Here I am, again😃
Elhoztam nektek a (valószínűleg) utolsó előtti részt, melyben ismét összecsapnak a vadászok és Debby. Remélem még mindig vagytok azért páran, akik izgatottan vártátok és nagyon köszönöm, hogy ennyien elolvastátok ezt a történetemet is.

Valószínűleg egy kis ideig nem lesznek frissítések ezután a sztori után, de először is, amik vannak azokat átgondolva szeretném írni, nem pedig összecsapva 😁

1 RÉSZ ÉS ZÁRUNK 🙊

- Ők mit keresnek itt?- kérdeztem suttogva Alextől, miközben egy oszlop mögül figyeltük az eseményeket.

- Gondolom kiszagolták a nyomainkat.

- Segítenünk kell a nővéreknek- mondtam aggódó tekintettel.

- Nem! Nekünk most el kell tűnnünk innen mielőtt bárki is észrevesz- mondta Alex és húzni kezdett az ellenkező irányba.

- Alex, engedj el!- mondtam vergődve, míg végül sikerült kirántanom a kezemet a szorításából. - Nem fogom hagyni, hogy ártatlanokat öljenek meg!

- Debby itt most nem az ártatlanokról van szó, hanem arról, hogy ne kerülj apád kezére!

- Nem érdekel az apám! Nem fogok örök életemben menekülni előle!- azzal megfordultam és elkezdtem szaladni a csata hangjai felé, azonban mielőtt bármit is tehettem volna, valaki elkapta a derekamat hátulról és nem engedett el.

- Sajnálom, de nem hagyom, hogy megölesd magad- mondta Alex, majd elráncigált az egyik könyvtárszobába és bezárta azt.

A tekintetemben olyan harag gyulladt, hogy ha szemmel ölni lehetne, Alex már halott lenne. Nem bírtam elviselni, ha irányítanak. Nem érdekelt, hogy az életemet kockáztatom azokért a nőkért, de valamit tennem kellett.

- Alex ezt nem teheted! Azonnal engedj vissza!- kiabáltam rá, azonban ő meg se moccant az ajtóból. - Azok a vadászok engem keresnek és miattam fognak a nővérek meghalni!- azonban még mindig semmi reakció nem volt. Csak állt ott az ajtóban összefont karral és mereven engem bámult. - Hallod amit mondok?- löktem rajta egyet, de ez sem volt hatásos. - Állj el az utamból!- és a kilincs után akartam nyúlni, azonban visszahúzta és erősen megszorította a kezemet. - Alex, hagyjd abba, ez fáj- mondtam teljes döbbenettel. Sose volt velem erőszakos, még mikor elfogott akkor sem. Meglepődtem, de egyben féltem is ettől a heves reakciótól.

- Bocsáss meg, de nem fogom hagyni, hogy feláldozd magad értük- fogta két kezébe az arcomat és mélyen a szemembe nézett.

- Miért?

- A prófécia miatt.

- Tessék?- kérdeztem összezavarodva.

- A prófécia azt mondja ki, hogy azokért fogsz meghalni, akiket mindennél jobban szeretsz és kötődsz hozzájuk. Azok a nővérek kint sokkal nagyobb szerepet játszottak az életedben, mint azt hinnéd.

- Honnan tudod?

- Mert kiderítettem. Ezért ölték meg az édesanyádat, a nagynénédet, Grace-t, mindenkit, akihez közel álltál. Colin azt akarta, hogy meghalj. Te nem csak egy egyszerű banshee vagy. Te vagy a legerősebb, akit csak a szívén keresztül lehet elpusztítani, mert az akaratod olyan erős, hogy sose törsz meg bárhogy is kínozzanak vagy bármivel is vadásszanak rád. Egyik fegyver sem fog megölni, mert nem tud. Azonban, ha érzelmileg összetörsz és egyedül maradsz, akkor sebezhető vagy. Ezért támadták meg a kolostort, hogy végezzenek mindenkivel, amíg nem találnak rád. Érted már miért nem akarlak közéjük engedni? Ha látod a nővéreket meghalni, akkor te is meghalsz velük együtt, azt pedig nem engedem.

Nem tudtam mit szóljak ehhez. Alex meg akart védeni, de örökké úgysem fog tudni. Mielőtt meggondolhattam volna magamat, megcsókoltam. Ő visszacsókolt, azonban az ajtó mellett lévő kis asztalról elvettem egy könyvet és hátulról fejen vágtam vele, ami miatt azonnal el is ájult.

- Sajnálom, de örökké úgysem védhetsz meg- simogattam meg a haját, majd egy utolsó csókot lehelve az arcára, kiléptem és a hangok irányába kezdtem futni.

Útközben felvettem két tőrt az egyik fali dekorációról, majd a harcot figyeltem. Belevetettem magam a nővérek és vadászok által alkotott tömegbe és harcoltam. Többen felismertek és próbáltak mindenhonnan támadni, azonban mielőtt bármit is elértek volna, a nővérek leszúrták őket. Bólintottunk egymásnak, majd minden folytatódott.

Egy vadász hátulról elkapott, azonban én előredőltem ő pedig így elengedett. Szemben álltunk egymással. Egy fiatalabb fiú volt, körülbelül úgy 25 éves, de a szemében éhség csillant. Éhség az én véremre. Ő nem egy átlagos srác volt. Őt ölésre képezték.

A karddal, amit az egyik szoborról vett le, elkezdett felém közeledni.

- Ejnye! Lopni egy kolostorból? Ez nem szép dolog- mondtam gúnyosan, azonban ez elég volt neki ahhoz, hogy bedühödjön és nekem rontson.

Pont ez volt a tervem. A srác elvesztette a józan eszét és egy célja volt, az, hogy megöljön, ezért nem figyelt oda a technikájára. Így minden lépése kiszámítható lett, ami a halálát eredményezte, mivel a két tőrt a mellkasába szúrtam, amitől összecsuklott. Azonban nem pihenhettem, ugyanis egy golyó süvített el mellettem, egyenesen belecsapódva az oszlopba. Hátra kaptam a fejemet és egy idősebb nő mosolygott rám nagyképűen.

- Véged van, banshee- mondta, majd azzal egyidőben nekem rontott. Ledöntött a lábamról, azonban az ütéseit könnyen ki tudtam védeni, hála Alex tréningjének.

A két lábamat a nyakába akasztottam és átfordítottam magunkat, hogy én kerüljek felülre. A nő nem sokat tétlenkedett, mert a csizmájából előhúzott egy kést és az oldalamba szúrta, ami miatt felordítottam, így le tudott lökni magáról. A harag átjárta az egész testemet, az adrenalin pedig szétáradt az ereimben, ami miatt szinte megvadulva támadtam rá. A nő próbálta hárítani az ütéseimet, azonban túlontúl dühös voltam, így ki tudtam rúgni a lábát alóla, ami miatt elesett, én pedig szíven szúrtam többször is, míg végül mozdulatlanul nem feküdt.

Megéreztem a halál és győzelem izét, így belevetettem magam a többiek közé. Szinte mindenkinek nekimentem, akit értem, míg nem egy nyíl suhant el mellettem,ami egyenesen az egyik nővér hátába fúródott.

- Neeee!- felordítottam, de nem sikítottam, ami fura volt az alapján, amit Alex mondott.

Visszafordultam a másik oldalra és megláttam, hogy Felix önelégülten mosolyog az egyik törmeléken állva, kezében nyílpuskával. Ismét rám célzott, azonban mielőtt eltalált volna, elugrottam.

- Ha meg akarsz ölni miért nem jössz közelebb?- kiabáltam oda neki.

- Abban mi az élvezet kis gazella? Szökdelj csak ide te magad- mondta és ismét felhúzta a puskát, hogy lőjjön.

Tudtam, hogy nem kellene a kezére játszanom, de annyira véget akartam már vetni ennek a Felix ügynek, hogy nekiindultam. Egyre közelebb és közelebb értem hozzá, de persze párszor próbálkozott néhány vadász a megállításommal, azonban vagy én kerültem ki vagy végeztem velük. Mikor már szinte Felix előtt voltam, valami a bokámra tekeredett és elestem. Lenéztem rá és láttam, hogy valami kötélszerű fonódott rám, a két végén súlyos vasgolyókkal. Bárhogy próbáltam kiszabadulni, nem sikerült. Ott feküdtem magatehetetlenül a földön, amíg a harc véget nem ért. Néhány nővér elmenekült, hátat fordítva nekem, míg mások meghaltak.

És Alex szerint ők voltak velem mindig.

- Lám, lám, lám. Mit fogtunk ki?- jött közelebb Felix nagyképű mosollyal. A nyílpuskát most már maga mellett nyugtatta és félig rátámaszkodott. - Oh, hiszen ez csak a mi kis szökevényünk.

Vérben forgó szemmel néztem rá. Ha volt ember, akit szívből gyűlöltem, az ő volt. Minden egyes porcikám tiltakozott a lábamra tekeredett kötél ellen, azonban az gúzsba kötött.

- Ne aggódj kicsi banshee- guggolt le hozzám és megsimogatta az arcomat, azonban én elrántottam előle. Még csak az kellene, hogy a mocskos keze összetaperoljon. Akkor inkább a halál. - Nem tudsz kiszabadulni belőle. Debby-biztos technika- kacsintott rám. Először is fura, hogy most először mondta ki a nevemet, másodszor pedig ez a gyengéd hozzáállás, amit tanúsít felém. Itt valami nagy gond lesz, érzem.

- Hagyd békén, Felix!- kiáltotta egy öblös hang a terem másik végéből. Az ajtó felé pillantottam és megláttam az általam másodikként  legjobban gyűlölt személyt. Egyszóval Colin Price-t. Fekete kabátot, farmert és bakancsot viselt, amire rászáradt egy kis sár. Az arca megviseltnek tűnt, mintha már rég nem aludt volna. Az arcát sűrű borosta tarkította. - Itt befejeződött a munkád. Most már az én feladatom következik- közeledett felénk.

- Parancsnok- tisztelgett Felix.

Colin megállt előttem és diadalittasan nézett le rám.

- Végre megtaláltunk. Milyen érzés beletörődni a veszteségbe?- valószínűleg nekem címezhette a kérdést, mert mindvégig engem bámult. A fegyvereimet már rég elvették és a kezem is meg volt kötve egy ugyanolyan kötéllel, mint a lábam.

- Nem tudom. Ezt inkább magadtól kellene megkérdezned- vágtam vissza szúrós tekintettel.

Colin sokáig csak meredt rám, majd hirtelen felnevetett. Jókedvűen. Esküszöm semmi félelem vagy rettegés nem volt a hangjában. Mintha csak egy régi viccet meséltem volna el neki.

- A kicsi banshee még mindig azt hiszi van hová menekülnie!- nevetett tovább. - Hát nem érted Deborah? Elkaptunk. És azt is tudjuk hogyan öljünk meg.

Ne felejtsetek el csillagozni és kommentelni 😉