A szerelem egyszerűnek tűnhet, de sokszor sokkal bonyolultabb, mint gondolja az ember. Hermione Granger a roxforti évei alatt számos szerelmi történetet nézhetett végig az első sorból. Eleinte úgy gondolta, mi sem egyszerűbb és szebb annál, hogy a szerelmesek együtt vannak. Azzal azonban nem számolt, hogy a háború felemészteti az egyik legszebb kapcsolódást, a legmágikusabb köteléket két ember között. Az embereknek szükségük van erre az érzésre, mert megtanít önzetlennek lenni. Újra meg kellett tanulnia a varázslótársadalomnak megbízni egymásban, segíteni és szeretni a másikat. Mert mindenki változik, még Hermione is, aki mindig az eszére hallgatott. A szív azonban felülkerekedik minden észérven, sőt minden eddigi álláspontot megmásít, és a józan gondolkodás már nem segít, mert belül fáj.
Így tengette napjait a fiatal boszorka, amióta újra találkozott Draco Malfoyjal. Lerágta az összes ujjáról a körmöt, mire megérkezett az a bizonyos levél.
Mikor megkapta a beígért bagolypostát, gyomra azonnal görcsberándult és ugyanaz az izgalom lett úrrá rajta, amit már oly rég érzett. Az egészben csak annyi volt a bökkenő, hogy az ifjú Malfoy épp most készül valaki mást feleségül venni. A mindig összeszedett Hermione Granger egy olyan hullámvasútra ült fel, amire még ő sem volt felkészülve, gyakran előfordult, hogy a hangulata másodpercenként változott, ettől frusztrálttá és feszültté vált. A munkahelyen sokszor meg is jegyezték ezt neki, főleg Jake, aki a jótékonysági est óta még inkább belelendült az udvarlásba.
A találkozójuk estéjére Hermione borzasztóan kimerült abban, hogy mások előtt eljátssza azt, hogy minden rendben, de azt semmiképp nem akarta, hogy ezt a fáradtságot Draco Malfoy meglássa vagy megérezze. Megbeszélték, hogy a közeli parkban találkoznak, ezért Hermione nem is nagyon csinosította ki magát, egy fekete strasszköves szterccs pólót viselt egy egyszerű farmerral. Nyakában ott lógott az ezüst medál, amivel idegesen játszott, miközben az órát lesegetve a konyhaasztalnál ücsörgött. Aztán megérezte azt a bizonyos forróságot.
- Na végre! - morogta, majd feltépte a medált, hogy kihalássza belőle az apró pergamendarabot, amit aztán felnagyított egy varázslattal.
Itt vagyok. Várok rád a tölgyfa alatt.
D.M.
- Essünk túl rajta – vett egy mély levegőt és dehoppanált.
Draco Malfoy kívülről meglehetősen lazának tűnt. Hátát hanyagul a fa törzsének vetette, egyik kezét zsebre dugta, a másikkal unottan forgatta a pálcáját, mintha csak ötödikben várakozna valamelyik tanárra. A szíve azonban nem volt ilyen könnyű, tele volt fájdalommal. Épp most készül... Mire is? Szakítani? Elbúcsúzni? Ő maga sem tudta, de valamit tennie kell, mert a jelenlegi helyzet egyikőjüknek sem túl kedvező. Mindketten tudják, hogy mit érez a másik. És mégis egymás nélkül akarnak élni. Fájdalmas arccal nézte a pad melletti bokrot, ami alá egy nyest bújt el a közeledő alak elől.
- Draco! - suttogta halkan Hermione, amitől a férfi kellemesen megborzongott.
- Hermione – biccentett tétován.
- Itt vagyok, hallgatlak, de nincs sok időm.
Draco nyugodt, de mégis határozott mozdulattal ellökte magát a fától, és közelebb lépett a nőhöz. A szemébe akart nézni, és ez a sötétségben elég kínos közelséget eredményezett. Érezte Hermione szapora lélegzetét a bőrén. Mikor megérezte az illatát, azonnal felszínre törtek az érzelmek. Legszívesebben lecsapott volna a lány puha, hívogatóan érzéki ajkaira. Muszáj volt uralkodnia magán, nem árulhatta el azt, mennyire szeretné érezni a teste melegét.
- Kedd este van. A könyvtár bezárt, Jake Norton épp ügyeletben van, a Potter család pedig a Vízlipatkányéknál nyaral. Ugyan, miféle dolgod lehetne?
- Hmmm... Ahhoz képest, hogy csak hetekkel ezelőtt tértél haza, elég naprakész és pontos információid vannak – felelte higgadtan a boszorka. Draco kicsit meglepődött ezen a reakción. - Sajnos, én nem készültem fel így belőled, bár a pletykalapokból így is értesülök erről-arról.
Hermione hangja érzelemmentes volt, ami roppantul felzaklatta a férfit. Vissza akarta kapni az a lányt, akit egykor szeretett.
- Sajnálom, nem akartam, hogy így tudd meg.
- Mindegy, már nem számít. Minek hívtál ide?
- Látni akartalak, tudni akartam, hogy vagy...
- Bezzeg, akkor nem akartad tudni, amikor az a szennylap összeboronált Ronnal! – Hermione hangja megremegett. Draco elkapta a lány kezét.

- Nem akartam, hogy a múltam miatt sérülj, ezért inkább elengedtelek egy időre. Aztán, mikor megláttam a cikket, dühös lettem és megírtam azt a levelet. Azt hittem lezárhatjuk egyszer, s mindenkorra – hadarta Draco, Hermione egy mozdulattal kiszakította kezét a férfi szorításából.
- Le is zártuk! - kulcsolta össze karját maga előtt a lány.
- A medál még mindig nálad van!
- Az semmit sem bizonyít – Hermione egy határozott mozdulattal kitépte a nyakából az ékszert és Draco tenyerébe nyomta. - Itt van a szaros nyakláncod, holnap tedd a feleséged nyakába! És többet ne keress meg! - sziszegte, majd sarkonfordult és feldúlva távozott. Draco könnyeivel küszködve kuporodott le a fa tövébe. Nem gondolta volna, hogy Granger elvesztése ekkora űrt fog hagyni benne. Eddig is mardosta őt folyamatosan belülről, de a mostani fájdalma túl intenzívnek és elviselhetetlennek bizonyult. És már abban sem volt biztos többé, hogy el akarja-e venni Astoria Greengrasst.