Hermione törökülésben elhelyezkedve olvasta a levelet, mire a végére ért, patakokban folytak a könnyei. Megsemmisülve gyűrte össze a pergament, dühös mozdulattal a sarokba dobta, majd a párnába temette arcát. Miután jól kisírta magát, azon morfondírozott, hogy valószínűleg mindkettejüknek az lesz a legjobb, ha végleg elfelejtik egymást. Túl sokat szenvedtek, sokat nélkülöztek. Draconak teljesen igaza volt abban, hogy a saját útjukat kell járniuk. Ezt roppant egyszerű felismerni, ám a gyakorlatban nem megy ez ennyire egyszerűen, mert belül iszonyatosan fájdalmas. Igazából olyan, mintha megadná magát az ember valaminek, amivel az elvei ütköznek, tenni akar ellene valamit, de mégsem tud, mert egy láthatatlan erő visszahúzza. Talán a félelem, vagy a régi sérelmek, esetleg ezek együttes egyvelege, ami kifogások gyártására készteti az embert. Ha nem hiszünk valamiben eléggé, akkor méginkább lemondunk róla. Hermione Granger pont ezt tette, azt azonban még Draco sem tudta, hogy a végzet elől nem tud elmenekülni. Maximum egy kis időre...

A boszorka többször is megpróbált megszabadulni a medáltól, elküldte bagolypostán, személyesen letette a csomagot Draco lakása elé, sőt még a mugli csomagküldő szolgáltatást is igénybe vette, de mindez hiábavalónak tűnt, mert a medál folyton visszatalált a feladóhoz. A pár hónapig tartó huza-vona után Hermione jobbnak látta, ha tudomást sem vesz létezéséről. Ha igaz az, amit Malfoy mondott neki, akkor eltűnik, amint megszűnnek az érzései iránta. Erre az esetre Hermione azt eszelte ki, hogy megpróbál beleszereti a jóképű Jake Northonba, akivel már lassan négy hónapja együtt is jár. Jake igazán figyelmes és jó modorú férfi volt, nem mellesleg igen jóképű. A medimágusok gyakran összesúgtak a háta mögött, miközben éhes tekintettel vizslatták főnökük hátsó fertályát. Mióta kiderült, hogy ők ketten egy párt alkotnak, az exgriffendéles boszorkát jó pár atrocitás érte. Azonban minden csoda három napig tart! Hermione jól érezte magát magát Jake társaságában, de azt még magának sem vallotta be, hogy valami hiányzott neki ebből az idilli kapcsolatból.

Az álompár meghívást kapott egy igen nagyszabású esküvőre. Jake gyermekkori barátja, a Holyheadi Hárpiák hajtója, Magnus Felt már hónapokkal ezelőtt meghívta a ceremóniára. Mivel akkor még nem volt partnere, cimborája túlságosan aggódni kezdett a magánélete miatt, és eltökélt szándéka volt a húgával, Maggie-vel összehozni őt. Még mielőtt Hermionéval szorosabbra fűzték volna a szálakat, randizott Maggie-vel, és az első találkozás alkalmával kiderült, hogy nem monogám típus, sőt ami azt illeti, nem is heteroszexuális. Annak, amit Maggie képvisel szöges ellentétben áll Jake nézeteivel, így megbeszélték, hogy kettőjüknek nincs közös jövőjük, ennek ellenére jó barátok maradtak.

Hermione Granger sosem szerette a flancolást, a felszínes csevegéseket, a műmosolyokat, ezért inkább megpróbált észrevétlen maradni az egyik sarokban. Jake épp valami izgalmas sztorit mesélhetett egy nagyobb társaságnak, a bőségesen megpakolt svédasztal mellett, ami körül elég sok ember hemzsegett. A terem másik végében egy igen hosszú asztal körül ültek a menyasszony és a vőlegény közeli hozzátartozói, mögöttük csiricsáré felirattal hirdetve a friss házasok nevét egy hatalmas, rózsaszín, szinte már fennhéjázóan undorító, szív alakú keretbe foglalva. A díszlet tehát egy cseppet sem nyerte el Hermione tetszését, ízléstelennek titulálta az indokolatlanul sok és erőteljes rózsaszín árnyalatot. A ceremónia az udvaron lett lebonyolítva, ami egész kulturált és visszafogott volt a party díszletéhez képest.

- Pezsgőt, kisasszony? - állt meg mellette egy fiatal pincér, kezében egy ezüsttálcával, amin több tucat pohár sorakozott.
- Tegye csak le mindet – mondta unottan Hermione. Nem tudta, mi ütött belé, de muszáj volt valahogyan a benne lakozó feszültséget feloldani.
- De, hisz...
- Van még, ahonnan ez jött – mosolyodott el erőltetetten.
- Ahogy gondolja – a srác lesütött szemmel, óvatosan helyezte a tálcát Hermione elé, aki meg sem várta, hogy elé kerüljön, legurított két pohárkával. Nem sokkal később a lány bódult állapotba került, és amint meghallotta a zenét, azonnal a színpad elé sietett. Nem érdekelte, hogy mindenki őt nézi, kizárta a külvilágot, csak a ritmusra figyelt és megpróbált aszerint mozogni, ám a túlzott alkohol beviteltől néha meg-megtántorodott. Mielőtt egy nagy forgás közepette elesett volna, valaki elkapta. Egy férfi kéz szorítását érezte a karján, aki a színpad melletti kijárat felé taszította. Mikor az arcát megcirógatta a lágy, friss szellő, kijózanodott. Nem is emlékezett, mikor sötétedett be. Aztán eszébe jutott, hogy nem önszántából jött ki, ezért a sötétben megpróbálta felismerni a titokzatos férfit.
- Ki vagy te? - kérdezte bizonytalanul.
- Én vagyok az, Granger!
Hermione ereiben megfagyott a vér és az utolsó csepp alkohol is kipárolgott a szervezetéből az ismerős hang hallatán.
- Nagyszerű – szólalt meg nyersen. - Mi a fenét keresel itt?
- Meghívtak.
- Akkor úgy kérdezem, miért vonszoltál ki ide?
- Mert láttam, hogy be vagy rúgva és majdnem elestél a tánctér kellős közepén.
- Ó, micsoda nemes tett! Köszönöm, de tudok magamra vigyázni – horkantott a lány.
- Nem úgy néz ki – felelte csendesen Draco. Zsebre tett kézzel állt, tanácstalannak és megtörtnek tűnt.
- Nos, köszönöm, hogy kikísértél, de most már magamra is hagyhatsz.
- Nem!
- Nem? - húzta fel a szemöldökét Hermione. - Pedig jobban tennéd, ha megkeresnéd a feleségedet, mielőtt ő kezd el keresni téged. Úgy értesültem, elég féltékeny teremtést.
- Ezt meg honnan veszed?
- Hallottam ezt-azt, innen-onnan.
- És hol van a lovagod?
- Nem mindegy? Megyek és megkeresem – Hermione a vállával egy erőteljeset lökött Dracon, jelezvén, hogy útban van, azonban a férfi egy szempillantás alatt elkapta a derekát, maga felé fordította és olyan közel hajolt hozzá, hogy az orrukat csak milliméterek választották el egymástól.
- Idefigyelj, Granger – Draco belenézett a mogyoróbarna szemekbe, amik könnyesek voltak, és azonnal el is felejtette, mit akart mondani. Nem bírta tovább, lecsapott Hermione ajkaira, aki a meglepettségtől először teljesen leblokkolt. A férfi azt hitte, hogy egy pofon keretében elviharzik, de nem ez történt. Hermione apró kezeivel először a tarkóját kezdte el cirógatni, majd egyre követelőzőbbé vált, belemart a karjába, a fenekébe, csípőjét hozzányomta Draco ágyékához.

Szexuális tartalom 🔞‼️❗‼️
Aki még nem érzi magát késznek, arra, hogy elolvassa, csak görgesse tovább. Nem szeretnék semmiféle lelki válságot előidézni az írásommal, főképp nem kiskorúakat megrontani. A fejezet itt befejeződik, ezért hagytam ezt a végére.

- Megőrjítesz – suttogta elfúló hangon Draco. - Hiányzol! - Draco felkapta a nőt, és újabb heves csókcsata közben eltántorgott a közeli raktár felé. Az ajtó félig nyitva volt, így sikerült neki egy kézzel kitárni. A helyiség egyetlen fényforrása a Hold volt, ami az ajtóval szembeni ablakon világított be. A félhomályban észrevett egy asztalt, amiről egy laza mozdulattal seperte le a tárgyakat, amik hangos csörömpöléssel értek földet. Draco finom csókokat lehelt a lány nyakára, aki ezt egy hangos sóhajjal köszönt meg, majd kezei felfedező útra indultak a férfi felsőtestén, aki ettől felbuzdulva, kiszabadította a nő kebleit a ruha szorításából és nyelvével kóstolgatni kezdte azokat. Hermione nem bírta tovább, kiszabadította a fogságból Draco meredező férfiasságát és miközben finom, kecses ujjaival játszadozott vele, bele-beleharapott a férfi ajkaiba. A férfi gondolkodás nélkül, egy határozott, de mégis elegáns mozdulattal lerántotta Hermione alsóneműjét. Újra megcsókolta a nőt, ezúttal sokkal lágyabban érintette a nyelvét, aki erre megadta magát és őt is magával húzva, hanyatt feküdt. Draco nem bírta tovább türtőztetni magát, azonnal eggyé akart válni a nővel, aki tiszta szívből szeretett. Át akarta neki adni, mindazt, amit el kellett magában nyomnia. Hermione mozdulatain is ugyanezek az érzelmek érződtek, teste meg-megremegett a mozdulatok során. Egymást szorosan ölelve érték el a teljes extázist.