-A szerelem megállíthatatlan. Bízz benne! –mondta Aphrodité. Pedig tudta, ó, ő volt az egyetlen, aki tudta, mi készül. A szerelem istennője miért hagyja, hogy kihasználják? Bízz a szerelemben... Na és ha a szerelem nem bízik bennem? Csak kihasznál, eldob... Kegyetlen istenek... Kegyetlen érzések...

Ártatlan voltam, naiv és fiatal. Szerettem az életet, és tiszteltem az isteneket. Kedves voltam, csinos, barátságos, de nem volt bennem semmi különleges. Nem voltam gyönyörű, mint Pszükhé, erős, mint Atlanté, de még gazdag sem. Éppen ezért voltam feláldozható, kihasználható, eldobható. Az istenek játéka. De tudod mit, elmondok mindent. Nem számít, annyiszor megaláztak már. Legalább hasznom legyen.

Mindig szerettem a tengert, de ez nem is csoda. A tengerparti kisvárosok lakói a tengernek köszönhetik az életüket. De a tengernek ezer oldala van, és mindenki másikat szereti. Engem a hullámok nyűgöztek le. A széllel játszó, kecses, vad, gyönyörű, habzó, zabolátlan, szabad, féktelen, erős hullámok, amik olyanok akár a lovak.

Egy szikla szélén ültem. A szél belekapott vékony ruhámba. Ilyen hidegben senki nem jött ki ide. Egyedül voltam, és figyeltem szeretett hullámaimat. Néhány fel-felcsapott a sziklámra, és összevizezte a lábam. A csípős szél összeborzolta a hajam. Talán vihar készült. Természetes vihar, ami a vizet korbácsolja. Nem olyan kegyetlen, szívemet korbácsoló, életemet összezavaró vihar. Ez utóbbi percekig váratott magára. Egy magasra csapó hullámmal érkezett. Előttem állt, és én tudtam, ki ő, és mégis elbűvölt.

Csak leült mellém, és megkérdezte:

-Gyönyörű, ugye?

Mintha tudta volna, hogy már azelőtt beleszerettem egy kicsit, mielőtt találkoztunk. A tekintete, amivel rám nézett, vad, eszeveszett táncra, hajszára hívott, akár a víz a szelet. Nem tudtam ellenállni. Vele akartam tartani, akármit akar, akármit tesz, követni akartam. Elmosolyodott, mintha kinevetné a zavaromat, de nem megalázóan, kedvesen, megértően.

Közelebb hajolt, és én már attól féltem, meghallja, a szívemet, ahogy ki akar törni a mellkasomból. De nem tett semmit.

-Hogy hívnak, szépséges hajadon? - hangja körülfont, mintha meleg tengerbe merültem volna.

-Medúsza. – hangom picit rekedt volt, ideges, és halk. Senki nem mondott még nekem ilyet.

Poszeidón elvarázsolt, és a varászlatból csak a nővéreim hangja szakított ki, akik engem kerestek. Felpattantam, és idegesen magyarázkodni kezdtem volna, de ő megelőzött. Az arcomra simította a kezét, mire nekem elállt a lélegzetem, és meg sem tudtam mozdulni.

-Találkozzunk Athéné templomában holnap ilyenkor! – mondta, és elment. De nem úgy, mint holmi halandó. Teste vízpermetté bomlott, és a tenger elcsendesedett. A két nővérem szemrehányóan szaladt oda hozzám.

-Medúsza, miért nem szóltál?

- Már égen-földön kerestünk!

- Végig itt voltál?

- Aggódtunk érted!

Rázták a vállam, és végre lassan felnéztem, arcomon idióta, levakarhatatlan vigyorral. Míg visszasétáltunk a házunkhoz mindent elmeséltem. Ők is mosolyogtak, örültek nekem, és megígérték, hogy mindenben támogatnak, de ez maradjon a mi titkunk. Én nem voltam jó titoktartó, de nem mondtam senkinek semmit.

Éjjel, álmomban Aphrodité látogatott meg, azt hiszem. Megkérdeztem, hogy mi tévő legyek, menjek-e újra találkozni Poszeidónnal. Azt mondta, bízzak a szerelemben, de a szemében mintha egy csepp sajnálatot láttam volna. Ezt azonban, ha volt is, elnyomta a bátorító vakmerőség, a tűz.

A másnap lassan jött el, nagyon lassan. A nővéreim segítettek kicsinosítani magam. Kipirultan, boldogan, szerelmesen léptem be a templomba. Az ajtó előtt nővéreim álltak, hogy meg ne zavarhassanak.

Az isten már várt rám, pedig korábban érkeztem. Azzal a mosolyával fogadott, amibe beleszerettem. Úgy nézett rám, mint előző nap, amikor a hullámokon érkezett.

-Hát eljöttél. – mondta, és elém lépett.

-Igen...- suttogtam. Többre nem tellett. A szám kiszáradt, zavarban voltam. Zavarba jöttem a közelségétől, attól, ahogy rám nézett, és az érzéseimtől, de a világért sem távolodtam volna el tőle.

És akkor engedtem a tekintetében hullámzó tenger hívó szavának.

Nővéreim mit sem sejtve álldogáltak az ajtóban, amikor hangos, figyelemfelhívó krágokásra kaptam fel a fejem. Magas, karcsú, szigorú kinézetű, szőke nő állt mellettem, Athéné. Szeme szikrázott. Megvetően pillantott le rám, és én ettől a pillantástól ráébredtem, mit tettem. Térdre rogytam, szemembe a szégyentől könnyek gyűltek.

-Athéné istennő...- nem tudtam mit tehetnék, mondhatnék, hogy... Hogy mi? Talán ez csak valami ösztönös emberi reflex. Mentegetőzni kell, vagy bocsánatot kérni. – Saj...nálom. – gondolataim se voltak, csak érzések. Megbánás és szégyen, de ott volt a büszkeség is, hogy vagyok valaki... Ekkor vettem észre, hogy az istennő nem rám néz. Poszeidón tiszteletlenül, pimaszul vigyorgott. Ebben a pillanatban, ebből a nézésből értettem meg, hogy nem én kellettem neki. Nem akart tőlem semmit. Ő csak borsot akart törni az istennő orra alá. Jeges pánik tört rám, és amikor Athéné rám mutatott; a fájdalom, meg a kiáltása: „Meggyaláztad a szentélyem! Bűnhődj örökké!" elnyomta a halk hangot, és az igazi fájdalmat, ahogy a szívem összetört.

És most, a fájdalom és a megalázottság tengerén úszva... Jajj, miért is fogalmazok költőien! Tenger... hullámok... ÁLLJ! NE FOLYTASD!

Szóval eszméletlen vagyok, és nem tudom, mi lesz velem. Athéné bosszút állt rajtam. Szörny vagyok, érzem. Az állkapcsom fájt, a fogam. Azt éreztem, hogy az alsó szemfogaim arrébb tolják a többit. Megnövekednek, és szétfeszítenek mindent, ami az útjukban van. A hajam mintha életre kelt volna, az arcom, kezem eldeformálódott, és széthasadt a vállam, csak hogy helyet adjon valami nagyobbnak. Ettől a fájdalomtól vesztettem el az eszméletem. Még láttam Poszeidón arcát, amikor rájött, talán mégis bosszút tud állni az istennő. Lefagyott az arcáról a vigyor, és talán tiltakozott is, de nem volt bocsánatkérő. NEM! Medúsza, gondolj a jövődre! A mimre? Egy randa szörny vagyok, az istenek tönkrement játékszere, kettévágott élettel, kiragadva a társadalomból, összetörve, elpusztítva. A jövőm még a múltamnál is rosszabb. Kérlek, istenek, csak egy lány vagyok, aki csalódott az első szerelmében, és összetört a szíve! Várj, kinek is könyörgök? Aki átvert, összetörte a szívem, játszott velem, kihasznált? Vagy aki belement a játékba, rajtam bosszulta meg a nála erősebb isten felelősségét, tönkretett, átváltoztatott engem? Tessék, itt a tanulság: NE, úgy értem, semmi esetben se keveredj bele az istenek drámáiba, háborúskodásaiba! Úgyis te jársz a legrosszabbul. Az istenek szemében a halandók játékok, ha tönkrement kidobjuk. Vannak érzésiek? Jaa, hát akkor majd csak kiheverik. Mit tehetnek még velem az istenek? Megölnek? Áldás volna. Nem fogom tisztelni ezeket a nagyhatalmú óvodásokat. Erős, büszke, és független nő leszek. Megfogadom. Semmi sírás. En leszek az első erős és büszke nő, akit kidob egy isten, és nem bőgi vörösre a szemét. Megkeserítem a játékaikat.

Erre a gondolatra ébredek fel. Egy eget látok magam előtt, majd rájövök, hogy háton fekszem. Felülök. Körülöttem sziklák, és két homályos alak. Pislogok egyet. Váhh, ezeknek a szakadt bőrszárnyak vannak a hátukon! Megtapintom a sajátom. Jól sejtettem. Szárnyak. Megtapintom az arcom. Ujjaim vége karistolja a bőröm. Bronzkarmok. Szemfogam valóban hatalmasra nőtt. Úgy éreztem magam, mint egy vadkan. Fúj! És ekkor valami megmozdult a fejemen. Érezni kezdtem. Mintha a hajam eleven tagokká vált volna, tincsenként. Megmozdítom, az arcom elé emelem, és visítva hátraugrok. Kígyók! Kígyók lettek a hajamból!

A hangomra a két alak megfordul. Felismerni vélem őket. Nem lehet... Ezek... a... nővéreim... Olyan szörnyek lettek belőlük, mint én...És ez az én hibám...

Zokogásban törtem ki. Nem törhettem derékba az ő életüket is...Nem lehet...

Nővéreim mellém guggolnak a földre, és átkarolják a vállam. Még ők vígasztalnak...

- Sajnálom...- zokogom.

- Jajj drágám, nem a te hibád...

- Én is bíztam az istenekben...

- Nem te kérted, hogy tartsunk veled...

- Legalább nem maradsz egyedül...

Nyugtatgatnak.

-Úgy sajnálom...- ölelem magamhoz mindkettőjüket a karommal, szárnyammal és kígyóimmal. Keserűen nevetnek. Annyira aranyosak, kedvesek! Nem tudom, mi lenne velem nélkülük. Talán Athéné mégsem csak kegyetlenségből büntette meg őket is... Áh, miket gondolok...

Lassan megnyugszom, és szomorúan mosolyogva nézek fel rájuk

-Hol vagyunk? – kérdezem.

-Valahol a hegyekben. Gondoltuk ennél a barlangnál telepszünk le, hogy ne zargathassanak minket. Sok gyümölcsfa van a közelben, meg egy forrás is, jól megleszünk.

Komolyan, soha nem voltam még ilyen hálás. Mintha meleg gyantával összeragasztották volna a szívem. Nem vagyok egyedül.

-Köszönöm – suttogom. Nem tudok mást mondani.

Pár nap elteltével túl vagyunk az első sokkon. Lassan beleszokunk az életmódunkba. Tegnap összebarátkoztam egy hegyikecskével. Nagyon aranyos, nem fél tőlem. Megtanultam bánni az állatokkal, nem nézek a szemébe, és nem mutatom a fogam (köszi, tömj be a fogad és az ajkad közé két fél citromot, amiknek a teteje szúr. Na, ilyen érzés becsukni a számat vadkanagyarakkal. Nem baj. Megéri.)

Aztán úgy döntök, ki kéne használnunk az adottságainkat. Ha már megátkoztak, legalább a minimális pozitív oldalát keressük meg, és éljünk a lehetőséggel, ha már megadatott. Nővéreimet is megkérdezem.

-Mi lenne, ha megpróbálnánk használni ezeket? - emelem magasra a szárnyaimat kalandra kész, vakmerő mosoly kíséretében.

Idegesek, és félnek. Csak dadognak össze-vissza, hogy ne váljunk szörnyekké, nem akarják, félnek. Egészen furcsának találom, de végül, úgy döntök, hagyom őket békén, és egyedül kísérletezgetek. Talán nem mernek belevágni valami újba. Talán még mindig nem fogadják el a megváltoztathatatlant.

Én azonban tanultam a történtekből. Érettebb lettem, felnőttem, és már sok mindent tudok. Magamra mindig számíthatok, de hogy másra kire, azon múlik minden. Fölmászok egy nagy sziklára, leülök, behunyom a szemem, és koncentrálok. Próbálom elérni az új testrészeimet, hogy tudatosan használhassam őket. Eddig nem igazán sikerült, csak mozdultak ösztönből. Most azonban rájuk figyelek. Megmozdítom a szárnyam. Érzem. Épp csak megrándul, de én irányítom. Furcsa, vicces, jó érzés. Újra megpróbálom. Sikerül. Felbátorodok. Teljesen kitárom, csapkodok vele. Repülni persze nem merek, talán nem is vagyok rá alkalmas, és soha nem is fogok.

A kígyóimra kezdtem figyelni. Több száz szempár, száj, fogsor van a hajamban a testem részeként, használnom kéne. Koncentrálok, összeszorítom a szemem. Lassan, homályosan mégis látni kezdek egy másik szempárommal. Egyre bővül a látóterem, élesedik a kép, beleszédülök a többszáz látvány összetett képébe. Kicsit ijesztő, ahogy látom körbe mindenfelé a világot. Iránytásom alá vonom a kígyótesteket. Nem tudom olyan precízen, egyesével mozgatni őket, csak úgy összességében, tömegként, mint a lábujjaimat. Vicces érzés. Mosolygok, persze nem szívből, de őszintén. Játszom a felfedezéseimmel, testrészeimmel, akár a kisbaba, amikor felfedezi a kezét.

Már egy hónapja éltünk így, amikor meglátogat minket az első ember. A barlangunkban beszélgetünk a tűz mellett, amikor lépteket hallunk meg. Rémülten felpattanunk, nővéreim a falhoz, és a bejárathoz szaladok. Egyik kígyómmal kilesek. Egy ember, fáklyával. Valaki, aki olyan, mint az istenek, akit ideküldtek hozzánk, nehogy nyugtunk legyen. Kilépek elé, és vicsorgok. Hátha megijed, és elmegy. A férfi ordít, a pániktól megdermed. Meneküljön már. Megkarmolom, gondolom, harcolnom kell az életemért. De nem. A karmaim élő hús helyett követ karcolnak végig. Megtapintom a férfi testét. Nem a pánik miatt merevedett meg. Kővé vált tőlem, miattam.

Megijedek saját magamtól, lassan elhűlve tántorgok, sokkot kaptam. Felszaladok a sziklámra, remegek, félek önmagamtól. Mit tettem? Mire vagyok képes?

Ekkor azonban egy másik érzés hatalmasodik el rajtam. Büszkeség, bosszúvágy, eltökéltség. Az istenek nem tudják micsoda fegyvert adtak a kezembe. Kezdődik a bosszúhadjáratom az istenek ellen, minden egykori, eldobott és tönkretett játékszerük nevében. Elpusztítom az összes bábjukat. Fájdalmat kívántak nekünk, ki akarnak iktatni, hogy ne okozhassunk több gondot. De nem hagyom. tanulják meg, hogy az összetört szív szilánkjai bizony élesek.

Kitárom a szárnyaim, és leugrok. Medúsza vagyok. Egy erős, fiatal nő, akit a fájdalom erőssé tett. Az emberek nem tudják elviselni azt a bánatot, fájdalmat, és dühöt, amit a szememben látnak. Kővé dermeszti őket. Ez az én fegyverem az istenek ellen.

Vészesen közeledek a talajhoz, de lassan mégis emelkedni kezdek, ahogy egyet-kettőt csapok a szárnyammal. A levegő, a szél belekap a vékony bőrbe. Repülök! Csípi a szemem a szél, de érzem, egy vagyok vele. Én vagyok a szél, aki ellenáll a hullámoknak, megtöri őket. Megállíthatatlan leszek!

Visszatérek a barlanghoz. A kőszobrot a mélybe lököm. Visszalépek a barlangba. Nővéreim már alszanak. Megszokták, hogy néha elmegyek csak úgy, elfogadják szeszélyeimet. Igazából jó testvérek. Elmosolyodom, majd bekucorodom a bejárta közelében levő kuckómba.

Másnap a barlangunktól pár lépésre ülök le a szakadék szélére. Emberek keresik a mélyén a tegnapi fáklyás férfit. Sikítást hallok. Megtalálták. Egy nagydarab, idősödő nő sikított. Találgatnak, mi történhetett. Nem hallom őket, de a gesztusaikból egyértelmű. Egy kisgyerek végül fölnéz, széttárom a kígyóimat és vicsorgok. Féljenek tőlem, terjedjen el a hírem, okozzon még több gondot az isteneknek!

A gyerek elég messze van, nem eshet baja. Hallom a kiabálását. Rám mutogatnak. Látják, érzik, hogy szörny vagyok, gyilkos fegyver. Felállok, magasba emelem a karom. Karmaimon megcsillan a napfény. Az emberek hanyatt-homlok menekülnek. Nem üldözöm őket. Az istenek is kapjanak hírt rólam. Hogy megértsék, hogy felfogják, hogy az én fájdalmam is fájdalom. Hogy ők is érezzék a fájdalmamnak egy részét. Mi történt a többi halandóval, akik olyat tettek, mint én? Kővé váltak? Megverték őket? Az istenek játékszere azonban sokszoros büntetést nyer. Gondolataimat nővérem állítja meg. A vállamra teszi a kezét, és hív, hogy segítsek neki. Az emberek mind eltűntek.

Pár nappal később érkezi az első harcos. Könnyű páncélt visel, kezében nehéz bronz kard. A sisak vékony szemrésén keresztül dühösen figyel. Olyan emberi... Fájdalom söpör végig rajtam, és elkeseredettség. Én már sosem...

Dühöt érzek és haragot. Ez a harcos azért jött, hogy megöljön. Az istenek küldték. Nemelég, hogy megaláztak, megtörtek, tönkretettek, még én vagyok útban. Hát köszönöm, még inkább itt maradok.

A szikla mögül ugrok elé haraggal és fájdalommal. A szemébe nézek. Megrémül, és vége. Könnyen megúszta. Igazából én elég könnyű halált biztosítok nekik. Csak az isteneknek akarok fájdalmat.

Hetente érkeznek a harcosok. Hamar elterjedt a hírem. A nővéreim szinte sose jönnek ki a barlangból mióta elmeséltem nekik, mi történt. Úgy tettek, mintha nem hallanák, zavartan tudomást sem vettek rólam. Az ételgyűjtést mind rám bízták, és vizet is nekem kell hoznom. De szívesen csinálom. Ilyenkor felrepülök a magasba, élvezem a szelet, amihez mintha hozzá tartoznék. Madárnak érzem magam, ami fölülről figyeli a világot, magasról, ahova nem ér föl senki.

3 hónap alatt észreveszem, hogy valami nincs rendben velem. Igen, egy ocsmány szörny vagyok, mégis mi lenne rendben, de ez valahogy más. Egyre nehezebben repülök, nehézkessé válok. Híztam, de főleg a hasamon, és nem ettem sokat. Talán ez a test kevesebb ételt igényel? Megkérdezem a nővéreimet. Ők nem híztak egy kicsit sem. Mindentudó mosollyal összenéznek, majd felém fordulnak.

-Terhes vagy! – jelentik ki, és nevetnek. Eltelik pár másodperc, mire felfogom.

- Várjatok...mi?- értetlenkedem. Régen álmodoztam már egy saját családról, babáról, de így...

Összezavarodok. Valahogy örülök, és kétségbeesek egyszerre. Nevetek és zokogok. Fáj a szívem a babáért, az én kisbabámért, akinek érezni kezdem a jelenlétét, és már most mindennél jobban szeretem. Közben viszont érzem a csodát, hogy kaptam ajándékba egy ici-pici hozzám tartozó életet.

Ahogy telnek a hónapok, egyre kevesebbet mozdulok ki. Repülni már nem is vágyom. A nővéreim nagyon megértőek, átvállalják a feladataimat. Sokat pihenek. Egyre közelebb engedem a harcosokat, akik meg akarnak ölni. Van, aki az álmomból ébreszt. Megrémülök, de a düh és a gyűlölet hamar felébred a szívemben. Egy másodperc alatt győzök.

Lassan megbarátkozom a helyzetemmel, és türelmetlenül várom a pillanatot, amikor a karomban tarthatom az én gyermekemet, a kisbabámat...

Békés, boldog hangulat száll meg. Az istenek általi ideküldött gyilkosokat szinte rutinból, ösztönből intézem el.

Aztán eltelik a 9 hónap, a nővéreim mindenre felkészülnek. De hiába. Három hét kell hozzá, hogy felfogjam, a testem túlzottan eltorzult. Szörny vagyok. Soha nem tudom megszülni a kisbabámat. Csak zokogok, zokogok megállíthatatlanul. Mindent elvettek tőlem, de már nem vagyok dühös, csak hihetetlenül fáj. A szívem ezerfelé szakadt. Nem bírom ki, nem tudok így élni, elvesztettem a boldogságomat, csodámat. Végre. Nem akarok élni. Csupa fájdalom ér. Nem tudom, mi lesz a babámmal. Ha meghalok, túléli? Valaki fölnevelheti?

Órákig csak zokogok, lassan álomba sírom magam. Remélem, sose ébredek fel. Semmi álom nem lehet már rosszabb a valóságnál. Azt kívánom, bár megmenthetném a kisbabámat, nem tett semmi rosszat. Túlélhetné a halálomat. De túl sokat csalódtam már az istenekben, tudom, senkinek nem kegyelmeznek. Csak legyen már vége!

Nem számítok rá, hogy teljesük még kívánságom. A kard éle véget vet az életemnek, mire egyáltalán felfogom. Elhagyom a testem, de még egy keveset maradok. A szétszabdalt véres testemnél harcos áll. Hős. Az emberek beszéltek róla. Ő Perszeusz, Zeusz fia. Büszkén, de tiszteletteljesen áll a holttestemnél, és figyeli, ahogy megmoccan... két síró apróság bukkan elő. Ikrek! És túlélték... Bár soha nem ismerhetik meg a szüleiket, lehet szép életük. Minden megérte. Keserédes boldog megnyugvás száll meg.

-Köszönöm, Perszeusz. – lehelem, mielőtt végleg elhagyom ezt a világot.

A fenti videónak nincs nagyon sok köze a sztorihoz, de Medúszáról szól, és annyira aranyos, és szomorú, hogy amikor megnéztem, konkrétan sírtam rajta, úgyhogy muszáj volt beraknom.