

Azzal felpattant a szemközti ágyról, ahova idő közben leült és a szekrényéhez lépett, amiből kivett egy kis sárga dobozt. Izgatottan telepedett le mellém az ágyra és levette a tároló tetejét. Legnagyobb meglepetésemre két fül volt a dobozba helyezve. Már kezdett megfordulni a fejemben, hogy kinek a hallószerveit vághatták le az ikrek bosszúból, amikor Fred – megrökönyödésemet látva – magyarázni kezdett:

- Black kisasszony, bemutatom Önnek a telefület. A Weasley Varázsvicc Vállalat legújabb termékét. Ennek a kis szerkezetnek a segítségével lehetősége nyílik rá, hogy bármilyen vastagságú falon keresztül kihallgasson beszélgetéseket. Csak helyezze az egyik fület a falra, vagy annak közelébe, a másikat pedig saját füléhez és a madzag, ami összeköti a két eszközt, továbbítani fogja Önnek az információt. – mondta, mintha csak egy jól betanult reklámszöveget szavalna.

- Ez zseniális. – mondtam ámulattal, miközben a kezembe vettem a telefület. A két szerkentyű valójában viaszból vagy valami ahhoz hasonló fényes alakból volt, amiket egy hosszú, viszonylag vastag és rendkívül nyúlékony madzag kötött össze. A Weasley ikrek ezúttal sem okoztak csalódást, ami a találmányaikat illeti. – Fogjátok árusítani a Roxfortban?

Fred megrázta a fejét:

- Ez még csak prototípus. Van pár technikai probléma, amit ki kell küszöbölni, de amint az megvan, megy a piacra.

- Hihetetlen. – nézegettem a telefület.

- Tudtam, hogy tetszeni fog. – húzta széles mosolyra a száját.

- Fred, ez nem akármilyen találmány! Gondolj bele mennyit hasznát vennék az aurorok. Rengeteg galleonnal fizetne értük a Minisztérium, hogy kézre kerítsék a halálfalókat. Abból meg tudnátok nyitni a boltotokat. – lelkendeztem.

- A Minisztérium nem kap a mi termékeinkből. – komorodott el.

- De hát miért nem? Nem akarod, hogy kézre kerüljenek a halálfalók? Ezzel a szerkezettel rengeteg rosszfiút lehetne lehallgatni és...

- Értsd meg, hogy ezeket nem azért találtuk fel, Jane, hogy a Minisztériumnak kedvezzünk. – vágott közbe. – Tudom, hogy neked ez fontos ügy és hidd el, én is szívemen viselem. De a Varázsvicc Vállalatot azért találtuk ki, hogy mosolyt csaljunk az emberek arcára. A mindennapokba akarunk egy kis fényt az átlag varázsló családoknak. Nem a Minisztérium öltönyös semmirekellőinek akarunk segíteni.

Fred arca megfeszült, ahogy erről beszélt és a mosoly teljesen eltűnt az arcáról. Az öröm, amit a viszontlátás okozott most mintha kicsit megfakult volna a szemében és kezdtem úgy érezni, nincs helyem a szobában vagy az ő világában. Mások voltunk ez kétségtelen. Nem ugyanaz a lány ült vele szembe, mint egy évvel ezelőtt. Mérhetetlenül elszégyelltem magam és szerettem volna elsüllyedni. Mielőtt bocsánatot kérhettem volna, megjelent az ajtóban George és Ginny, akik mind a ketten ujjongtak, hogy végre újra találkozunk.

Ginny nagyon is beszédes kedvében volt, így hadarni kezdett arról, hogy mi történt vele a nyáron, amibe néha bekapcsolódott George is. Fred csendben hallgatta a beszélgetést, majd inkább átült az ablaknál elhelyezett asztalhoz és babrálni kezdett valamelyik találmányukkal. Tekintetem akaratlanul is oda-odatévedt, remélve, hogy majd mosolyogva megfordul, de nem tette. Továbbra is csak a hátát mutatta felénk, én pedig alig bírtam megállni, hogy ne akarjam állandóan őt bámulni. Ginny végül befejezte a mondandóját és felajánlotta, hogy megmutatja a szobámat. Kaptam is az alkalmon, ki akartam szabadulni abból a feszült légkörből.

Vöröshajú barátnőm átkísért a szomszédos szobába és ami az ajtó mögött várt, azt szavak nem tudták leírni. A szoba kicsi, de annál világosabb volt. Hatalmas ablakán keresztül már besütött a távolban feljövő nap. A falak, a többi helyiséggel ellentétben, a bézs egy nagyon halvány árnyalatával volt lefestve és régi ijesztő festmények helyett a Griffendél zászlója és poszterek díszítették. A baldachinos ágy bevetve és rengeteg pihe-puha párnával várta, hogy gazdája bele feküdjön. Az ablak alatt egy régi fotel és egy hozzá illő zsámoly állt, mellette a fal mentén pedig egy komód, aminek tetejére egy váza virágcsokor volt állítva.

Tátott szájjal néztem körbe a szobában, Ginny pedig kuncogva figyelte, ahogy fel-alá járok és mindent részletesen szemügyre veszek.

- Miért én kaptam ezt a szobát? – kérdeztem.

Ginny csak sejtelmesen megvonta a vállát és nem válaszolt a kérdésre.

- Gyere, keressük meg inkább a többieket. – fogta meg a kezemet és elkezdett kifele rángatni a gyönyörű átmeneti lakhelyemről.

Kimentünk a folyosóra és benéztünk a szobákba, de sehol nem volt senki. Lejjebb mentünk hát egy szinttel, szemeim elől eltakarva a lépcsősor mentén kihelyezett manófejeket, ahol összefutottunk az egész csapattal. A korlátnál álltak, szorosan egymás mellett és valami halk recsegés szűrődött ki kis körükből. Odamentem Harryhez, megsimogattam a vállát jelezve, hogy engedjen be maga és Hermione közé és akkor megláttam, hogy amit úgy körbevesznek az a telefül és a recsegés, amit hallottunk nem más, mint maga Rémszem.

A telefül egyik vége George kezében volt, aki folyamatosan a madzaggal matatott, a másik fül pedig le volt lógatva az emeletről. A földszinti megbeszélést hallgatták ki. Lopva Fredre néztem, aki abban a pillanatban elkapta a tekintetét rólam és keserűen konstatáltam, hogy a helyzetünk röpke tíz perc alatt mit se változott. Egyszer csak, Piton hangját hallottuk meg a telefülön keresztül:

- Piton is tagja a Rendnek? – kérdezte Harry.

- Sajnos igen. Nem tudom mit keres itt. – felelte Ron.

- Piton a mi oldalunkon áll, ne felejtsétek el. – mondta Hermione fontoskodva.

- Az nem változtat a tényen, hogy néha legszívesebben kikaparnám a szemét. – morogta Ron.

- Vigyázz, Ron! A végén még meghallja és aztán temetheted a bájitaltan RBF-et. – húztam vöröshajú barátom agyát és mintha Fred arcán cinkos mosolyt láttam volna átsuhanni.

- Te könnyen beszélsz, Jane. Téged valamiért kedvel.

- Nem kedvel, elvisel. Van különbség. – javítottam ki. Tény és való, hogy jó voltam bájitaltanból. Talán az egyetlen óra volt a sötét varázslatok kivédésén kívül, amit igazán szerettem és élveztem. Valószínűleg emiatt volt, hogy Perselus Piton, a Roxfort egyik legutáltabb tanára, aki ráadásul a Mardekár ház vezetője, nem vont bele a Griffendélesek kínzásába órákon. Négy év alatt ugyan sosem sikerült kicsikarnom belőle, hogy pontokat adjon nekünk, Griffendéleseknek a házak versenyében, de örömmel konstatáltam minden alkalommal, hogy miattam legalább nem veszítettünk pontokat bájitaltanon. Ellenben Harryvel és Ronnal, akiknek tízesével osztotta a mínuszokat Piton, természetesen igazságtalanul. Más tárgyaknál viszont sajnos nem büszkélkedhetek ilyen eredményekkel; szinte biztos vagyok benne, hogy Bimba professzor, a gyógynövénytan tanárnő pikkel rám...

A Pitonról való eszmecserét azonban egy váratlan vendég szakította félbe, aki a földszinten ólálkodott. Csámpás, Hermione bozontos, és kifejezetten csúnya macskája szemet vetett az emeletről lelógatott telefülre. Először csak messziről figyelte érdeklődve, ezért nem is vettük észre az állatot. Aztán lassan elkezdte megközelíteni a szerkezetet. Orrát, ami olyan nyomott volt, mintha fejjel nekiment volna a falnak, előre szegezte és szaglászni kezdte a telefület. Ginny ezt észrevette és egyből megbökte – vagy ha pontosak akarunk lenni: erősen oldalba vágta – George-t, aki először felháborodva szidni kezdte kishúgát, majd amikor a lány erőszakkal ugyan, de odafordította George fejét a macska irányába, kikerekedtek a szemei. George elkezdte felhúzni a madzagot, hogy megmentse ikertestvére találmányát, ám Csámpás résen volt és rávetette magát a telefülre. George és Csámpás húzni-vonni kezdték a szerkezetet, mintha csak egy egyszerű macskajáték lenne, de a kisállat ügyesebb volt annál, mint hogy hagyja elveszni vacsoráját.

- Fred, változtasd már át ezt a dögöt! – szólt rá ikertestvérére George, viszont ekkor már késő volt. Csámpás rántott egy utolsó erőset a madzagon, mire a telefül lelógatott része leszakadt, a macska pedig diadalmasan elbaktatott zsákmányával. Először mindannyian csendben bámultuk a már fületlen madzagot, feldolgozva az elmúlt pár perc eseményeit, mire Ginny prüszkölni kezdett a nevetéstől. Ekkor már senki nem bírta tovább, mindenki hangosan hahotázni kezdett. Ron, Ginny és George a földön fetrengtek, Hermione a könnyeit törölgette, én pedig összenéztem a széles mosolyú Freddel, aki végül egy kacsintással jelezte, hogy minden rendben köztünk.

Ekkor azonban a földszinten kivágódott a szoba ajtaja, ahol a megbeszélés zajlott és a nemrég emlegetett Piton távozott sietősen. Mindannyian egy pillanat alatt elhallgattunk és csak figyeltük, ahogy fekete, zsíros hajú bájitaltan tanár végigsuhan fekete talárjában a folyosón, majd becsapta maga mögött a bejárati ajtót.

- Azt hiszem most már lemehetünk. – mondta Ron és mindannyian megindultunk a fölszintre. Fojtott hangú beszélgetés hallatszott a lépcső végéről és amint leértünk meg is pillantottuk az idős Dumbledore professzort, aki félhold szemüvege mögül komoran nézett egy göndör hajú, borostás férfira. Sokkal ápoltabb volt, mint amikor utoljára láttam. Bordó, velúr zakót viselt, fekete inggel, ami alól kilátszódtak tetoválásai, sötét szemei fáradtan fürkészték a Roxfort igazgatóját. Nem vett észre először, megvártam amíg a professzor befejezi mondandóját és Piton után távozik. Köszönés és egy rám vetett pillantás nélkül távozott az öreg varázsló, de abban a pillanatban a legkevésbé sem érdekelt, hiszen csakis egy valakire koncentráltam. A férfi ahogy Dumbledore után nézett, végül észrevett. Karját kitárva suttogott két szívmelengető szót:

- Szervusz, kislányom!

Én pedig odarohantam apámhoz, hogy aztán szorosan megöleljem és el se engedjem percekig. A férfi Sirius Black volt. Az a Sirius Black, akit ártatlanul vádoltak meg 13 mugli meggyilkolásával, és aki emiatt évekig a legszigorúbban őrzött varázsló börtön, Azkaban rabja volt. Mindent elveszített: a feleségét, az álmait, a jövőjét, de egy valaki megmaradt neki. A lánya. Én, Jane Black.

- Nagyot nőttél. – mondta miközben még mindig ölelt és a hajamat simogatta.

- Egy centit se nőtem 13 éves korom óta. – motyogtam vigyorogva a vállába.

- Tudom, de ilyenkor ezt szokás mondani, nem? – felelte. – Még bele kell jönnöm az apaságba.

- Remekül csinálod. – fúrtam bele arcomat nyakába.

A megnyugtató apai jelenlét minden rosszat eloszlatott egy pillanatra. Sok-sok évig szülők nélkül nevelkedtem; nevelőotthonból családokhoz, családoktól újabb otthonokba kerültem. Mindig is azt hittem, hogy nincs szükségem egy szülő támogatására, hiszen mindig is megálltam a saját lábamon. Aztán két évvel ezelőtt ez teljesen megváltozott. Rájöttem, hogy néha szüksége van az embernek egy olyan valakire, aki már átélte ugyanazokat a dolgokat, amiket ő. Aki már felnőtt és aki tanácsokkal tudja ellátni. A roxforti tanáraimban nem találtam meg ezt a figurát, a Weasley szülők – hiába köszönhetem nekik a világot is – nem tudták megadni azt a mértékű szeretetet, amit apám abba az egy ölelésbe beleadott.

- Gyertek, egyetek gyorsan, aztán irány az ágy! Reggel sok dolgotok lesz.

Mrs. Weasley jelent meg a konyha ajtajában és betessékelt minket a helyiségbe. A hosszú asztalon felvágottak, pirítós és egy kis lekvár volt felszolgálva. Mindenki helyet foglalt és nekilátott a kései – vagy inkább hajnali – vacsorájának. Apám az ablaknál állt és csak mosolyogva figyelte, ahogy a népes tinédzsersereg mindent elpusztít, ami eléjük volt rakva. Egyik oldalamon Ginny, másikon Hermione ült, mind a ketten arról csacsogtak, hogy milyen jó lesz végre újra bevásárolni az Abszol úton az új tanévre, a fiúk pedig az asztal másik végében azt találgatták, hogy vajon majd ki lesz az idei sötét varázslatok kivédése tanár. Lopva Harryre pillantottam, aki valószínűleg ugyanazon gondolkodott, amin én: reménykedtünk, hogy mi is visszamehetünk a többiekkel a Roxfortba és hogy a tárgyalás nem fog keresztbe tenni ennek az álomnak.

Vacsora után Mrs. Weasley mindenkit beterelt a szobájába, ellenkezni nem lehetett, így csak épphogy el tudtam köszönni apámtól, aki biztosított róla, hogy nem megy sehova, reggel találkozunk. Mire felértem a második emeleti szobámba, az utazóládám és Ezra, a hollóm kalitkája már ott várt. Nem aggódtam Ezra holléte miatt, mindig is megtalált bárhol voltam, ezért csak kitártam az ablakot, hogy be tudjon repülni, ha hazaér, amíg alszom. Ládámból kihalásztam a pizsamámat és gyorsan átöltöztem, majd amikor már az ágyba akartam bújni, valaki az ajtómon kopogtatott. Már fáradtan csoszogtam oda, hogy megnézzem ki az, de mikor kinéztem a folyosóra, senki nem állt ott. A kilincsre azonban egy sárga pergamendarabka volt ragasztva.

Néha nagyon bunkó tudok lenni. Sajnálom, ha ma megbántottalak a telefül miatt.
-F.W

ui.: Igazából sosem kérdeztem meg Angelinát, hogy eljönne-e velem a bálba.

Mosolyra húztam a szám és percekkel később a pergamennel a kezeim között aludtam el a pihe-puha ágyban, a feljövő nap fényében.