Ezt igazából kézzel írtam, csak szüleim gépelték be szülinapom alkalmából. Szóval köszönöm szépen nekik!

Ravena igyekezett nem a kezére nézni. A társa épp a kötést tekerte le róla. A küldetés 3. napja volt. A lánynak két napja egy pokolkutya harapta le a kisujját. Ezzel igazából szerencséjük volt. Ugyanis Ravena kisujján egy tőrt formázó dísszel rendelkező mennyei bronz gyűrű volt. Ez elég éles volt ahhoz, hogy belülről ölje meg az állatot. Azóta azonban alig haladtak valamennyit.

-Erős szervezeted van, és az ambrózia is segített. A seb szinte teljesen összeforrt. Ha úgy érzed, indulatunk tovább. – szólt Mike. Apollón fia volt, Ravena nem tudta miért pont őt küldték vele. Csak hátráltatja. Ravena Árész lánya volt, egy igazi túlélő. Minden perceben küzdött valamivel, vagy valakivel. Ezekben a napokban Mike-ot próbálta meggyőzni, hogy ő jól van, és indulatnak tovább. A fiú azonban – Ravena egészségére való tekintettel - hajthatatlan volt. Így hát a lány kénytelen volt valami nyugodt elfoglaltsággal elütni az idejét. Ezek közül egyedül rajzolni szeretetett. Próbálta kitalálni, hogy egyel kevesebb ujjal hogy fogja stabilan tartani kedvenc fegyverét, a két rövid kardot, aminek csak párban van értelme, ugyanis az éle nem egyenes, hanem szabálytalanul recés, a két penge éppen összeillik. Mint két fogsor. Ezek a kardok a fajtájuk prototípusai voltak, külön Ravenának tervezve. Már más is kipróbálta, de egyedül ő tudta igazán használni.

-Igen, úgy gondolom! A Táborban azt hiszik, hogy már találtunk egy hajót Madagaszkár felé. Ha rajtam múlna, már rég úton lennénk. – Ravenát nem igazán rázta meg az ujja elvesztése. Harcosként már hozzászokott a veszteségekhez. Inkább idegesítette és zavarta. Meg persze nem nézett rá, mert az ilyenektől felfordult a gyomra. A szörnyek, ha megölte őket, elporladtak. Talán épp ezért választották Mike-ot társának. Ő orvos volt leginkább. Ezért idegesítette Ravenát.

-Még mindig sebesült vagy. Ne felejtsd el!- Őt is fárasztotta a társa folytonos pattogásával. Oké, tényleg fontos feladatuk van, de annyira nem sürgős, hogy ne lehessen megvárni, ameddig meggyógyul. Konkrétan leharapták az ujját! – Ennek a lánynak nincsenek érzései – gondolta.

-Jó-jó, nem felejtem, csak menjünk már! –idegeskedett Ravena. Mike bedobálta a cuccait a hátizsákba, ami becsukva azonnal gyufásskatulyává változott. A fiú a zsebébe süllyesztette, majd elindultak. Ravena szinte rohant, Mike alig tudott vele lépést tartani.

-Ravena, légy szíves ne rohanj így! Hova sietsz? – kérdezte Mike, erősen megnyomva a légyszíves szót.

-Hogy hova?! Ezt komolyan kérdezed?! – fakadt ki a lány. – Oké, figyelj – fordult szembe a fiúval.

-A heszperidák kertjét elfoglalta egy szfinx, és senkit nem enged oda. Így az istenek nem kapnak aranyalmát. Ha ez így marad, megöregszenek, majd meghalnak. Ekkor a világ egyensúlya felborul. Megértetted? – magyarázta idegesen.

-Még egy kérdés. Miért kell sietni? Ezt eddig is tudtam, nem mondtál újat. – Mike épp Ravena ellentéte volt. Így ketten együtt épp normális tempóban haladtak. Ravena nem válaszolt, csak tovább indult, immár egy kicsit lassabb tempóban. Mike megpróbált beszélgetni vele, de folyton veszekedés lett belőle. Egy óra gyaloglás után elérték a vonatállomást. Nem is kellett sokat várni, miután megvették a jegyeket, 10 perc múlva jött a vonat. Előre megtervezték nekik az utat. Busszal a vonatállomásig, vonattal a kikötőig, hajóval a szigetig. Hosszú út volt. Szerencsére a vonatban találtak egy üres fülkét. Ravena behúzta a folyosóra néző ablakok függönyeit. Mint minden félistennek, neki is volt egy varásztárgya. Egy egyszerű drótnélküli fejhallgatónak nézett ki, azonban a felvette, ő hallotta a környezetét, de a környezete nem hallotta őt. Az általa keltett zajokat elnyelte a varázslat. Ha egy száraz ágat kettétört - semmi. Ha angosan sikított – egy hang se. Ő se hallotta a saját hangját – nem is létezett. Most is ezt használta, hogy megtanulja kevesebb ujjal használni a kardját. Képzelt ellenségekkel harcolt. Ahogy telt az idő egyre kevesebbszer fordult ki a kezéből a kard. Azonban egyszer csak kopogtak. Mike, aki eddig ógörögül olvasott, felkapta a fejét. A cuccaikat gyorsan bevágták Ravena táskájában, majd Mike ajtót nyitott. Egy alacsony, sötét bőrű, idős hölgy állat az ajtóban.

-Van még szabad hely? – kérdezte csilingelő hangon. A két félvér egymásra nézett. Nem tudták milyen indokkal elküldeni a nénit, ráadásul szemmel láthatóan nehezen cipelte a sok csomagját. A néni elfoglalta a fél fülkét.

- Ne is törődjetek velem! – mondta kedvesen, mikor észrevette utastársai feszültségét. Elővett a kézitáskájából egy félkész pulóvert, majd kötni kezdett. Ravena hallgatott a nénire és halkan megszólalt.

- Mike!- tartotta balját a fiú felé. Ő odanézett. A lány ujja helyén vér csillogott.

-Nem igaz, hogy sikerült felszakítanod egy majdnem teljesen begyógyult sebet. – sóhajtott. – Fél szemmel az idős hölgyre pillantott, majd Ravena táskájának rejtekében átváltoztatta a gyufásskatulyát. Kivett belőle egy kevés nektárt, és a kötözőszereit. Bekötözte a sebet, és közben szitkozódott, néha az anyanyelvén, néha ógörögül. Nagyon elege volt Ravenából.

-Jaj, mi történt a kezeddel?! –Ijedt meg a néni. Nem igazán tartotta magát az elképzeléshez. Nehéz úgy nem törődni valakivel, hogy az illető hozzád beszél.

-Egy megvadult kóbor kutya leharapta az ujjamat – mutatta fel Ravena csonka kezét, az igazság egy hihetőbb változatát magyarázva.

-Anyukám is tele van hegekkel. Kiskorom óta segítek neki a kutyamenhelyen. – mondott valami hülyeséget Ravena.

-Az az elve, hogy mindig kell adni még egy esélyt a kutyáknak. – támasztotta alá a mesét Mike.

-A bátyád? – kérdezte Ravenát a néni.

-Nem. Az öcsém. – A lány érzékeltette a felsőbbrendűségét. Noha fiatalabb volt pár hónappal a társánál, magas, izmos alkata miatt hihető volt, hogy ő az idősebb. Azonban a fú sem akart kistesóvá alacsonyodni, de nem mondhatott ellent Ravenának, mert akkor a meséjük hiteltelen lett volna, de sikerült visszavágnia:

-Igazából ikrek vagyunk. Két perccel hamarabb született, ezért hív az öcsikéjének – meséjükben mindössze egyetlen hiba volt, egyáltalán nem hasonlítottak. Ravena drótszerű, sűrű barna haja lófarokban lógott széles vállára, markáns álkapcsát apjától örökölte. Nagy barna szeme, széles orra, vékony ajka, és az orra felé erősen ferdülő egyenes vonalú szemöldöke állandó, ideges, elszánt kifejezést kölcsönzött arcának. Magabiztos, fenyegető kisugárzása egyértelműen sugallta: magányos harcos.

Ezzel szemben Mike tejfölszőke, vékonyszálú haja, álmodozó tekintete, sápadtsága, keskeny válla, vékony alkata, pisze orra és íves szemöldöke álmodozó, békés emberre vallott.

Az életstílusukra is sok jel utalt. Ravena Félvér Táboros felirata elkopott, anyaga fesleni kezdett. Mike-é viszont vadiújnak tűnt, pedig egyszerre kapták. Ravenának a tenyere is „el volt használva": bőrkeményedésekkel, hegekkel tarkított kézfeje immár csonka is volt. Ékszerei inkább fegyverek voltak, a pokolkutya halálát okozó gyűrűn kívül a csuklójára egy bőrtokba rejtett kést a hegyénél és a markolatánál lánccal rögzített, és az agyaggyöngyös nyakláncán 4-5 mennyei bronz golyós töltény lógott. Mike bőre hibátlan, tenyere puha volt. A tábori nyakláncán egy apró lírát viselt, aminek hangja madárcsicsergésre emlékeztetett.

A néni kedvesen mosolygott, majd tovább kötögetett. Lassan besötétedett. Ravenának fárasztó napja volt, félrebillent fejjel elaludt. Mike még ébren volt, félig lehunyt szemmel gondolkozott. Ekkor azonban valami változást érzékelt. Kipattant a szeme. A néniről leszakadozott az álcája. Bőre elszürkült, ráncai kisimultak, ruhája átalakult. Mire Mike észbe kapott volna, egy alvilági nimfa állt előttük. Tenyerébe gyűjtötte a sötétséget, majd kardot formázott belőle. Ravena felé lépett. Nem vette észre, hogy Mike ébren van. A fiú kirántotta a lány táskájából a kardját, és a nimfa felé csapott vele. Nem ért hozzá az ellenségükhöz, de legalább hátra ugrott. Mike hangosan felkiáltott:

-Ravena, ébredj!– a lány azonban csak álmában motyogott valamit, és a másik oldalára fordult. A nimfa újra támadott. Mike előre tartotta fegyverét. Ellensége a kézfeje felé csapott. A fiúnak nem volt más választása, eldobta a kardot. A nő fenyegetően lépdelt felé, a sarokba szorítva. Mike hátrált. Már azt hitte, mindennek vége, amikor megbotlott valamiben. Ez a valami Ravena táskája volt. A fiú kirántotta a kard párját, és megrázta a lány vállát, aki erre felriadt. Mike a nimfa felé csapott a karddal, aki erre kiverte azt a kezéből. Ravena gyorsan átlátta a helyzetet. Felpattant, és lendületből orrba vágta az ellenséget. A nő hátratántorodott, de újra támadott. Kardját árnyékból font kardokra cserélte. Mike felé indult, de Ravena közéjük ugrott. Az alulról felfelé induló csapás a lányt a térdénél érte. Összerogyott, de nem adta fel. Ép lábáról elrugaszkodva teljes erejével a vonat falának lökte a nőt. A vékony műanyag lapp kiszakadt, és a földön landoltak, a sínek mellett. Mike felkapta a kardokat és Ravena hátizsákját. Enélkül esélyük sem lett volna. Összeszedte a bátorságát, és leugrott. Rosszul érkezett. Bokája megrándult, a földre esett. Azonban tudta, hogy Ravenának szüksége van rá, úgyhogy föltápászkodott, Sántítva botorkált a sín mellett, a küzdőket keresve. Amikor meglátta őket egyszerre könnyebbült és rémült meg. Ravena még élt, de a nimfa a hasán térdelt, a végső csapásra készülve. A lány több sebből vérzett. A vonaton szerzett genny, vagy valami hasonló szivárgott, nem tűnt normális sebnek, bőre feldagadt, copfja kibomlott, karját védőn emelte maga elé. Mike teljes erejéből rohanni kezdett. Nem számított a megrándult bokája és a fáradtsága sem. A lába alatt megroppant egy ág. A nimfa megfordult, karmos kezével egy furcsa mozdulatba kezdett bele. Mike a nő hasába szúrta a kardot. Az alvilági ellenség befejezte a mozdulatot, majd porrá omlott.

-Úgy tűnik az alvilági nimfák inkább szörnyek. – mondta Mike Ravenának, majd lerogyott mellé.

- Borzasztóan nézel ki. – mondta neki.

- Túlélem – nyögte a lány. Viszont látogatónk akadt – mutatott a fiú háta mögé, aki erre rekord sebességgel fordult meg a tengelye körül.

- Áááááááááá! –üvöltött fel hangosan, amint meglátta a közeledő lényt. Több állat részei illeszkedtek egymáshoz, a három fej mégis összhangban irányította a hatalmas testet.

- A Kimaira. –szólalt meg rekedten Ravena. Könyökére támaszkodva felült, majd Mike segítségével fél lábra állt.

- Kérem a kardom! – nyújtotta a kezét. Mike megpróbált tiltakozni, mire a lány kezébe nyomta a csuklóján viselt pengét, és elvette tőle a kardjait.

- A kést úgy használd, hogy a bőrtok legyen a kezedben. Mindkét felén éles a penge, csak pörgesd meg, akkor nagy erővel csapódik az ellenfeledbe, jó esetben. Nehezebb megállítani. –tartott gyorstalpalót, majd ismertette a stratégiát.

-Tereld el a figyelmét, és tartsd itt! Én majd mögé osonok, és megölöm. Nem tudok gyorsan haladni, ne menekülj, küzdj! A kecske tüzet okád, úgyhogy öntsd le magad vízzel!- vett elő a táskájából egy két literes ásványvizes palackot, és a fiú fejére öntötte a tartalmát. Mike ruhája átázott, haja csomókba tapadt. Didergett, de legalább kevésbé volt „éghető anyag". Ravena felvette a fejhallgatóját, és átsántikált a töltés túloldalára. A Kimaira egyre közelebb ért Mike-hoz. A fiú rászorított a kemény bőrre, és elkezdte körkörösen mozgatni a kézfejét. Kétszer majdnem saját magát találta el, de aztán belejött. Azonban egyszer csak kicsúszott a bőrdarab a tenyeréből. Szerencsére a szörny felé repült. Ő azonban mindössze arrébb lépett, és már támadt is. Közelebb ugrott, és tüzet lőtt kecskefejével, annyit, amennyi szénné égetett volna egy embert. Mike úgy érezte, felforrt a vére, de életben maradt. A víz megvédte. A szörny viszont újra támadott. Meglengette kígyó farkát és Mike felé csapott. Azaz csapott volna, de a kígyófej hiányzott a végéről. Mike megdöbbent, majd észrevette a Kimaira háta mögül mosolygó Ravenát. Sajnos a lény is észrevette. A lány készen állt akár a lábak, fejek vagy a test támadására. A Kiméra ennél ravaszabb volt. Levágott farkának csonkját keresztül döfte Ravena mellkasán. A lány arcáról lefagyott a mosoly. Vért köhögött, összeszedte az erejét és karját Kimaira szívébe döfte. Az állat porrá omlott. Ravena összeesett, amint eltűnt a súlyát tartó gyilkos csonk. Mike odarohant hozzá, és mellé térdelt. Ravena azonban ahelyett, hogy búcsúzkodni kezdett volna, megragadta a fiú vállát, és felhúzta magát. Szemében elszánt düh égett.

- Menekülnünk kell! Ki tudja, mit idézett még meg az a nő! – meglepően kitartó volt. – Én ezt túlélem. Legalábbis egyelőre. Még nem halok meg. Érzem. – hangosan lihegett. – Adj valami kötszert, és fordulj el! – Mike megtette, amire kérték, Ravena pedig gyorsan bekötözte a sebét. Nem lett egy precíz, orvosi munka, de nem zavarta. Sietni akart. Vissza vette pólóját és megszólalt.

- Indulatunk.

Ahhoz képest, hogy mennyire megsebesültek mindketten, egész gyorsan haladtak. Sántítva, lihegve, egymásba kapaszkodva szenvedtek előre a réten. Nem sokkal később beértek egy erdőbe. Már hallani vélték a hátuk mögött üldözőik hangját.

- Tévesszük meg őket! Te menj arra, én meg erre! – javasolta Mike. Ravena bólintott, és elindult a jelzett irányba. Percekig vonszolta magát előre a sötétben. Érezte, ahogy fogy az ereje. Igen, talán meg fog halni. Tisztában volt vele, hogy halálos sebet kapott, és ezt Mike is észrevette volna, a hagyja. A fiú azonban nem halhatott meg miatta, ráadásul ha nem pánikol be, még segítséget is hívhat, és mindketten túlélik. Legalábbis Mike biztosan. Nem is utálja annyira.

-Idáig jutott a gondolat menetében, amikor megbotlott egy gyökérben, és elterült a földön. Elvesztette az eszméletét. Nem is láthatta, hogy egy mély gödör szélén fekszik, keze bele is lóg, és a gödör alján lesben áll egy különös lény.

Közben Mike eszét vesztve rohant. Az ő ereje lassabban fogyott, de egy idő után ő is lassulni kezdett. Az üldözőik hangját azonban nem hallotta.

- Vajon Ravenát üldözik? Veszélyben van? – gondolta. Egyre valószínűbbnek találta a gondolatot. Az erdőn átvágva indult arrafelé, amerre a lányt sejtette. Egy óra múlva visszatért arra a helyre ahol elváltak. Látta Ravena nyomait: a letört ágakat, letaposott füvet és a vért is. A szörnyek nyomára azonban semmi nem utalt. Üldözte őket ugyan egyáltalán valaki vagy valami? Hiszen konkrétan nem érzékelte az üldözőiket. Erősen gyanították ugyan, hogy a nimfa, a Kimairán kívül más mást is rájuk küldött. Viszont akkor feleslegesen futottak. Akkor folytathatják az utat. Már csak meg kell találnia Ravenát.

A gödör mélyéről előmászott egy cica. Fölugrott Ravena karjára, és dorombolva mellébújt. Azonban hamar észrevette, hogy Ravena nem reagál. Körbejárta, majd megrázkódott, és Démétérré változott. Az istennő összeráncolta a homlokát. Valami nem stimmel. Ez nem lehet Ő. Főleg nem halhat meg. Márpedig ő az, és haldoklik. Felemelte a lányt, és isteni erejével az Olimposzra repítette Zeusz elé.

Mike követte a nyomokat. Nem volt nehéz dolga, de a sötétség nem könnyítette meg. Aggódni kezdett Ravennáért. Egyre több vért látott, és mélyebb erősebb lábnyomokat. A lány egyre nehézkesebben mozgott. Vagy valamit cipelt? Nem, biztosan nem. Mike gyorsított. Egy ponton aztán nem tudta folytatni útját. Ravena nyomai egy nagy gödörnél hatalmas vérfolttal véget értek. Mike lemászott a gödörbe is, de egy kevés macska almon kívül semmit nem talált. A lánynak nyoma veszett. A fiú apja erejét használva tenyerével a körbe világított. Jobban megvizsgálta a nyomokat. Ravena ide lefeküdt, mert... Miért feküdhetett le? Látszik a testének lenyomata. Hason feküdt, bal keze a feje alatt, jobbja a gödörbe lóg. Mike el nem tudta képzelni, mi járt a lány fejében, amíg meg nem látta bal lábának nyománál a kiálló göcsörtöt. Megbotlott, és elesett. Így értető, de elesett. Így érthető, de mi történt vele UTÁNA?

Démétér védelmébe vette a lányt.

-Ígéretet tettünk neki, hogy halálakor visszakapja isteni formáját. Most pedig mindjárt meghal. Tégy valamit Zeusz! – főisten azonban csak gondolkozott. Várt. A döntéshozatalhoz meg akarta várni a többieket is. Ez túl komoly döntés volt.

Elsőként Nemezisz jelent meg. Őt nem is hívták, de az ügy miatt nem tehették meg, hogy elküldik. Ráadásul egy új oldalát mutatta meg.

- Ravena! Kislányom! –kiáltott fel, és térdre rogyva szorosan magához ölelte Ravenát. Zokogva szólongatta. Néha az istenek is ismernek gyászt.

Lassan befutottak a többiek is. Árész, Artemisz, Apollón és Dionüszosz, majd Héphaisztosz, Athéné és Hermész, végül Héra, Poszeidón és Aphrodité.

- Mind tudjuk, mi történt 15 éve –kezdte Zeusz – A szunnyadó istennő felébredt. Most pedig eljött a döntés pillanata. Apollón! Mennyi ideje van hátra?

- Fél – egy óra. Esélye sincs felépülni. –válaszolt a megszólított. Nemezisz felzokogott.

- Miről is kell döntenünk? – kérdezte szórakozottan Aphrodité.

- 15 éve sem érdekelt egy kis halandó sorsa.

Zeusz idegesen sóhajtott.

- 15 éve nem volt halandó. Árész és Nemezisz 400 éve született gyermeke. Annak idején mély, átkozott álomba merült, rögtön a születése után. Amikor felébredt, döntenünk kellett a sorsáról. Úgy döntöttünk, nincs joga istennek lenni. Így halandóként, mint Árész félisten gyermeke, a Földre küldtük, azzal az ígérettel, hogy halálakor, ha kiérdemli, istenné tesszük, visszakapja rangját. Ivott a Léthé vizéből. Semmire sem emlékszik. Olyan élete volt, akár egy félistennek. Hősi halált halt. A javaslatom az, hogy kiérdemli rangját – magyarázta a főisten.

-Értem, azt hiszem. Viszont akkor is csak egy piszkos kis halandó. Nincs helye köztünk. – nyávogta Aphrodité, körmeit reszelgetve.

- Én egyetértek Zeusszal. – szólalt meg Démétér. Így döntött Árész, Athéné, Poszeidón, Hermész, Apollón, Artemisz és Héra, Dionüszosz és Héphaisztosz viszont Aphrodité mellé állt.

Árész megpróbálta meggyőzni Aphroditét.

Ő nem egy piszkos kis halandó, drága. Istennek született. – magyarázta. A nő azonban nem értett egyet vele egyet.

- Hallod, hogy nem érdemelt meg a rangot. Ellene szavazok. – tette véglegessé válaszát Aphrodité.

A többiek is gyorsan véglegesítették döntésüket. Ravena istennő visszanyerte rangját.

Mike órákig járta az erdőt. A lánynak nyomát sem találta. Úgy döntött, reggel majd valahogy Írisz-üzenetet küld neki. Egy fa tövébe lefeküdt és elaludt.

Hiába töltötte ébren a fél éjszakát, korán ébredt. A csöpörgő eső fölébresztette. Vacogott, de hamar rájött, hogy örülnie kéne az esőnek. Apollón erejével átvilágított az égből érkező vízen, és szivárványt képezett. Egy drachmát feldobott.

-Fogadd áldozatomat, Írisz!

Hamar megjelent előtte a lány képe. Ravena aludt, arca meglepően tiszta, békés és szép volt. Az egész lénye erőtől duzzadt. Tiszta fehér ágyban feküdt, haja fényesen, kóctalanul terült szét a párnán.

-Ravena!- kiáltotta hangosan a fiú, hogy fölébressze. Még két háromszor megismételte, mire a lány felriadt.

- Mike! MI történt? Hol vagyok? – rémüldözött.

- Ne engem kérdezz! Nem tudom. Este, miután elváltunk, meg akartalak keresni. Senki sem üldözött minket. Te azonban eltűntél. Követtem a nyomaidat. Egy ponton aztán mintha elestél volna. Egy nagy vérfoltot hagytál egy gödör mellett.

-Rémlik valami. Megbotlottam egy gyökérben, ... de utána semmi. Keress meg! Kérlek! Fogalmam sincs, mi történt velem, és hol vagyok. Félek!

Az eső elállt, a szivárvány és vele együtt a kapcsolat megszűnt. Mike ott maradt egyedül, elázva, tanácstalanul. Legalább annyit tudott, hogy Ravena jól van.

Ravena érezte magában a változást. Látta, hogy sebei begyógyultak, és érezte magában az erőt. Nem igazán tudta, mit gondoljon. Talán meghalt, a lelke pedig valahogy elveszett? Egyelőre nem foglalkozott tovább ezzel. Rá kellett jönnie, hogy hol van. Körülnézett a szobában. Fehér kórházi jellegű szoba volt, csak otthonosabb. Az ablakon tüllfüggöny takarta el a kilátást. Ravena fölállt, hogy kinézzen az üvegen. Megborzongott, amikor a hideg csempéhez ért a meztelen talpa. Ekkor vette észre, hogy véráztatta Félvér Táboros pólója helyett egy hosszú, fehér, dísztelen hálóing van rajta. Ruháit észrevette egy közeli, fehérre festett széken. Valaki kimosta őket. Ettől függetlenül használhatatlanok voltak. Pólója közepén mind elől, mind hátul egy-egy kerek lyuk éktelenkedett. Nadrágja elszakadt, cipője talpa levált.

A lány elhúzta az ablak elől a függönyt, Mesebeli táj tárult a szeme elé. A felhők közül egy hegycsúcs emelkedett ki, modernizált görög épületekkel borítva. Ezek egyikében volt ő is. A hegyet tökéletesen zöld, virágokkal tarkított rét borította. Ezen szatírok és nimfák kergetőztek.

-Az Olimposz! – Hogy kerülhettem ide?

Kérdésére hamarosan választ kapott, ugyanis belépett egy nimfa kezében reggelizőtálcával. Enyhén meghajolt a lány előtt, és letette az asztalra. Kezét a kilincsre tette, már-mér elindult kifelé, amikor Ravena utána szólt.

-Várj, kérlek! Hogy kerültem ide? Mi történt velem? – faggatta a nimfát.

-Majd édesanyád válaszol a kérdéseidre. Szólok neki, hogy fölébredtél. – lépett ki az ajtón kedvesen mosolyogva.

-Ő meghalt! – szólt utána Ravena, de hiába.

Mike éppen Kheirónnal tárgyalt. A legközelebbi településen, egy régi kisvárosban vett egy átlátszó követ, amin ha átvilágított a nap, szivárványt vetített a falra. Ez lett a telefonja.

Kheirón nem igazán lepődött meg, amikor Mike elmesélte Ravena eltűnésének a történetét. Ő ismerte a lány származását, a fiú azonban még ráért megtudni.

- Ne aggódj érte! Jól van, de még nem tudatod, mi történt vele. Majd ő elmondja. Folytasd a küldetést! Majd küldök utánad egy segítőt.

- Ravena kapta a küldetést! Nem tudom nélküle végigcsinálni. a jól van, miért nem jön segíteni? – panaszkodott.

- Nem lehet, értsd meg! Más szabályok vonatkoznak rá.

- Én nem csinálom. Ravena pánikba esve kérte, hogy keressem meg. Nem hagyom sorsára. – jelentette ki Mike, és zsebre vágta a követ, megszüntette a kapcsolatot. Idegesen indult, nem tudta merre, csak ment, háta szembe jön a lány. Tudta, hogy esélye sincs rá, de hátha.

Közben pedig gondolkodott. Kinek, miért állhatott érdekében elvinni a lány eszméletlen testét? Hol lehet? Visszaemlékezett a Ravena mögötti háttérre. Fehérre festett fal, fehér ágynemű... Kórház? Logikus! Valaki megtalálta a lányt, és mentőt hívott. Kórházba vitték! Ez eddig miért nem jutott eszébe?! Elővette a térképét. A legközelebbi kórház nem volt nagyon messze, csak rossz felé indult. Mindegy, könnyen meg fogja találni.

Kheirón komolyan aggódni kezdett. Új küldetést kellene indítania? A lány istenként nem avatkozhat a halandók dolgába, a fiú nem hajlandó a lány nélkül bármit tenni. Nem lett volna szabad Ravenát küldeni, de az Orákulumnak nem mondhat ellen. Végül úgy döntött, egyelőre nem tesz semmit. Majd megoldják a fiatalok, ha meg nem, ráér.

Ravena várt. Nagyjából két órája megette a reggelijét. Finom volt. Azóta néha próbált fényt törni, hogy Írisz üzenetet küldhessen Mike-nak, Kheirónnak, bárkinek. Forgatta az üvegpoharat, üresen, vízzel töltve, csak víz, stb. A szivárvány azonban nem akart megjelenni. Amikor az ajtót próbálta kinyitni, mögötte a nimfa arca jelent meg, ugyanazt a választ adva.

- Kérlek, várj még egy keveset. Fel kell épülnöd, és édesanyád beszélni szeretne veled. – Mosolygott diplomatikusan. Mást nem volt hajlandó mondani.

Ravena hiába magyarázta, hogy anyukája meghalt, és teljesen meggyógyult, nem merte félrelökni a lányt, és elfutni. Végül az ablakot választotta. Kinyitotta, de alatta 6-7 méteres mélység terült el. Nem volt igazán tériszonyos, de azért annyi egészséges félelem volt benne, hogy ne merjen leugrani. Úgyhogy csak nézelődött. Néha lekiabált valakinek, hogy tudna-e segíteni, de csak integettek neki, senki nem vette komolyan. Már-már arra jutott, hogy megpróbál valahogy lemászni, vissza is vette az elhasznált ruháit, amikor nyílt az ajtó. Egy ismeretlen, fenséges nő lépett be. akinek hosszú, hollófekete haja, vékony ravasz mosolyra húzódó ajka, ejtett vállú, lila pulóvere, sötétkék farmere, és szintén haragoslila edzőcipője volt. Fiatalosan öltözködött, de az arca idősebb, de kortalan nőt mutatott. Szemében kavargott a rejtett indulat. Homlokán halvány ráncok inkább haragra, mint aggodalomra utaltak. Erős auráját negatív, ideges hangulat uralta. Sütött róla, hogy isten.

Ravena letérdelt, és köszöntötte a nőt. Nem tudta, melyik isten, de nem akarta megsérteni. Látogatója meglepően kedvesen mosolygott.

- Kelj fel, leányom. - Hangja igéző volt, mély, lágy és dallamos, de valami mélyről jövő rosszindulat, nyersség csendült benne. Abban a pillanatban azonban nem akart rosszat. Ravena nem figyelt a hangjára. A szavak értelme jobban megijesztette. Nem is jutott szóhoz, csak némán engedelmeskedett.

- Örülök, hogy ennyi év után végre újra találkozunk - folytatta. Ravena nyelt egyet. - Anyám születésemkor meghalt - nyögte.

- Nem, drágám. Itt az ideje, hogy megismerd származásodat.

Mike a recepcióst győzködte, ő azonban nem akarta beengedni, hiába mondta, hogy látnia kell Ravenát. A lányról nem voltak iratok, nem tudhatták, ki ő.

- Nincs itt a barátnőd. Hagyj békén. - válaszolta sokadszorra az unott, idős nő.

- Biztos, hogy itt van! Eszméletlenül feküdt az erdőben, a táskája pedig nálam maradt. Látnom kell!

Tudnom kell, mi van vele! Amúgy meg nem a barátnőm! - magyarázta már vagy századszorra a fiú, egyre idegesebben.

- Nem mehetsz be, ha nem mondod meg, kihez jöttél.

- Már elmondtam! - idegeskedett Mike, és újra elismételte a nevet.

- Nincs itt ilyen nevű beteg. - fordult vissza számítógépéhez a recepciós. Mike körülnézett: sehol senki.

Beszaladt az épületbe. A nő nem vette észre. A fiú keresni kezdte az ambulanciát. Talált egy táblát, amire minden ki volt írva. Gyorsan megtalálta. Azonban itt is hiába érdeklődött. Őszintén próbáltak neki segíteni, de fénykép alapján sem ismerték föl a lányt. Állításuk szerint mindenki nevét tudják, vagy legalábbis a rendszer tudja.

Mike-nak ötlete nem volt, hol lehet a lány. Megint fel kéne hívnia. Folytatnia kéne a küldetést? Mit tegyen?

Ravena lesokkolva ült az ágyon. Akkor ő most isten? Igazat mondott volna Nemezisz? Egész életében, mármint amire emlékszik, hazudtak neki? Próbát tett. Kardjával, aminek felét megtalálta az asztal alatt, megszúrta az ujját. A sebből színarany vér csordult ki. Ichor. Akkor az anyjának igaza volt. A lánynak fura volt anyjaként gondolnia a viszály istennőjére. Próbálta összerakni, hogy mi lesz ezután. Hiszen új élete kezdődik. Biztos akarja ezt?

~ Mindegy ~ gondolta. ~ Már megtörtént. Rengeteg szempontból jó. Ezekre kell gondolnom.

Próbálgatni kezdte új képességeit. Vagyis előbb kérdéseket tett föl. Minek az istene ő? Valahogy megérezte a választ. Két ádáz, kegyetlen isten őszinte, tiszta szerelméből született. Ő a fegyverszünet, a háború közti szépség istennője. Amikor csapkodnak a hullámok, dörög az ég, szakad az eső, és egy apró, eldugott zugban egy kismadár őszinte szeretettel óvja fiókáit, és egy békés, családias érzés övezi őket. Vagy amikor bombákat dobálnak egy városra, és egy család egy óvóhelyen várja, hogy vége legyen, gyertyát gyújtanak, és mesélnek. A brutális környezet ellenére meghitt pillanatok.

Szent állata a kakapó lett. Ez egy nagy, zöld, papagájszerű madár, aminek egyáltalán nincs veszélyérzete.

Nyugalmából teljességgel kizökkenthetetlen, végtelenük békés, repülni sem tud.

Szent növényt még nem talált. Viszont képességet annál inkább. Ugyanis, miután kerített magának rendes ruhát, elindult sétálni. A réten egy őzgidát vett észre, aki egy hangyabolyba lépett. Az őz gyorsan elszaladt, de a hangyáknak nem volt ilyen szerencséjük. Ravena leguggolt melléjük. Pillanatok alatt átlátta a bonyolult rendszert. A boly fölé tartotta a kezét. Ösztönből cselekedett. A mélyen lapuló lárvák megnyugodtak, emiatt a hangyák könnyebben és gyorsabban dolgoztak. Az apró állatoknak ez egy komoly támadás volt.

A védett lárvák pedig feleslegesen aggódtak. Ravena lassan megértette erejét. Kipróbált még egy képességet ezen kívül, amiről tudta, hogy az összes istennek van. Fogta magát, és hangyává változott. Elvegyült a dolgozók közt. Emberi lényeknek érzékelte őket, úgy, ahogy az emberek képtelenek.

Néhány óra alatt rengeteg újat tapasztalt. Kezdett erősödni az isteni léte. Ekkor azonban eszébe jutott az élete. Ő ez valójában.

Ahogy élt, származásától függetlenül. Elszégyellte magát. Körülnézett. Már senki nem felügyelte. A lebegő járdaköveken elszaladt a liftig, amivel a földszintig utazott. Mélyen arcába húzta békejeles, narancssárga pulcsija kapucniját. Nem akarta, hogy felismerjék istenségét.

Kilépett az Empire State Building kapuján. Elindult valamerre, ő sem tudta, hova. Egy közeli, parkoló autó mögött 4 éves kislánnyá változott.

~ Hasznos új képességek ~ gondolta elszántan. Az új aranyos külsejével több szerencséje volt. Egy "bácsi" elvezette a vonatállomásra, mert a lány állítása szerint ott találkoznak az anyukájával. Ott azonban vonatra szállt. Meg kell keresnie Mike-ot, be kell fejezniük a küldetést.

Egy cuki kislányt csak nem dobnak le a vonatról. Úgy döntött, először körülnéz ott, ahol elváltak, és ha sehol nem találja a fiút, akkor továbbmegy.

Mike úgy döntött, fölhívja Ravenát. Behúzódott egy sikátorba, és átlátszó kövén napfényt vetített keresztül. Ravena arca helyett azonban egy ismeretlen, de azért a lányra hasonlító óvodás képe jelent meg. Mintha Ravena húga lett volna. A kislány nem lepődött meg az üzeneten.

- Szike Mike! Hol vagy? Mindent megoldottam. Jövök utánad! - nézett rá pont úgy, ahogy Ravena szokott.

- Ravena? - döbbent rá.- Miért nézel ki úgy, mint egy óvodás - értetlenkedett.

- Ja... upsz - mondta a megszólított, és Ravenává változott. - Hosszú történet. Majd személyesen elmondom.

Vonaton ülök, de nincs jegyem, ezért kell az álca. Hol vagy? Meddig menjek? - sürgette a fiút.

- Téged kerestelek a közeli kórházban. Nagyjából ott szállj le, ahol kizuhantatok. Vagy nem is, majd én fölszállok. Nálam van a te jegyed is.

Mindent el kell majd mesélned - válaszolta.

- Persze, de most jön a kalauz, tűnj el! - szólt rá. Mike zsebre vágta a követ, Ravena pedig inkább hangyává változott, hirtelen ez jobb ötletnek tűnt.

A fiú lehajtotta a fejét. Ideges volt, hogy feleslegesen aggódott a lányért, akit tényleg a küldetés érdekel. Kheirónnak volt igaza.

Mike haragudott a lányra, amiért nem mond semmit. Hirtelen hangot hallott maga mögül.

- Hogy csináltad azt a fényt a kezeddel? - Mike ijedten megfordult. Egy hatéves forma kislány állt mögötte.

- Zseblámpával. Onnan nem láthattad, hogy van a kezemben - guggolt le, hogy a kislány szemében hitelesebb legyen.

- Nem igaz. Láttam. A kezeddel csináltad. - nézett nagy, kíváncsi szemekkel az óvodás.

- Van egy picike lámpám, két ujjam között volt. Az előbb viszont elejtettem, azért kerestem. - kezdett ideges lenni a fiú.

- Segíthetek? - kérdezte segítőkészen a kislány. Mike szerencséjére kiáltás hallatszott.

- Ellie! Már megint rémeket látsz?

- Nem, anyu! Megyek már! - mondta a kislány, és elszaladt.

Mike kicsit megkönnyebbülve, de letörten gyalogolt vissza az állomásra. Megvárta a vonatot, amin véleménye szerint Ravena ült, majd felszállt az elejére.

Végigsétált a vonaton, a harmadik kocsiban meg is találta a lányt. A saját alakjában volt.

- Mi történt? Mondd el! - faggatta rögtön Ravenát.

- Hát... - mosolygott titkolózóan a lány. - Az Olümposzon voltam. Most onnan szöktem meg. Képzeld, anyám él. Vele találkoztam. - Nem akart mindent rögtön elárulni. Csak fölkeltette Mike kíváncsiságát.

- Hogy kerültél oda? Miért kellett megszöknöd? Hogy találkozhattál egy halandóval az Olümposzon? Most már végképp nem értek semmit. - idegeskedett a fiú.

- Anyám nem halandó. Ő Nemezisz. Démétér vitt az Olümposzra, mert haldokoltam - kezdte a történetet. Kicsit zavarosan mesélte el, de hát számára sem volt teljesen tiszta.

- Akkor most ... komolyan isten vagy?! - kérdezte Mike döbbenten.

- Igen - mondta Ravena ragyogó arccal, büszkén kihúzva magát. - Nézd! - mondta, majd alakot váltott. Lóvá, cicává, magas, középkorú férfivá, és végül idős törpévé változott. - Hogy tetszik? - kérdezte ráncos ajkaival vigyorogva.

- Szép - dicsérte meg Mike nagy, kerek szemekkel. - Megtennéd, hogy visszaváltozott abba az alakodba, amit megismertem?

A lány visszaváltozott. Szerencséjükre nem buktak le. Kevesen voltak a vonaton. Békében megérkeztek. Gyakorlatilag a föld másik felére csak turistahajók vittek. Hetekbe fog telni, mire odaérnek. Kivéve persze, ha repülőre ülnek. Mike elővette a térképet.

Ha buszra szállnak, a reptérről jóval gyorsabb az út. A megállóig nem volt probléma. A buszon viszont a fiú újra előhozakodott sérelmeivel.

- Attól, hogy isten lettél, még gondolhattál volna arra, hogy nekem esetleg még vannak érzéseim, és mondjuk, miután azt kérted, hogy keresselek meg, és fogalmad sincs, mi történt veled, esetleg aggódtam, és kerestelek téged. Küldhettél volna Írisz-üzenetet, vagy bármit tehettél volna, hiszen ki tudja, milyen isteni erőd lett! Gondolhattál volna a táborra, ami születésed óta az otthonod, Kheirónra, aki apád helyett apád volt, és a küldetésre, amire te akartál annyira elmenni.

- Képzeld, gondoltam! Különben itt lennék szerinted? Az erőmet használni senki nem tanított meg, úgy kellett megszöknöm. Nem kaptam egy drachmát, semmit sem. A ruhám teljesen tönkrement, érted, nem kaptam egy normális ruhát sem. Mondd, mit tennél a helyemben? - Ravena idegesen mutatott virágos szoknyájára és karcsúsított blúzára. Nem az ő stílusa volt, egy kicsit sem. Levegőt vett, hogy folytassa, de Mike befogta a száját, és komoly arccal a fülébe súgott.

- Csss! Figyelnek. Bocs, hogy kiabáltam.

A reptérig csöndben ültek egymás mellett, Mike olvasott, Ravena rajzolgatott, mégis sok tekintet szegeződött rájuk. A reptéren Ravena megszólalt.

- Nézd, felfedeztem egy újabb képességemet. Nézd! - nyújtott a fiú felé egy papírlapot. Ujjával kicsit körözött rajta, mire a papíron Nemezisz képe jelent meg Ravena stílusában, de profin megrajzolva. - Mit szólsz?

- Szép, de le fogjuk késni a repülőt, ami azt se tudjuk, mikor jön. - kezdett újra ideges lenni. A repülőt azonban elérték. Feleslegesen aggódtak a gépen esetlegesen elrejtőzött szörnyek miatt is. Még aludni is tudtak egy keveset.

Madagaszkár fölött azonban mindent szokatlan köd borított. A repülőt erős légörvény taszította vissza. Ha lejjebb akartak szállni, elkapta őket, és a pilóta éppen csak vissza tudta rántani a gépet. A szfinx erősebb volt, mint várták volna. Ravenának mentő ötlete támadt. Az utasok pánikba estek.

- Mindenki nyugodjon meg! - zengett erőteljesen Ravena hangja, de béke áradt belőle, az ember késztetést érzett rá, hogy a veszély ellenére ellazuljon. Az utasok így is tettek. A lány a pilótafülkéhez szaladt, és dörömbölni kezdett. A pilóta kinyitotta az ajtót. Ravena ellentmondást nem tűrően parancsolt rá.

- Tartsa egy helyben a gépet, és nyissa ki az ajtót! Megmentem az életüket. - A pilóta hülyeségnek tartotta Ravena ötletét, de a lány szemében égő harcias düh láttán nem mert ellenkezni. Igaz, csak egy kislány, de mégis tiszteletet parancsoló.

Ravena a repülő tetejére mászott. Haját, ruháját tépte az erős szél, de szilárdan állt. Kieresztette a hangját, a szfinxhez szólt.

- Eressz át! Nem foglalhatod el ezt a helyet.

Egy női, baljóslatú, kegyetlen és ravasz hang válaszolt.

- Fejtsd meg a rejtvényt, és nem látsz többet. Ha viszont nem találod el, elpusztítalak. Mondd hát, bátor kis hős, vállalod a kockázatot? – hangjából szinte csöpögött a gúny. Esélytelennek tartotta a lány vállalkozását.

Ravenának mentő ötlete támadt. Így is félt, hiába tudta, hogy elvileg halhatatlan, mégis lehajolt. Lábát megtámasztotta a tetőn, jobbját az ajtónyílás elé lógatta.

- Mike, segítened kéne! Te vagy az okosabb. - kiabálta.

A fiú meghallotta, de kicsit késve reagált. Megragadta a lány kezét, aki felhúzta maga mellé. Mike lovaglóülésben ült, Ravena két kezét a földön tartva, lábait egymástól távol, srégen helyezte el, erősen behajlítva egyensúlyozott. Az orkán erősségű széllel nem törődve, halálos bátorsággal ordított bele a ködbe.

- Vállalom!

A szfinx azonnal válaszol.

- Halld hát kérdésem, te, ki a halálra vágysz. - hangja réveteggé vált, mintha transzban lenne.

Nem dobják fel, mégis leesik.

Zölden zuhan, de barnán ér földet.

Mi az?

Ravena megfordult, és leült Mike-kal szemben.

- Van ötleted? Nekem abszolút semmi. - nézett abszolút bizalommal a fiú szemébe.

- Hát figyelj! Ha leesik, akkor lehet madárfióka. Nem, arra nem stimmel a második. Amikor esik, még zöld, de a földön már barna? Megrohad? - ötletelt Mike. - Várj, van egy ötletem! Nem dobják föl, mégis leesik, szóval ez valahonnan föntről jön, mint az eső! Az persze nem lehet, hiszen az inkább kék, nem zöld... - negyed óráig gondolkodott. Közben Ravena tárgyalt a szfinxszel. Vagyis inkább beszélt hozzá, lefoglalta.

Elmesélte, mi történt vele. A lény nem reagált, de legalább nem pusztította el őket.

Mike hirtelen felkiáltott.

- Megvan! Ravena, figyelj! – lelkesedett. A lány megfordult.

- Dió! A fán nő zölden, de a burkából kiesik, és barna lesz! Megoldottam! – örült sikerének, és látszott, hogy ugrálni kezdene, ha nem egy repülő tetején ülne. Ravena nem akarta rögtön elveszteni frissen nyert halhatatlanságát, ezért végiggondolta Mike érvelését. Igaznak tűnt.

-Szfinx! Megvan a megoldás! Ez a dió! – üvöltötte a szélbe. Rettegett a választól, de szerencséjére feleslegesen.

- Jól válaszoltál. – a lény hangja picit megtörten, tiszteletteljesen, távolian szólt. A köd lassan eloszlott, a szél elült. Madagaszkár gyönyörű, zöld erdejei között egy egyre csökkenő agyagdarab ült. Ez lehetett egykor az ellenségük. Ravenának remegett a lába a megkönnyebbüléstől. Mike kevésbé érezte át halálfélemét, így a megnyugvást sem. A lány visszaült a fiú elé. Kezébe temette az arcát. Halkan sírt, de közben mosolygott. Mike megbökte a vállát.

- Menjünk vissza! – szólt halkan. Ravena csak bólintott, majd a fiú segítségével visszamászott gépbe.

Néhány nappal később, amikor visszatértek a táborba, a táborlakók örömmel, Kheirón gondterhelten fogadta őket. Látszott, hogy nehéz napokat tud maga mögött.

- Zeusz keresett. Nemezisz aggódik érted. Miért szöktél meg? – kérdezte komoran Ravenát. Ő azonban csak mosolygott, megrántotta a vállát, úgy válaszolt.

- Nem tarthatnak fogságban. Be kellett fejeznem a küldetést, amit nem mellesleg ők bíztak rám.

- Most, hogy már közéjük tartozott, sokkal nyíltabban ellen mert szegülni az istenekkel.

- Az nem megoldás, hogy szólás nélkül megszöksz. Amúgy gratulálok a sikeres küldetéshez. – mosolyodott el halványan. A táborlakók köréjük gyűltek. Kheirón már elmondta, mi történt Ravenával, és már tudtak a sikeres küldetésről is. Annyian gratuláltak nekik, és csodálták őket, hogy fel sem tudták fogni. Vállukat veregették, mosolyogtak, nevettek. Ravenának ekkor jutott eszébe, hogy a tábort, családját el kell hagynia. Nem élhet félistenként, ha egyszer nem az. A szeretteit, az otthonát, mindent, ami az életéhez tartozott, elveszít. Csak futólag láthatja viszont őket, térhet vissza ide. Egy könnycsepp csordult végig az arcán. A körülötte örvendező tömeg ellenére szomorúság fogta el. Sőt gyász. Gyászolta az elveszett életét. Akár meg is halhatott volna, nem vesztett volna sokkal többet. Idegesen letörölte arcáról a könnycseppet, és igyekezett a maradék időt kiélvezni, amit még a táborban tölthet.

Nemezisz az ünnepi vacsora után jött a Ravenáért. A lány már összepakolt, cuccai egy lapos sporttáskában hevertek az étkezőpavilon mellett. Ravena boldog volt a vacsora közben, büszke volt a küldetésre, és sikerült kivernie a fejéből a negatív jövőképet.

Itt akart maradni a táborban örökre.

- Gyere, menjünk haza!- mondta Nemezisz kedvesen, és megfogta a lány kezét. Ilyet se sokat hallottak tőle. Ravena körbenézett. Neki ez az otthona, hova menjen? Ekkor hirtelen, kitépte kezét anyja szorításából, és rohanni kezdett. Kétségbeesése megnövelte erejét. Mielőtt kísérői észbe kapattak volna, már eltűnt a tengerparti sziklák között.

Azóta sem látták, hiába keresték. Azonban néha, reggelenként, amikor köd ül az öbölre, és Mike a tengerparton sétál, és a tökéletes tábori életét hátrahagyva Ravenára gondol, a homokban művészi rajzokat talál, és tenyérnyomokat négy ujjal.