Mi, mi, mi?? Már majdnem 400 olvasó :O OMG! Köszi, köszi mindenkinek :D 

- Gyerünk!- mondta Alex, majd megragadta a kezem és futottunk. Mindenhonnan lábdobogást és kiabálást hallottunk. Minket kerestek. Észrevették, hogy eltűntünk és most üldözőbe vettek. Nem bukhatok el megint. Ki kell jutnom ebből a szenvedésből... még akkor is, ha ehhez a segítőmet kell felhasználnom.

Elkanyarodtunk és egy vasrácsokkal teli helyre lyukadtunk ki. Elfutottunk mellettük, de az egyikben egy ismerős alakot fedeztem fel és megtorpantam. Alex kérdőn nézett rá és próbált tovább vonszolni, de én kiszabadítottam a kezem az övéből, majd visszaszaladtam a ketrechez. Megálltam előtte és benéztem. Egy nagyon ismerős vörös haj látszódott ki csak a sötétből, ez is azért, mert a lámpa megvilágította.

- Grace?- kérdeztem halkan. Az alak felém fordult és megláttam kosztól és sártól maszatos arcát. Meglepetésemben az számhoz kaptam a kezem. Nem hittem el, hogy tényleg ő volt az. Miért van itt? Ő is Banshee lenne? Nem, az nem lehet. De akkor mégis... mi lehet ő?

A gondolataim közül Alex hangja rángatott ki.

- Mennünk kell!

- Debby?- kérdezte Grace. – Te vagy az?

- Igen, én. Mi történt veled?- léptem közelebb a ketrechez.

- Erre nincs időnk! Mindjárt itt vannak a vadászok!- szólt Alex és a karomnál fogva megragadott, de én megmakacsoltam magam és nem mozdultam.

- Ki kell szabadítanunk- mondtam hirtelen és elkezdtem a zárt piszkálni.

- Semmi értelme. Már én is próbáltam, de az őröknek valamilyen fura kulcsuk van hozzá.

Az ajtót kezdtem rángatni, de csak annyit sikerült elérnem, hogy zajt csaptam.

- Figyelj, kiviszünk innen, rendben?- mondtam, majd Alexhez fordultam. – Te is őr voltál. Neked biztos van kulcsod.

- Igen, nálad, ahol nem volt ajtó.

- Alex...- el sem hiszem, hogy kimondom ezt a szót- ...kérlek.

- Nem hiszem el, hogy ezt csinálom- mormogta dühösen és elővette a kulcsait. Kinyitotta a ketrecet. Grace először meg se mert mozdulni, de pár lépés után már biztosabb volt.

- Köszönöm- mondta és a nyakamba borult.

- Rendben, nagyon megható ez a pillanat, de tényleg sietnünk kellene mielőtt mindhárman egy ilyenben végezzük- mutatott a ketrecre.

Bólintottunk, majd futni kezdtünk. Egy duplaszárnyú acélajtóhoz értünk. Alex leolvasta a beléptető kártyáját és az ajtó lassan, nagyon lassan elkezdett kinyílni.

- Állj!- hallottuk a parancsot a hátunk mögül. Mindhárman megmerevedtünk és lassan megfordultunk. – Adjátok fel! Innen nem menekülhettek!- mondta az apám.

- Tényleg? Mégis eljutottunk idáig!- kiáltottam vissza. – A te hűséges Felixed nem végzett olyan jó munkát a megölésemmel- mondtam gúnyosan.

- Alex! Hibát követsz el! Ha kilépsz ezekkel azon az ajtón... meghalsz!- mondta az apám, engem teljesen mellőzve. – Nem akarlak megölni. Gondold végig.

Alex mintha gondolkodna azon, hogy mit is tegyen. Kétségbeesetten néztem rá. Nehogy már feladja, ha eddig eljutottunk.

- Alex- mondtam könyörögve.

Az ajtó lassan elkezdett bezárulni mögöttünk. Ha most nem teszünk semmit, akkor örökre itt ragadunk.

- Rendben, de minket nem kapsz meg- mondtam dühtől szikrázó szemekkel. Megfogtam Grace karját és az ajtó felé kezdtem rángatni. Ekkor egy éles szúrást éreztem a lábamban és felkiáltottam. A combomból lassan folyt a vér és átáztatta a nadrágomat. Alex hátulról meglökött és közben lőtt a katonákra. Az utolsó pillanatban mindhárman kiestünk az ajtón. Alex összetörte a kártyaolvasót és odajött hozzám. Én még a földön ültem és sebemet próbáltam ellátni. Egy hegyoldalon voltunk. A sötétség mindent beborított és alig láttunk valamit.

- Hé, gyere- segített fel, majd belekapaszkodtam a vállába és fél lábon próbáltam meg járni.

- Nem kell a segítséged- morogtam, de ő mintha meg sem hallotta volna, továbbra is szilárdan tartott. Átkarolta a derekamat és úgy próbált segíteni. Nem akartam, de az érintése mégis megmozgatott bennem valamit.

- Khm. Öhm... köszönöm, hogy... kihoztatok onnan- szólalt meg egy lágy hang. Grace. Hát persze, hiszen még mindig velünk volt.

- Szívesen, de... el kell mondanod valamit- kezdtem bele. – Mi... vagy te?

Mély levegőt vett. Látszólag szégyellte bevallani, ami most következett.

- Egy szirén.

- Egy... szirén?- kérdeztem értetlenül. – A szirének általában nem halak?

- Sellők. De ember formában is megtalálhatóak. Szerinted miért voltam én a legnépszerűbb a suliban? Miért volt körülöttem állandóan az összes srác?- kérdezte kissé már nagyképűen. – Mert szirén vagyok. Tudod, mi ellenállhatatlanok vagyunk a férfiaknak- mondta és eközben hátra dobta a haját, mintha ez nem lenne egyértelmű.

- Látom még mindig az a beképzelt liba vagy, mint aki voltál- mosolyogtam rá negédesen.

- Hú! Látom, itt komoly háborúk folynak- mondta Alex nevetve.

- Nem, mi a világ legjobb barátnői vagyunk. Nem igaz Grace?- kérdeztem nagy műmosollyal az arcomon, ami még jobban idegesítette.

- Inkább menjünk, mert a végén a kis csevejed miatt fogunk újra visszakerülni- mondta és elindult lefelé a lejtőn.

Megfordultam és Alexet láttam karba tett kézzel mosolyogni.

- Mi az?- kérdeztem türelmetlenül.

- Semmi, semmi- lépett közelebb. – Nagyon édes vagy, mikor használod a karmaidat- kacsintott rám, majd ismét átfogta a derekamat és elindultunk Grace után.

- Ne nevezz édesnek! És nem használtam a karmaimat!

Lassan ballagtunk lefelé, ugyanis a lábamból még mindig szivárgott a vér. Iszonyúan fájt és ha nem fertőtlenítem le hamarosan, akkor akár el is fertőződhet és akkor amputálni kell, és... na jó, ilyenre ne is gondoljunk. 

- De, nagyon is használtad- mondta még mindig mosolyogva.

- Igazán örülök, hogy neked ilyen jó kedved van, de ha nem vetted volna észre most lőttek meg és baromira fáj a lábam. Ja és pluszba el kell viselnem egy elkényeztetett kis fruskát is az idegesítően nagy egójával. Hé! Ti össze is illenétek. A szájhős és az ő királynője. Kitűnő szalagcím- mondtam lenézően.

- Remélem magadat és engem képzeltél bele a mesédbe- suttogta a fülemnél. A pulzusom biztosan megemelkedett és a bőröm is egyre forróbbá vált. Még szerencse, hogy volt annyi zaj az erdőben, hogy ne lehessen hallani. 

- Álmaidban se.

- Hé ti ketten! Siethetnétek egy kicsit- kiáltotta nekünk Grace, aki jó pár méterrel előttünk járt.

- Jaj, bocs elfelejtettem, hogy meglőttek miközben próbáltam segíteni rajtad!- kiáltottam vissza. Erre csak egy szemforgatást kaptam.

Pár órás gyaloglás után Alex megállt egy barlangszerűségnél.

- Rendben, itt megállunk- jelentette ki. 

- Mi?!- kérdeztük kórusban Grace-szel. 

- Holnap is van nap és neked is pihentetned kell a lábadat. 

A kezét elvette a derekamról és faágakat keresett. Hirtelen mintha 5 fokot csökkent volna a levegő. Már nem éreztem a teste melegét és fázni kezdtem. 

- Az estét itt töltjük a barlangban és holnap majd tovább megyünk. Szerzek tűzifát, addig maradjatok itt. De a barlang jobb lenne- mondta Alex.

- Egy újabb barlang? Remek- sóhajtottam. Lassan beballagtam és leültem egy kőre. Grace is csatlakozott hozzám pár perc múlva.

Ne felejtsetek el csillagozni és kommentelni ;)