Hosszú idő után ismét visszatértem egy új résszel és próbálok most már 2-3 hetente feltenni részeket, de ezt sajnos a vizsgaidőszak határozza meg 😕

Mivel most egy kicsit több időm volt, ezért hosszabb részt hoztam.

JÓ OLVASÁST!

- Engedjenek el különben….

- Molliter ossa cubent! (Lágyan feküdjenek a csontjaid!)- mondtam.
Én magam sem tudom honnan jött ez az egész, egyszerűen csak kitört belőlem, bár úgy tűnik hatásos volt, mert mindenki elhallgatott.

- Quam operor vos scire vestri password? (Honnan ismered a jelszavunkat?)- kérdezte az egyik.

- Nescio (Nem tudom.)- feleltem.

- Quod suus 'unus ex nobis? (Ő is egy közülünk?)

- Quis est ille? (Ki ő?)

- Nunc ergo quid enim faciam cum eo? (Most mit csinálunk vele?)

- Nonne Esmeralda nutrix cum illis? (Vajon Esmeralda nővér segített nekik?)

- Elég!- kiáltott Alex. - Beszéljenek érthetően és ne halandzsa nyelven!

- Alex, hagyd- mondtam halkan. Éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége.

- Kik vagytok és mit akartok?- szólalt fel az egyik nő. Akiket eddig hallottam beszélni szintén nők voltak. Bár egy kolostortól mit is vártunk.

- A nevem Debby. A társammal anyámat keressük. 18 éve járt itt utoljára, amikor megszülettem.

Ekkor a zsák hirtelen lekerült az arcomról és egy hitetlenkedő tekintettel találtam szembe magam.

- Mégis mi a bűnbánatért akarnál te ide visszajönni, Deborah Price?

A nővérek elképedt tekintetei körülvettek minket, mint oroszlánfalka a prédáját. Nem tudtam ez mit jelenthet, de nem vártam sok jót. Ahol csak felbukkant a nevem mindenki vegyes érzésekkel fordult hozzám. Sose tudtam ki a jó és ki a rossz. Meglátjuk, hogy a nővérek mit reagálnak, ha elmondom nekik a teljes verziót a történetemből.

- Az anyám…. 18 éve ebbe a kolostorba jött, hogy segítséget kérjen. Jobban mondva a nagynéném, Nadia volt az, aki menedéket kért. Anyám állapotos volt velem, de mikor életet adott nekem, meghalt. Nem ismertem őt, se azt, hogy ki volt. Még egy árva képet se láttam róla. Az utolsó emlékem az, hogy a karjában tart, de csak pár percig. Utána soha többet nem láttam. Ezért is vagyok itt most. Meg szeretném tudni ki volt ő és a nagynénémtől tudom, hogy itt találhatok valamit.

- Miből gondolod, hogy bármiben is segítünk neked? Nézz magadra. Egy vadásszal szövetkezel és idehozod őt eme szent helyre. Az ilyenek nem méltók arra, hogy Isten házába lépjenek.

- Alex nagyon sokat segített. Nem veszélyes, tudom.

- Tudod? Mégis honnan? A vadászok csak gyilkolni képesek, teremteni nem.

- Nem ismer bennünket- szólalt meg mellettem Alex. A nővér parázsló tekintetét Alexre emelte.

- Oh, pontosan ismerem én Colin Price módszereit. Üldözni, megölni, elégetni. Az évek során nem igazán volt kreatív az új technikák  kifejlesztése terén- mondta gúnyosan a nővér.

- Honnan tudja, hogy milyen Colin Price?! Ő a vezetőnk, mi a kiválasztottak. Nem mi akarjuk ezt a sorsot!

- Kiválasztottak…. Micsoda gőggel mondod ki ezt a szót, ifjú. Colin Price egy vérszomjas ragadozó, akinek semmi nem elég. Ártatlanokat öl meg, mert…

- Ártatlanokat? Ezek mind szörnyetegek! A természet rendje nem így működik! Ha nem fékeznénk meg őket, akkor az emberiség elpusztulna. Nem mi vagyunk a szörnyetegek, hanem ők!

- A híres vezetőtök 300 nővéremet gyilkolta meg, mert segítettünk az ártatlanokon! Olyanokat akartatok megölni, akik harmóniában és békességben éltek! Nem vagytok megmentők csupán egy rakás ember jól felszerelt fegyverekkel! És még ti nevezitek magatokat védőknek? Deborah anyja a híres-neves vezetőtök miatt halt meg!

- Tessék?!- szóltam közbe. Fogalmam sem volt miről beszél a nővér, de úgy láttam Alexnek sem. - Miről beszél?

- Arról, hogy Colin Price mikor elfogta anyádat, nem hagyta, hogy megöljék. A legjobb kísérleti patkánya volt, amit eddig csak talált! Fiatal volt, szép és okos, de ez is okozta a vesztét! Erről nem beszélt a drága vezetőtök?- fordult Alexhez.

- De én úgy tudtam, hogy a születésemkor halt meg- fordultam Alexhez összezavarodottan.

- Akkor még nem voltam az IBH tagja- nyelt egyet Alex.

- De a szüleid igen. Margareth és Finn Oswald ugyebár. A legjobb kutatóorvosok a szakmában. Egy új fajt akartak létrehozni, mely félig ember félig teremtmény. Egy hibrid, ha úgy tetszik. Azonban a tesztalanyuk megszökött, benne a Banshee babával, mely Colin Price ivarsejtjeiből fogant. Mi ez, ha nem a természet rendjének a felborítása? Nekem egy kamasz fiú ne mondja meg mi a helyes és helytelen, ha még a saját történetét se ismeri. Vigyétek őket az árkokhoz! Alig várom, hogy Colin Price besétáljon az ajtómon- mondta gúnyos félmosollyal a nővér.

A nővérek összekötözték a csuklóinkat, majd a kolostor legalsó, földalatti részébe vezettek minket. Természetesen a zsákot csak akkor húzták le ismét a fejünkről, mikor már a nyálkás kövön ültünk.

- Arról volt szó, hogy semmi feltűnősködés- törtem meg a csendet.

- Bocsáss meg, de nem én kezdtem- mondta dacosan Alex.

- Abbahagynád, kérlek?! Nem azért jöttem ide, hogy miattad egy cellában üljek. Megint.

- Már megbocsáss, de az IBH-ban nem miattam ültél, hanem…

- Azért mert egy szörnyeteg vagyok?-idéztem korábbi szavait.

Ezután nem igazán szóltunk többet egymáshoz. Komolyan elgondolkodtatott ez a kijelentése. Vajon tényleg így gondolt rám igazából vagy csak a hirtelenség hozta ki belőle? De, ha nem hazudott, akkor mégis miért segít? Miért mondta és tette azokat a dolgokat, amiket tett értem?

- Debby…, nézd sajnálom. Nem vagy szörnyeteg csak a nővér szavai felidegesítettek és mondtam olyan dolgokat, amiket nem kellett volna vagy nem úgy gondoltam.

Nem szóltam semmit. Tényleg rosszul estek a szavai és lehet, hogy csak a heves összeszólalkozás miatt gondolta úgy a dolgokat, de akkor is. Ki tudja mi zajlik a fejében.

- Szeretlek- suttogta a sötétbe. - Emlékszel még az első esténkre?- kérdezte mosolyogva.

- Amikor el akartad vágni a torkom?- vágtam vissza gúnyosan.

- Nem- nevetett. - Amikor a főhadiszálláson ébredtél. Őrt kellett állnom te pedig olyan békésen aludtál. Fogalmam sem volt mi olyan szörnyű lehet benned.

- Miért segítettél akkor?

- Mert nem érdemelted volna meg azt a büntetést, amit a parancsnok akart veled tenni.

- Mit…? Mit tervezett az apám?- nyeltem egy nagyot. Rettegtem a választól. Azt mindig is tudtam, hogy meg akar ölni, de kimondva sokkal rosszabbul hangzik.

- Azt, hogy szenvedj. Jó sokáig. Az anyádat tartotta mindenért felelősnek és tudod nagyon hasonlítasz apádra. Gondolom nem bírt megbirkózni a botlásával és te minden nap emlékeztetted erre.

- Szóval nem csak kedvtelésből öl akkor. Remélem utánam jön és megtalál, mert akkor végre megláthatja, hogy mire is vagyok képes.

Sajnos a beszélgetésünk itt véget ért, ugyanis az ajtó kinyílt és 2 nővér jött be rajta. Alexet észre sem vették, hanem egyenesen hozzám masíroztak.

- Ethel nővér látni kíván- mindketten megfogták a karomat és kirángattak a cellából.

- Hé! Hé! Őt hagyják, engem vigyenek!- tiltakozott Alex, azonban rá se hederítettek.

A nővérek végig vezettek egy sötét folyosón, melyet csak apró lámpák világítottak meg. Nagyon sokszor fordultunk jobbra-balra, hogy még véletlen se találjak vissza, míg végül fel nem értünk egy kőlépcsőn az aulába, ahol Szent Margit szobra nézett le rám. Nem sokáig időztünk itt, mert egy másik folyosóra fordultunk. A falakon itt-ott volt egy-egy festmény egyházi személyekről, keresztek és fáklyák.

Már értem a falusiakat miért szeretik annyira.

A folyosó végén megálltunk egy hatalmas kétszárnyú ajtó előtt, majd kopogás után bementünk. Egy kisebb terem volt, ami gondolom Ethel nővér szobája lehetett. Legalábbis a dolgozóasztalból és a rengeteg könyvről, ami a polcokon roskadozott, erre következtettem.

- Elmehettek nővéreim- intett a két kísérőmnek. Miután becsukták maguk után az ajtót, a nővér megszólalt. - Tudom ki vagy Deborah és elnézést kérek a rossz fogadtatásért, de ha egy természetfeletti egy vadásszal jelenik meg, te sem igazán értenéd a szituációt.

- Hogy érti, hogy tudja ki vagyok?

A nővér nagyot sóhajtott, mintha már egy régi történetet mondana el újra és újra.

- Deborah Price, Colin Price és Elizabeth Brown lánya. Egy hibrid, akinek az ereje mindent felülmúl. Az apád üldöz téged, az anyád meghalt, a nagynénédet megölték, te pedig Alexander Wolsey-vel menekülsz.

- Rendben, tud rólam ezt-azt, de én magáról semmit.

- A nevem Ethel de Josephine. A Vasnővérek vezetője vagyok. Örülök, hogy végre megismerhetlek akkor is mikor már tudsz beszélni.

- Ezt hogy érti?- kérdeztem homlokráncolva.

- Ugyan, kedvesem. Tudom, hogy tudsz a kolostorról és anyádról. Itt szült meg téged.

Nagyot nyeltem, mert hirtelen minden visszatért a visszaemlékezésből, amikor Felix valami szert beadott nekem.

- Itt… Itt van eltemetve?

- A kolostor mögötti temetőben. De előtte még beszélnem kell veled. Ez itt a Próféciák könyve, melyben benne van a végzeted szóról szóra leírva- egy hatalmas bőrkötéses könyvre mutatott az asztalán. Az elején egy arany címer díszelgett, melyen talán egy kard és egy kereszt volt. - Tudom, hogy kíváncsi vagy rá, de ez még várhat egy darabig. Veszélyben vagy. Colin emberei minden települést, minden elhagyatott házat átkutatnak utánad. Csak idő kérdése és a nyomodra bukkannak. El kell rejtőznöd, Debby.

Éreztem, hogy itt van valami “de”, így rákérdeztem.

- De?

- A vadászt nem viheted magaddal- mondta ellenvetést nem tűrő hangon.

- Ethel nővér, Alex…

- Veszélyt jelent rád. Hidd el, hogy a végén az ő fajtáját fogja választani. Az ilyenek sosem árulják el a testvéreiket. Még érted sem fogja.

- Ez nem igaz! Alex megvéd engem. Eddig is azt csinálta, miért pont most változna ez meg?

- Jaj, drága, naiv Debby. Nem ismered még úgy őket, ahogy én. Ezek mindig ellenünk lesznek, legyen bármi. Nem hagyhatod, hogy a szíved befolyásoljon. Az érzelmeid túl erősek hozzá, amely elvakít. Értsd meg, hogy ez soha nem teljesül be!

- Téved. Alex-szel már hónapok óta együtt menekülünk a vadászok elől és egyszer sem hagyott cserben!

- Persze, hiszen ő maga akarja learatni a babérokat! Hát nem érted? Nem szabad benne megbíznod! Egy illúzióban élsz, kedves leányom, de ki kell, hogy ábrándítsalak: Alex sose fog téged választani!

- Fejezze már be!- csaptam nagyot az asztalra. - Bármilyen kétségbeesetten is próbál meggyőzni, nem fog menni! Én szeretem őt és biztos vagyok benne, hogy soha nem hagyná, hogy bármilyen bajom essen!

A nővér lefagyva ült a széken. Oké, kicsit kiborultam, de ő hergelt.

- Én csak az anyámat akarom végre látni- mondtam halkan.

- Emília nővér!- kiáltott az ajtó felé, de közben végig szemkontaktust tartott velem.

- Igen?- kérdezte egy aprócska, barna szemű nő, mikor benyitott a szobába.

- Kísérd el kérlek a kedves Deborah-t Elizabeth Brown sírjához. Ideje, hogy találkozzon anya és lánya.

Az aprócska Emília vegigvezetett egy kihalt folyosón, mígnem egy gyönyörű virágoskertbe nem értünk, azonban ki kellett ábrándulnom abból, hogy ez anyám nyughelye, mert a kerten átmenve egy kisebb temetőbe értünk.

- Merre van?- kérdeztem a nővért.

- A nagy kőszobor mellett- mutatott egy pontra.

- Köszönöm- hálálkodtam, azonban nem sokáig, mert alig vártam, hogy a sírhoz érjek.

Soha nem láttam anyámat élőben, maximum az emlékezetemben, de az nem volt túl valóságos.

A sírt egy kis kőtábla, illetve egy kitüremkedő kis dombocska jelezte. A táblán anyam neve volt belegravírozva, a halála oka és életéve. Semmi különösebb dolog nem jelezte, hogy itt fekszene egy természetfeletti lény. Nem, az anyám nem egy lény volt, hanem a legbátrabb nő a földön. No meg persze a leghiszékenyebb, hiszen most itt vagyok. Egy félig banshee, félig ember mivoltommal. De akkor is. Nagyon hiányzik. Mit meg nem adtam volna azért, hogy átöleljen.

- Szia, anya- mosolyodtam el, miközben egy könnycsepp lefolyt az arcomon. - Rég találkoztunk, bár ezt kicsit fura így mondani. Deborah vagyok, a lányod. Tudod elég sok szart hagytál rám- nevettem. -De… mégis. Örülök, hogy a lányod lehetek. Persze mindez a banshee dolog nélkül jól elmennék, de így legalabb tudom, hogy valamit tőled örököltem.

Nagyot sóhajtottam. Fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék. Eddig csak a képzeletemben létezett mindez, de most, hogy a valóság jól képen törölt, már nem olyan könnyű.

- Most biztos azon gondolkozol, hogy miért nem szólalok meg. Igazából ez sokkal nehezebb, mint gondoltam. Sose hittem azt, hogy még találkozok veled, ha személyesen már nem, de legalább így. Olyan sok dolgot akarok elmondani, de mégis olyan kevés időm van. Hiányzol, tudod? Hiányzik az, hogy együtt legyünk, hogy nekem is legyen egy anyukám. Nadia is itt hagyott és már senkim sincs. Vagyis… talán Alex, de ő más. Bár azt hiszem jobban kedvelem, mint kellene, ami Ethel nővér szerint csak egy kislányos álom és fel kellene már ébrednem. Miért nem vagy itt? Miért nem vagy itt, hogy segíts?- ekkor már záporoztak a könnyeim. - Miért kellett meghalnod? Az egész a te hibád, tudod? Milyen felelőtlen anya hagyja magára a gyerekét? Hogy nem ismerted fel, hogy Colin egy vadász? Miért kellett ezt az egészet a nyakamba varrnod? Én csak egy 18 éves lány vagyok, aki normális életre vágyik, normális családdal és barátokkal. De téged persze ez nem érdekelt. Önző vagy, ugye tudod?- azonban a sír nem válaszolt. Az egész temetőben csend honolt.

Nagyon egyedül éreztem magamat. Tényleg olyan voltam, mint egy kicsi hétéves, aki csak az anyukáját akarja, mert őt elvették tőle a gonosz emberek. Azonban az a reménykedő kislány már meghalt.

- Nem, nem vagy önző. Egy csodálatos ember voltál. Mindig védelmeztél, ami a halálodat okozta, de megértem. Szeretlek, anya. Bárcsak ezt személyesen is elmondhatnám neked.

Körülnéztem a tájon és észrevettem, hogy rajtam kívül senki nincs itt. Még Emília is eltűnt. Szóval akkor tényleg csak magamhoz beszéltem. Senki nincs, aki meghallgatott volna. Lassan felálltam, majd visszaindultam a kolostorba. Most már tényleg nagyon furcsa volt, hogy egy teremtett lelket se láttam, azonban mikor meghallottam a dulakodás hangját, már értettem miért. Gyorsan visszaszaladtam a folyosóra és megláttam, hogy egy rakás vadász harcol a nővérekkel.

- Most mi a francot csináljak?- kérdeztem magamtól, azonban hirtelen egy tenyér befogta a számat és elrángatott a rejtekhelyemről.

- Maradj csendben különben meghalsz- suttogta a fülembe.

Ééés itt a vége 😁 Remélem nem volt nagyon unalmas és ha tetszett, akkor csillagozz vagy kommentelj 😇