Reggel GD karjaiban ébredtem. Felnéztem és láttam, hogy még békésen alszik. Kisimult volt a bőre és nyugodt. Egyenletesen fújta ki a levegőt. Egész nap eltudtam volna ezt nézni. Végig néztem az egész testén. Izmos mellkas, gyönyörű kocka has, izmos lábak és karok. Maga a tökéletesség. Hirtelen mocorogni kezdett.

- Jó reggelt.— adtam egy puszit az arcára.

- Neked is.— mosolyodott el.- Én voltam az a személy akire azt mondtad, hogy szereted, de nem lehetsz vele?— kérdezte.

- Igen...— suttogtam, miközben elkezdtem simogatni a mellkasát.

- Annyira sajnálom Liah...— bújt nyakhajlatomba, majd átölelte a derekamat és magához húzott.

- Semmi baj.— simogattam a haját.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok szomorú. Sose hazudtam abban az egy dologban, hogy tényleg szerelmes vagyok belé. Ha azt akarná akkor az életemet is oda adnám érte feltétel nélkül. Azt akarom, hogy tudja, bármikor számíthat rám és bármi történik én itt vagyok neki.

- Megbízhatok benned?— fújta ki a levegőt.

- Hát nem érted?— toltam el egy kicsit messzebb magamtól.- Már az első másodperctől fogva, amint megláttalak a TV-ben csak te jársz a fejemben. Nem úgy gondoltam rád sose mint egy világ sztárra, hanem úgy mint a szerelmemre. Azért sírtam a koncerten, mert nem tudtam elhinni, hogy tényleg itt vagyok. Te mentettél ki a legrosszabb napjaimon és megmentettél. Érted? A halálom napjáig szeretni foglak JiYong...— fejeztem be, már könnyes szemekkel.- Nem lehet leírni, hogy mennyire szeretlek.— mosolyogtam szomorúan.

- Liah...— kerekedtek ki a szemei.

- Tudom, hogy van barátnőd és tudom, hogy sose leszek neked olyan fontos mint te nekem...

Nem hagyta, hogy befejeztem. Ajkaimra tapadt. Szenvedélyesen csókolt, nem úgy mint tegnap. Ebbe annyi érzelem volt amit egyszerre nem tudtam elhinni. Éreztem benne a szeretet. Boldog voltam. A legboldogabb ember ezen a földön. Felém kerekedett, majd nyakamra tévedt. Apró sóhajokat hallattam. A nyakam volt a gyenge pontom és ezt ő is tudta.

- Nem vagy éhes?— morogta nyakhajlatomba.

- De.— kuncogtam.

- Akkor gyere csinálok neked valami reggeli félét.— vigyorgott, mint egy kisgyerek.

- Oké.— nevettem.

- Most min nevetsz?— döntötte oldalra a fejét, miután csípőmre ült.

- Aranyos vagy.— nevettem tovább.

- Héy! Elég.— kezdett el ő is nevetni.

- Akkor te miért nevetsz?— álltam le.

- Mert jó látni, hogy valaki miattam nevet.— kacsintott.

- Nem miattad, hanem rajtad.— nyújtottam ki a nyelvem, de azonnal megbántam.

Lehajolt, majd kissé megharapta. Azonnal felszisszentem és megcsaptam a vállát.

- Na látod nekem tegnap ugyan ennyire fájt mikor rám haraptál.— célzott a tegnap esti kis bosszúmra.

- Bofánaft...— próbáltam beszélni, de nem nagyon akart menni.

Egy önelégült vigyor kíséretében feltápászkodott és elindult gondolom a konyhába. Nem bírtam nem végig vezetni a tekintetem a testén. A hátán karmolás nyomok voltak, amiket nekem köszönhetett. A feszes feneke se kerülte el a tekintetemet, amit tegnap előszeretettel markolásztam. Muszáj voltam beharapni az alsó ajkamat, mert ha nem teszem akkor tuti, hogy nyőgök egyet.

Kis idő múlva nekem is sikerült felkellnem, ugyanis elég jó illatok jöttek a konyhából. Felkaptam a tegnapi pólómat és elkezdtem sétálni az illatok irányába. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy hatalmas volt a konyha. Oda mentem GD-hez, majd hátulról átöleltem a derekát.

- Jók az illatok.— pusziltam meg a hátát.

- Igen?— kuncogott, majd hátra nézett.

- Nagyon.— nyomtam egy puszit az arcára.

- Ülj le, mindjárt kész.— intett az asztalhoz.

- Oki.— bólintottam, majd elengedtem és leültem az asztalhoz.

Kis idő múlva már hozta is a reggelimet, amit azonnal el kezdtem enni. Meglepően finom volt. Igazából még sose láttam vagy ettem ilyen kaját szóval fogalmam sincs, hogy mi volt benne.

- Finom?— ült le elém, majd mosolyogva figyelte ahogy úgy eszem a kaját, mintha az életem múlna rajta.

- Ifgefn...— bólintgattam hevesen.

- Ha megetted akkor vissza viszlek a hotelbe. Ma dolgom van sajnos...— húzta a száját.

- Fó!— bólintottam.

Ő csak nevetve megrázta a fejét, majd elindult a hálóba, gondolom felöltözni.

...

Őszintén szólva nem szeretnék kiszállni a kocsiból. Nem akarok elvállni GD-től akár egy percre is. Szomorúan hajtottam a fejem a vállára, mire ő összekulcsolta a kezünket.

- Látlak még?— kérdeztem egy gombóccal a torkomban.

- Persze!— puszilt hajamba.

- Szeretlek GD...— suttogtam, lehunyt szemekkel.

- Én is téged Liah...— fordúlt felém, majd megcsókolt.

Azonnal viszonoztam. Nem bírtam ki. Legördült egy könnycsepp, de csak egy. Kezemet nyakába raktam, így vonva magamhoz egy kicsit közelebb. Az idilli pillanatot már csak az zavarta meg, hogy megállt a kocsi. GD elszakadt tőlem, majd kiszállt. Egy hatalmas levegővétel után erőt vettem magamon és követtem a példáját. Kinyitotta nekem az ajtót, így egy kicsit könnyebb volt kiszállni. Egy keserű mosoly kíséretében elindultam a bejárathoz, de megfogta a karomat, majd visszarántott egy utolsó, lassú csókra.

- Vigyázz magadra.— vált el, majd egy puszit nyomott a számra és beült a kocsiba, ami azonnal el is hajtott.

Futólépésben siettem a lifthez. Megnyomtam azt az emeletet amelyiken a szobám volt és vártam, hogy oda érjek. Amint ki tudtam szállni a liftből, az ajtómhoz futottam, kinyitottam és becsaptam magam mögött. Sírva kúsztam le az ajtó mentén a földre. Térdeimet felhúztam és csak sírtam. Hogy miért? Mert tudtam, hogy ha letellik a maradék tizenhárom nap akkor nem látom többet...