Régebbi írásom, nem vállalok felelősséget!

Pisztolylövés. Biztos voltam benne, hogy pisztolylövésre ébredtem. És most megint. Mindkettő pisztolylövés volt, most már biztos. Gyorsan ránéztem az órára: éjfél volt. Felébresztettem Charlotte-ot is. Lementünk a szálloda halljába. Innen minden szobát lehet látni, így meg tudtam mutatni neki, merről jöhetett a hang.

Charlotte hallott erről a legendáról. Charlotte nyomozó. Nem hivatalosan, csak a saját érdekében. Azt mondja, ezért él, de nem akar a rendőrségnek dolgozni, hogy megmondják neki, hogy mit csináljon, kritizálják, ezért titokban nyomoz. A rendőrségre levélben, csomagban küldi a bizonyítékokat, a titkát egyedül én ismerem.

Én a húga vagyok, Alexandra. Minden útjára elkísérem. Szívesen mondanám, hogy segítek neki, de ez erős túlzás lenne. Inkább csak társaság vagyok neki. Néha rám bíz valami apróságot, például vegyek repülőjegyet, rendeljek ebédet, stb.

A rejtélyeket általában újságokban (főleg régiekben) találja. Ahogyan ezt is. Két éve volt egy cikk valamelyik napilapban egy londoni hotel legendájáról. Állítólag a hotelben egy szellem él. Pontosabban már nem él, csak... nem tudom. Van. A legenda szerint minden év áprilisában éjjelente a szellem megjelenik, kiválaszt egy szobát, és ha valakit talál ott, azt megöli, különben csak felforgatja a szobát, és mindent szétver. Az áldozatai megölésére mindig más módszert használ, de az áldozat mindig gyorsan hal meg. Ha valamilyen eszközzel ölték is meg az áldozatot, és találtak gyilkos fegyvert, ujjlenyomat akkor sem volt rajta.

Ezért látogatják kevesen áprilisban, és egyre kevesebben az év többi részében is. Pedig régen teltház volt. Sokkal inkább a szomszéd utcában lévő hotelbe mennek. Charlotte ezért komolyan belegondolt, mennyi valóság lehet benne. Szóval elindultunk utánajárni. Április elsején érkeztünk. A vendégek (5 szoba volt foglalt az 500-ból) örömmel fogadtak minket, és rögtön bemutatkoztak.

Dr. Breschtein, a híres német sebész, a 239. szobában egy hétig maradt. Vele volt az asszisztense is.

Ott volt öt apáca is, de ők már másnap hajnalban indultak. Egy hónapra itt ragadtak, mert Márta nővér eltörte a lábát, de akkorra már meggyógyult, és indulhattak haza. Charlotte nem aggódott miattuk.

A 312.-ben egy idős házaspár lakott, Mr. és Mrs. Roberts. Ők a régi, fiatalon átélt utazásaik emlékhelyeit járták végig újra. Valószínűleg sokáig maradnak, de ki tudja.

Még öt napig maradt John Williams, egy fiatal újságíró. A hotel legendájáról ír cikket. Charlotte szerint sokat segíthet a legenda megismerésében.

Végül, de nem utolsósorban Susan, egy újdonsült írónő, akinek London ad ihletet. Szinte biztos, hogy sokáig marad.

Még sokáig beszélgettünk a többi vendéggel. Én Susant találtam jó társaságnak, érdekes embernek, Charlotte Johnt. Lefekvés után helyesbített: idegesítette, de legalább sokat mesélt a legendáról:

Volt egyszer két barát, legyenek A és B, a nevüket nem tudjuk. Egyszer mindketten ebben a szállodában szálltak meg. A ellensége is ott volt. A tudta, hogy az ellensége elmegy valahova éjszaka, ezért elhatározta, hogy bosszút áll rajta. Azonban véletlen B szobájába ment be, és az ő szobáját rombolta szét, az ő holmiját tette tönkre. Amikor B ezt megtudta, szörnyen dühös lett A-ra, és megölte. A szelleme azóta minden április éjjel megjelenik, és keresi az ellenségét, hogy bosszút álljon rajta. Őt okolja a haláláért is. Senki nem tudja, milyen logika alapján halad, de hogy hatásos, az biztos. Ez a szép történet volt az esti mesém. Szerencsére Charlotte őrködött. Azt mondta, semmi nem történt, de szerintem elaludt, túl kipihenten nézett ki. Mondjuk reggelinél a többiek is igazolták, szóval...

Egész nap a várost jártuk. Charlotte a legendáról kérdezősködött, én inkább a várost néztem. Jól is tettem, mert semmit nem tudott meg. Estére már teljesen kifáradtunk. Charlotte azt mondta, kitalált valamit, így nem kell őrködni. Azonban ezt az éjszakát is békében aludhattam át. Még néhány nap eltelt így. A szálloda igazgatója semmit nem volt hajlandó mondani. Charlotte egyre idegesebb lett. Akkor meghallottam azt a bizonyos pisztolylövést.

Rohantunk, ahogy csak bírtunk, így mi érkeztünk meg először. Robertsék szobájának az ajtaja nyitva volt, a küszöbön egy pisztoly. Beléptünk a sötét szobába. Én nagyon féltem, de Charlotte bátor volt. Felkapcsolta a lámpát, és megláthattuk azt, amit nagyon nem akartunk. Szegény Robertsék! A szellem mindkettőjüket megölte a pisztollyal. Mrs. Roberts az ágyban feküdt, Mr. Roberts a padlón, az olvasólámpával a kezében. Szegény valamivel harcolni akart, de a szellem kegyetlen volt. Én gyorsan kimentem azzal az indokkal, hogy hívom a rendőrséget, és szólok Susannek. (Azért pont neki, mert az ő szobája volt Robertséké mellett.)

A rendőrök hamarabb érkeztek, mint vártam, de még így is volt időm fölkelteni Susant. Érdekes, hogy ő nem is vette észre, hogy lőttek, pedig ő itt van mellette, én pedig a hotel másik végéről is felriadtam rá. Ja, és a kopogásomra pedig nemcsak fölébredt, de álmosnak sem tűnt. Nekem gyanús, de Charlotte a nyomozó. Mondjuk elmondhatnám neki, hátha segít, de úgyis csak azt mondaná, hogy köszöni, de ő nem tud ezzel mit kezdeni. Ő nem zseni, nem fogja csak úgy kilogikázni, hogy mi történt, csak kitartóan kutat, és majd kiderül.

Szóval a rendőrök átkutatták a szobát. Nem komolyan, mert nekik ez az eset túl titokzatos, és úgyse találnának semmit, de ezt nem mondják ki. A holttesteket elvitték, a szobát lezárták, megnyugtattak minket, majd elmentek. Susan is visszament aludni. Én is mentem volna, de Charlotte megállított. Ő épp erre az alkalomra várt. Úgyhogy, a lezárással nem törődve, visszamentünk. Charlotte kutatott, én idegeskedtem. Mindig megdöbbenek, hogy hogy tud ilyen pici, eldugott tárgyakat észrevenni. Talált egy blokkot az ágy lábánál, egy szövetdarabot a kilincsen, és egy sötétbarna hajszálat a földön. Ez utóbbi volt a leggyanúsabb. Robertsék őszek, Charlotte fekete, én szőke vagyok, a rendőrök pedig csak ketten voltak: a kopasz rendőrfőnök, és a vöröshajú inasa. Történetesen tudom, hogy két napja fényesre súrolták a padlót, és azóta Robertsék is alig voltak ott, nemhogy bárki más! Körülnézett a folyosón is. Rögtön észrevett egy hatalmas, puha szőnyeganyagból varrt papucsot. Ebben olyan némán lehet járni, akár egy kísértet! A szellem el akart szaladni, de elvesztette a papucsot, és már nem volt értelme visszamenni érte.

Azonban már kezdett hajnalodni, így elmentünk ,,aludni". Reggelinél épp az eseményeket tárgyaltuk, amikor megjelent John. Vidáman és kipihenten. Mind meglepődtünk. Úgy volt, hogy előző nap este elutazik. Aztán ő lepődött meg: mi történt, hogy mindenki ilyen kialvatlan és szomorú?! Kölcsönösen elmagyaráztuk, hogy mi történt. Ő a megérzéseire hallgatva (történni fog valami!) április végéig maradni akart, hogy ne csak azt írja, hogy ,,a legenda szerint''. Erre azonban még ő se számított.

Két lehetőség maradt: valaki a személyzet közül, vagy John Williams. Azért pont ő, mert a vendégek közül csak övé lehet a hajszál. A személyzet nem itt tölti az éjszakát, de be tudnak jönni a személyzeti ajtón. Más nem tud bejönni a rácsos ablakok miatt.

Charlotte úgy döntött, hogy először a személyzetet fogjuk ellenőrizni. Két ajtó van: a főbejárat, és a személyzeti ajtó. Levittünk egy pokrócot, és a portásfülke mellett találtunk is egy helyet, ahonnan mindkettő látszik. Én elég hamar bealudtam, de Charlotte nagyon jól bírta. Még csak fölidegesítenem sem sikerült (magammal ellentétben), pedig rendszeresen rémüldözve ébredtem, hogy mi történt, mi baj van, de ő türelmesen megnyugtatott, hogy semmi. Reggel is ezt mondta, úgyhogy elküldtem aludni. Nekem kellemesen telt e napom. Meglátogattam Millie nénikémet, aki itt lakik, és vele is megnéztem a városnak ezt a részét.

Mire visszaértem, Charlotte már ébren volt. Tervet is kitalált, de nem árulta el, csak azt mondta, hogy tanuljak meg lopakodni, és vegyek fel valami sötétet. Kb. 10 órakor el is indultunk. Charlotte hozott magával egy csomó erős kötelet is. John szobájáig mentünk, majd meghúzódtunk az ajtó mellett úgy, hogy ha kinyitják, akkor pont eltakarjon minket.

Nemsokára valóban nyílt is az ajtó, és kilépett a szellem. Fehér, csuklyás fürdőköpenyt, világoskék pizsamanadrágot, és a vastag papucsot viselte. Követtük az 5. emeletre. Álkulccsal kinyitotta az egyik ajtót, majd belépett, és elkezdte tönkretenni a bútorokat. Néma csendben, profin dolgozott. Alaposan szétcincált, összetört, szétszabdalt mindent, amit csak tudott. Én ilyen pusztítást hangosan sem tudnék végezni, nem hogy ilyen csöndben!

Már majdnem elindult kifelé, amikor Charlotte ismertette a tervet. Ez olyan szépen hangzik, kár, hogy ez valójában csak annyi volt, hogy a fülembe súgta, hogy elgáncsoljuk, fogjam a kötél végét, és guggoljak le. A terv bevált: a hason fekvő Johnt már csak meg kellett kötözni. Lerángattuk a hallba. Charlotte mellé tette a vaskos borítékot, amit a rendőröknek írt a nyomozásról, telefonáltunk a rendőröknek, majd otthagytuk.

Pár nap múlva találtunk egy levelet ugyanott, a Titkos Nyomozónak címezve. Benne volt a végeredmény: Johnt kihallgatták, mindent bevallott, nem is olyan vészes az ügy, mint látszott.

Szóval ő a másik utcában lévő hotel tulajdonosának a fia. Le akarták járatni a konkurensüket, ezért kezdték el terjeszteni a legendát. Azonban senki nem hitte el, ezért cselekedni kellett. Már három éve, különböző álruhákban száll meg mindig itt, és dúlja szét a szobákat. Gyilkosság nem történt: Robertsék (mint az előző évek áldozatai is), felbérelt színészek voltak, a holttestek meg bábuk. Ezeket el is lopták a rendőröktől, csak azok nem merték bevallani. Rejtélyes gyilkosságok, holttest meg sehol?!

Még maradtunk néhány napot. Sétáltunk a városban, és segítettünk a szálloda igazgatójának terjeszteni a hírt, hogy elkapták a ,,hotel szellemét". A probléma megoldódott, a szálloda visszanyerte régi hírnevét, de ezt a kalandot sohasem felejtjük el.