(Egy kissé talán rövid, de remélem olvasható lesz.)

Magam sem értem miért, talán illata miatt, de meséltem neki arról hol éltem míg meg nem vettek, aztán arról is hogyan kerültem máshoz és onnan hogyan meg miért szöktem meg. Ezután jött az mikor hirtelen hagyott magamra engem, ami után utána akartam menni, de az a vattacukor illatú megállított engem. Így ő volt az aki átkísért egy másik szobába ami szerinte jobb s kényelmesebb lesz nekem. Ott már nem volt menta illat, sőt, nem volt szinte semmilyen illat. Az a legfurcsább, hogy ez tetszett a legjobban.
- Ugye tényleg nem bántotok? - igaz későn kaptam észbe, de azért megesett és megkérdeztem a dolgot.
- Dehogy. - mosolya kedves volt - Eszünkbe sem jutott. De mondd csak, mit szólnál ha azt mondanám itt maradhatsz és ez a szoba a tiéd lehet?
- Tényleg? - nagyon meglepett, nem is titkoltam.
- Tényleg.
- De.. - elgondolkoztam kicsit - nekem nincs semmim amit adhatnék cserébe.
- Hm... Mondjuk mi lenne ha cserébe segítenél rendben tartani a házat? Tudod nem vagyunk túl sokan, de igazán nagy rendetlenséget tudunk csinálni és néha kimaradnak dolgok. - mondta, magyarázta, közben pedig az jutott eszembe hogy ez így olyan túl szép, hogy igaz legyen. De az is igaz, hogy eddig sosem kaptam ilyen ajánlatot és nem is bántak úgy velem mint az itt élők.
- És enni is kapok majd mikor a többiek? - azt hiszem csak túl sok volt az utcán töltött idő.
- Természetesen akkor ehetsz s annyit amennyit akarsz.
- Tényleg? - ismét rácsodálkoztam a dologra.
- Igen.
- És... mondd csak... ti felfaltok majd úgy, hogy én nem akarom? - nem tudtam szebben kimondani a dolgot. Már így is túl kínos volt.
- Sosem tennénk ilyet. - hirtelen ölelt meg engem és simította fejem - Itt sosem fog senki sem bántani téged.
- Akkor jó. - jó érzés volt ahogy ölelt, nagyon jó érzés és picit fura is.
- Akkor mit mondasz?
- Nem bánnám. De csak ha a többiek is ezt akarják. Nem akarok senkinek sem az útjában lenni.
- Ne aggódj, nem leszel útban. - el is engedett így engem - Ideje lenne pihenned most már neked is. Ha bármi van csak nyugodtan szólj nekem vagy Yeosang-nak vagy Wooyoung-nak. Rendben?
- Rendben. - kicsit már nyugodtabb voltam, persze izgatott is azért.
- Akkor most megyek. - s ment is, magamra hagyott.
Ahogy becsukódott az ajtó hanyadt vágódtam az ágyon, majd egy nyüszítés szerű hangot köcetően meghempergőztem az ágyon. Utána azért rendesen elfeküdtem, hogy közben a takarót öleltem magamhoz. Régebben is míg volt takaróm így aludtam. Ezúttal is reméltem menni fog. De nem ment. S csakis azért mert én bizony nagyon elfelejtettem, hogy odakint még esik, hogy vihar van. Ehhez mérten aztán remegni is kezdtem. Morogtam is néha meg nyüszítettem. De nem használt semmi. Még az sem mikor az ágy alá akartam bújni. Végső elkeseredésemben szólni akartam valakinek, hogy jöjjön be hozzám. Mentem is és ki is nyitottam az ajtót, azonban kilépni már nem tudtam mert egy kemény mellkasnak ütköztem. A vöröske volt az. Elég volt egy dörgés, hogy nyüszítve szemeibe nézzek. Ő erre csak magához húzott, sőt, fel is kapott karjaiba és magával vitt engem, egyenesen abba a tömény menta illatot árasztó szobába.
- Mondhattad volna, hogy félsz a vihartól. - mondta ezt mikor kínomban vállaba haraptam egy nagyobb dörgést követően - Nem szégyen ha félsz. Mindenki fél valamitől. - hangja is, nem csak illata, nyugtatólag hatott rám.
- Te is... Te is félsz valamitől? - nem tett le, ölében ültem ahogy ő a szobában található ágyra ült.
- Igen. - fejemre simított meg kicsit hajamba túrt - Ha hiszed ha nem ez az igazság.
- És.. te mitől félsz? - menta illata teljesen elvarázsol. Imádom a mentát.
- Ha nem mondod el senkinek akkor elárulom neked. - eltolt kicsit, de nem értettem miért.
- Esküszöm sose mondom el senkinek. - nem tudtam éppen a vihar miatt remegtem e meg vagy amiatt ahogy arcom érintette, majd hajolt közel.
- Attól félek a legjobban - fülemhez hajolt és ott mondta, suttogta szinte - hogy elszalasztom életem omegáját ha egy nap szembe kerül velem. - ezután hajolt el és tette mutató ujját szájára, jelezve hogy ez titok, hogy tényleg ne adjam tovább.
- Bízhatsz bennem. - mondtam csak, aztán felsóhajtottam jól magamba szívva illatát, végül fejem vállán pihentettem, még szemeim is lehunytam - Maradhatok még kicsit? - el tudnék aludni olyan jó ott lenni ahol vagyok, ami történetesen az ő ole, ölelő karjai.