Az illatkavalkádot csak egy irtózatosan nagy dörgés szakította félbe. A többiek nem, de én rendesen megijedtem tőle. Amióta eszem tudom mindig féltem mikor dörgött, meg az azt követő dolgoktól is. Ezzel együtt mindig ideges is lettem és mentem bújtam el mikor csak tudtam, mikor hagyták. S mikor nem hagyták akkor... hát néha nem emlékeztem mit csináltam olyankor. De az az egy biztos, hogy akadt mindig valaki aki kellőképpen ügyesen lenyugtatott engem. Az a sötét alak folyton azt mondta egy korcs vagyok, de egy értékes korcs. Sosem értettem őt, de igazából nem is akartam. Akkoriban csak a szökésen járt az eszem.
Na de.. most úgy tűnik a dörgés illetve dörgések, mert hogy több is volt már, egy vihar eljövetelét jelezték. Elég erőteljesen ami azt illeti. Halkan ugyan de morogni kezdtem, hogy félelmem leplezzem s azt hogy menekülő utat keresek.
- Azt hiszem a teraszon kell folytatnunk. - jegyezte meg a barack illatú fiú aki egy társa szerint a Wooyoung nevet viseli.
- Jah. - a morcoskodó Hongjoong is egyet értett - Hé te, mozdulj te is.
- Ne gonoszkodj már. - egész addig nem esett le, hogy a morci hozzám szólt míg Yeosang rá nem szólt.
Csak hát én válaszként tovább morogtam és felkelve elkezdtem kihátrálni közülük. Egyre rosszabb érzés volt hallani a dörgést és érezni azt amit magával húzott.
- Minden ok? - a levendula illatot árasztó San névre hallgató volt aki hozzám ért, így ő volt az is akit megmartam.
- Te teljesen megőrültél? - a felemás hajú, az alma illatot árasztó kapta el karom és ő volt eztán akit úgy löktem odébb méterekkel, hogy csak kirántottam karom az ő kezéből.
Hát... elég volt ennyi, hogy kezeimre nézzek melyek akkor már remegtek, aztán meg a körém gyűlőkre könnyes szemekkel. Senki ne kérdezze miért könnyeztem, miért tettem amit tettem mert még én magam sem tudtam, s azóta sem tudom. Csak az volt a biztos, hogy ezután kihasználva egy piciny pillanatot válroztam át és ugrottam ki közülük, majd futottam el. Csak hát nem jutottam messzebb mint a kertjük vége, onnan is csak azért nem jutottam tovább mert a vörös szemű alfa hirtelen utam állta. Ő volt aki nekem esett és így ő volt az akivel így úgymond harcba bonyolódtam. Mert bizony nem hagytam magam, visszatámadtam, éppen olyan vadul ahogy a támadások értek. Senki, még én magam sem, nem tudta honnan az erő, de megvolt. Téptük egymást míg esni nem kezdett, majd míg az első villám földet nem ért. Akkor kezdtem úgy érezni, hogy az aki a vörös szeművel szemben áll az nem is én vagyok hanem valaki más, valaki olyan akire jogosan mondhatják, hogy szörnyeteg. Morgásom sem volt halk ahogy máskor, emellett olyan vad erőt éreztem magamban amitől féltem mégis hagytam magam leteperni általa. Úgy tűnt, nagyon úgy tűnt, hogy egymásnak esünk még. S meg is lett, csak éppen nem úgy mint addig. S miért? Valaki, inkább valami, egy illat, elvonta figyelmem... Vattacukor... Ez volt az a pillanat mikor a vörös szemű úgy belém mart, olyan váratlanul, hogy attól kiterültem s fel sem keltem többé. S mikor mégis akkor sem magamtól tettem. De nem ám, mert a harapás nyomán nyertem vissza emberi alakom, gyengültem el és kívántam azt bárcsak megnyílna a föld és elnyelne engem. De semmi ilyen nem történt, csak a vörös szemű vett fel karjába és indult velem vissza a házba miközben az eső esett rendületlenül.
Percek vagy órák teltek e el eztán, ez kiesett, de az biztos, hogy mindig, végig, erőteljes menta illat vett körbe. Sőt mi több, mikor észhez tértem akkor is így volt, pedig aztán a szobában melyben voltam rajtam kívül nem volt senki. Lassan, nagyon lassan ültem csak fel, hogy közben félve fogtam magamhoz az engem fedő takarót. Igyekeztem visszaemlékezni mi történt. Fel is villant néhány dolog, de voltak ködös foltok. Csak az volt a biztos, hogy valami nagyon nagy butaságot csináltam. Úgy éreztem el kell onnan tűnnöm a lehető leghamarabb. Csak hát már a gondolatnál halálra volt ítélve a dolog. S hogy miért? Hát csak azért mert ott volt egy igen jelentős tényező, a szoba tulajdonosa. Valahogy biztos voltam benne, hogy nagyon haragszik rám, ahogy biztos a többiek is, hogy majd meg fog büntetni.
Elmélkedésemből az ajtó nyílása, majd a szobába lépő szakított ki s egyben ijesztett meg, de nagyon.
- Sokat gondolkoztam. - mondta, hogy csukta az ajtót majd jött bentebb, jött egész az ágyig amin ültem, amire aztán le is ült ő is - És most, hogy történt ami történt azt kell mondjam, hogy nem mehetsz el többé innen. - messzebb húzódtam tőle. Ijesztő volt ahogy nézett. Hiába hatott rám nyugtatólag illata akkor is ijesztő volt.
- De miért? - megszólalnom fájdalmas volt, és nagyon hamar le is esett miért. Főleg mert kaptam egy tükröt. Amint megláttam magam egyszerre lepődtem meg és figyeltem érdeklődve magam. Nagyon rég esett meg, hogy úgy néztem ki, úgy maradtam ahogy. S hogy voltam? Amolyan félkész állapotban ember s állat közt. Megszólalnom is azért volt fájdalmas mert fogaim, jobbára szemfogaim, kicsit hegyesebbek voltak és felsértették számat.
- Mint látod az egyik ok ez. - el is vette tőlem a tükröt a menta illatú.
- Mi a másik? - valahogy furcsa volt, mert amellett, hogy ijesztő volt valahogy vonzott is magához.
- Hogy mondjam hogy érthető legyek... - morgott is kicsit - Míg nem jövök rá miért voltál olyan amilyen  - egy kicsit félre nézett, morgott is - nem engedhetem, hogy szabadon kóborolj. - fura volt, de az inkább ahogy morgott beszéde közben.