𝐒𝐭𝐫𝐚𝐲 𝐊𝐢𝐝𝐬
𝐂𝐡𝐚𝐧; 𝐇𝐲𝐮𝐧𝐣𝐢𝐧; 𝐉𝐞𝐨𝐧𝐠𝐢𝐧

❥๑━━━━━━━━━━━๑❥

Jeongin naptárában, amit az ágya melletti falon tartott, vörös filccel felírt betűk hirdették, hogy szombat délután kosármeccs lesz. Már az azt megelőző hétfőn elkezdett visszaszámolni, mert annyira várta az eseményt, viszont hiába a lelkesedése, a nagy nap délelőttjén kiment a fejéből; a nagytakarítás mindenkinek leszívja az agyát. Így ahelyett, hogy az órák múlva bekövetkező történésre készült volna, ledőlt egy kicsit pihenni.

— Baba, el fogunk késni, fel kell kelned! — dünnyögve mélyedt a párnájába, félig még az alvás állapotában, jelezve, hogy nincs kedve teljesíteni a másik utasítását. — Chan vár minket a meccsére. — Ezen szavaktól Jeongin gondolatai beindultak, kellően éber lett ahhoz, hogy következtetéseket vonjon le, és az eredménytől olyan gyorsan ült fel, hogy nemcsak, hogy megszédült, hanem még össze is koccant a feje Hyunjinéval.

— Készülök — jelentette be, hogy utána a szekrényéhez siessen. Hiába sürgetett az idő, amikor észlelte, hogy Hyunjin érdeklődőn őt fürkészve az ágyon ül, az ajtó felé bökött. — Menj ki! — Az idősebb szélesen mosolyogva teljesítette a parancsot, de azért még pírt varázsolt Jeongin arcára:

— Pedig már aludtunk is együtt, baba.

❥࿔ ━━━━━ ࿔❥

A novemberi levegő csípős volt, Jeongin és Hyunjin egymás kezét fogva próbálta a másikat melegíteni. Szerencséjükre az épületben, ahol a meccs játszódott, kellő melegen fűtöttek. A recepción azonnal megváltak kabátjaiktól és megérdeklődték, hova kötelesek menni, mint nézők.

Jeongin útjuk során tompán érezte az izgatottságot, ám ez a nézőtérre érve élő és harsány valójává erősödött. Nagyon reménykedett benne, hogy ha Chan észreveszi őket, felcsillannak a szemei, integet majd, egyszóval örülni fog nekik, mint egész múlt héten az iskola folyosóin tette, ha összefutottak.

Mert az volt a helyzet, hogy Jeongin, hiába volt Hyunjin a barátja, szerelmes emóciókat táplált Chan iránt is, és nemsokára arra jött rá, hogy Hyunjinnak sem közömbös a két évvel fölöttük járó fiú, sőt, Chan is érdeklődést mutatott feléjük. Úgyhogy zavartan megbeszélték, hogy megpróbálják együtt.

Pár napig minden tündérmesésen édesen zajlott, egészen amíg Chan azt nem tapasztalta, hogy a két kisebb szerelme közé áll és semmi keresnivalója ott, ezáltal elzárkózott Hyunjinéktól.

— Ha vége a meccsnek, beszélnünk kell vele. — Jeongin bólintott, teljesen egyetértett a nagyobbal, ez nem mehetett így tovább, hiszen, ha Chan szenvedett, őket a bűntudat gyötörte, hogy valamit elrontottak, elhanyagolták a srácot vagy túlságosan ráakaszkodtak.

Elfoglalták helyüket a kilátón és megnyugodva konstatálták, hogy nem késtek sokat, csak a bevezető beszédről maradtak le.

Éppen a két csapat érkezett a pályára, s Jeongin meglátta Chant, amitől szíve elérte tűrőképessége határát. A gyors ütem pedig rohamosan csökkent, amikor a fiú feltekintett rájuk szomorú pillantásaival, szája szélén mégis mosoly volt. Jeongint ettől hatalmas vágy fogta el, hogy lerontson és megölelje őt. Azzal nyugtatta magát, hogy a mérkőzés után megteheti ezt.

❥࿔ ━━━━━ ࿔❥

— Chan, várj! — Hyunjin nem gyakran mutatta ki, mennyire rosszul érinti a helyzet, ám ekkor hangjában mély kétségbeesés volt. Chan azonnal megtorpant a öltöző ajtaja előtt és érdeklődve fordult a két fiatalabbhoz. Már felöltözött, táskája a vállára vetve nyugodott. Nyúzott és szomorú volt, Jeongin nem is bírta tovább a várakozást, Channak futott, erősen magához szorította a derekánál fogva és félelmében a jövővel kapcsolatban szipogni kezdett.

— Kérlek, ne szakíts velünk, Chan! Ne tedd ezt! — motyogta érzelmektől uralt hangján. Chant sokkolta ez a történés, amikor azonban felfogta, visszaölelte Jeongint.

— Lehet, hogy ezt valahol máshol kellene megbeszélnünk — ajánlotta Hyunjin, akinek előző megszólalásával szemben az arcán nem látszottak érzések.

— Tudok egy helyet — egyezett bele Chan.

❥࿔ ━━━━━ ࿔❥

A levegő hármasban jeges volt. Senki nem fogta a másik kezét, nem is beszéltek egymáshoz. Jeongin szíve fájdalmasan dobogott az ideától, hogy Chan mégis szakít velük.

— Megjöttünk. — Egy kocsma előtt álltak meg, aminek névtábláját sötétségbe vonták a kialudt égők. Chan határozottan nyitotta ki az ajtót, majd lépett a pulthoz.

A helyen egyedül ők tartózkodtak, meg a pultos fiú - látásból már ismerték, Chan legjobb barátja volt, Minho -, aki amint meglátta a szőke kosarast, mosolyogva köszönt, és máris adott egy szobakulcsot.

A lépcsőn felfelé menet Chan azonnal megmagyarázta:

— Meccsek után mindig ide jövök gondolkodni.

Jeongin egész teste libabőrbe borult, amikor a kulcs nyikorogva forgott a megfelelő zárban. A nyitással végezve, a legidősebb kitárta az ajtót, maga elé engedve vendégeit.

A szoba elég kicsi volt. Balra a mosdóba vezető ajtó, jobbra egy ágy, egyik oldalán kisszekrény, a másikon íróasztal, velük szemben lehúzott redőnyös ablakok, melyek néhány fénycsíkot eresztettek csak be, borongós hangulatot teremtve.

— Megmosom az arcom — jelezte Jeongin, akinek egész úton peregtek a könnyei és a hideg levegőtől nagyon fájt a bőre, ahová a cseppek eljutottak.

Amíg a csukott ajtó mögött a meleg víz folyatása közben némi hangot is adott bánatának, a kint maradt kettő leült az ágy szélére, pillanatokon belül pedig Hyunjin összeszorított állkapcsa elernyedt, hogy haragos kérdést ejthessen ki száján.

— Miért akarsz fájdalmat okozni Jeonginnak? Ha szereted, miért játszol vele így? — Szemeiben düh és csalódottság keveréke lángolt, ahogy felvette a szemkontaktust. Chan látva a tomboló örvényt, elkapta pillantását, szakadt nadrágját vizslatva helyette.

— Nem ez a célom. Csak nem akarok közétek állni. Nekem elég, ha távolról figyellek titeket — vallotta be a szomorú igazságot.

— Jeongin veled és velem lesz boldog, ha te nem vagy vele, már nem leszek elég neki. Változnak az idők, most már a te szereteted is szükséges, hogy Jeongin boldog lehessen. Azt akarja, hogy vele legyél.

— És te, Hyunjin? Te mit akarsz? — Chan másik oka, amiért távol maradt a két fiútól az volt, hogy tartott attól, hogy Hyunjin nem akarja, hogy velük legyen és nem is szereti őt. Talán ezt a kérdés hallatán Hyunjin is megértette, mert szigorú tekintete ellágyult.

— Ugyanezt — suttogta, mielőtt hirtelen Chan combjára támaszkodva meg nem csókolta. E intim másodpercekbe, társuk ajkának ízébe feledkezve észre sem vették, hogy a víz már régóta nem folyik. — Szükségünk van rád, Chan, azt szeretnénk, ha velünk lennél, ha kiegészítenél minket. — Chant őszinte mosolygásra késztette és egyben meg is nyugtatta, hogy Hyunjin többes számban beszél magáról és Jeonginról.

— Nagyon boldog lennék, ha a fiúim lennétek Jeonginnal. — Így kimondva teljesen komoly beleegyezés volt, amit a hallgatózó Jeongin ujjongással fogadott, kitaszította az ajtót, Chanra vetette testét és hálálkodós ölelése közepette az ágyra döntötte. A szőke felszabadultan kuncogott, Hyunjin pedig elégedetten mosolygott és kicsit el is pirult, amikor Chan kinyújtotta felé a kezét, hogy az ölelésbe invitálja.

— Mostantól, ha valamelyikünknek valami gondja van, mondja el a többieknek, oké? — kérte Jeongin vidáman miközben megfogta Hyunjin kezét. A többiek bólintottak.

Abban a kellemes ölelésben, a másik kettő illatában, szerelmes jókedvében Chan már nem érezte magát kívülállónak, elhitte, hogy a kapcsolatuknak szerves része.

✑ᝰ 𝐰𝐨𝐧𝐜𝐨𝐧