Igen, igen tudom, hogy sokat késtem a résszel, de egyszerűen nem volt ihletem se meg időm se :S

De próbáltam egy eseménydúsat összedobni nektek, szóval remélem tetszeni fog :)

JÓ OLVASÁST!

Csak pislogni tudtam. Ő... ő lenne az anyám? Az igazi, élő, biológiai anyám? Nem! Az nem lehet! Ő meghalt! De akkor mégis... a fotón is ő szerepelt.

- Hűha! Mi ez? Drámai csend?- szakított ki Felix a gondolatmenetemből. - Mondj már valamit!

- Te... meghaltál- nyögtem ki nagy nehezen.

- Mégis itt állok előtted- felelte a nő.

Nem hittem el! Nem hittem el, hogy az anyám túlélte a szülést és most itt áll előttem. Nem igaz, hogy egyszer sem jutottam eszébe és ne keresett volna! Egyáltalán mit keres a vadászokkal?

- Hazudsz!- csattantam fel.

- Miért tenném?- kérdezett vissza a nő ridegen.

- Mert az én anyám soha nem állna össze azokkal, akik a halálát követelik! Sose árulná el a családját!

- Nekem nincs családom- mondta egyenesen a szemembe nézve.

A szívemet mintha ezer tű szúrta volna át.

Nekem nincs családom. Ez a mondat mindent megváltoztatott. Soha nem voltam a lánya, soha nem szeretett, és képes ezt a képembe vágni! Azok után, hogy én állandóan felőle kérdezgettem Nadiatól.

- Miattad halt meg- suttogtam magam elé. - Miattad halt meg egy ártatlan ember!- felnéztem rá immár könnyes szemekkel.

Felix csak önelégülten mosolygott.

- Ezt akartad?!- folytattam tovább, de most Felix felé intézve a szavakat. - Ha?! Gyerünk! Mondd csak az arcomba, hogy nyertél! Nem érdekel! De ez itt nem az én anyám! Az enyém valamelyik sírban fekszik már 17 éve és nem fogod velem elhitetni, hogy kimászott onnan és most itt áll előttem!

Ekkor Felix beleszúrt egy kés anyám nyakába, aki a földre esett.

- Ne!- próbáltam felállni, de a kötelek nem engedték.

Felix fenyegetően előredőlt.

- Mi vagy te?- kérdezte halkan, de vészjóslóan. Tágra nyílt szemekkel bámultam vissza rá.

- Mit akarsz tőlem?

- Inkább mit nem- önelégülten elmosolyodott. - Mire vagy képes?

- Azt te sose tudod meg.

Továbbra is vigyorgott, de nem szólt semmit csak bámult.

- Majd meglátjuk- és ezzel kiment, maga után húzva anyám testét, de most teljesen más volt, mint ezelőtt.

Szőke haja a válláig ért, az arca teljesen megváltozott. A nyakán még mindig folyt lefele a vér, ezzel eláztatva pólóját. Jobban szemügyre vettem az alakot, de már egészen más volt, mint Elizabeth Brown.

Miután Felix kiment, nem bírtam. A fejem hasogatott, a szemeim ólomsúlyúak voltak. Muszáj aludnom egy kicsit. Lassan lecsuktam a szemhéjamat és álomba merültem.

********************

Arra keltem, hogy valaki a hátán cipel éppen. Végtagjain elzsibbadtak, és még nagyobb fáradságot éreztem, mint eddig. Nem is ellenálltam tovább, ismét elaludtam.

********************

- Ébredj!- egy pofon csattant az arcomon.

Lassan kinyitottam a szememet, de az éles fénytől alig láttam valamit. Az ütés helye még mindig égett, de már elmúlóban volt. A kezeim a székhez voltak bilincselve, azonban a lábaimat tudtam mozgatni.

- Jó reggelt Csipkerózsika!- köszöntött mézes-mázosan Felix.

- Uh, már megint te?- morgolódtam.

- Én is utállak. Gondolom érdekel miért vagy itt- mutatott körbe a helyiségen.

Nem volt semmi meglepő dolog számomra. Egy egyszerű szoba volt, szürke falakkal, orvosi eszközökkel, és egy fogorvosi székhez hasonlóval, amiben épp ültem.

- Jók a fogaim, köszi.

Felix kuncogott. Ez már nem jelenthet jót.

- Nem azért vagyunk itt. Azt mondtam, hogy tudni akarom mire vagy képes. És ezzel sikerülhet- egy kis fiolát tartott felém, amiben kékes lötty volt.

- Ha azt hiszed, hogy azt én meg fogom inni, akkor nagyot tévedsz.

- Nem kértem az engedélyedet- megpróbálta kinyitni a számat, de én mindannyiszor zárva tartottam, míg meg nem éreztem egy szúrást a nyakamban.
Oldalra pillantottam, és láttam, hogy egy ugyanolyan fiola volt beleillesztve egy injekcióba. Ismét zsibbadni kezdtem. Mintha levágták volna az összes testrészemet és csak a fejem lenne itt.

- Mit cs-csináltál?- kérdeztem dideregve, mert egyre jobban fáztam.

- Ilyen gyorsan hat?- kérdezte leginkább magáól. - Csak egy kis kék verbéna összekeverve morfiummal és meszkalinnal.

- Mi- mit mondtál?- kérdeztem erőtlenül, de ekkor már nem hallottam Felix válaszát. Sőt, semmilyen más zajt sem.

Úgy éreztem lebegek, de hirtelen, mintha az idő visszafele menne.
Képeket láttam elsuhanni mellettem az életem különböző szakaszából. Nadia, Grace, Lilly a legjobb barátnőm, Alex, Colin az apám, Ethan, Felix, Betty nővér a kolostorból. Az arcok és események pörögtek visszafele, egészen a születésem napjáig.

- Betty nővér kérem segítsen!- kiabálta Nadia, amint Elizabeth-tel beértek a kolostorba. - Már jön a baba!

Betty nővér, egy alacsony, kissé ráncos, barna szemű nő, sietett le a kőlépcsőn, nyomában még 3 nővérrel.

- Jöjjenek! Erre!- mutatott egy faasztalra.

Elizabeth és Nadia odasietett, majd a nagynéném felsegítette őt az asztalra.

- Nadia csinálj már valamit!- kiabálta az anyám.

- A babát császármetszéssel tudjuk kivenni- mondta Betty nővér.

- Engem nem érdekel csak szedjék ki belőlem!

A másik három nővér odahozta az eszközöket. Szikét, ollót, csipeszt, rongyokat, vizet.

- Kapaszkodjon, ez egy kicsit fájni fog- mondta Betty nővér és a szikét belehasította Elizabeth hasába.

A vér egyből kibuggyant, anyám pedig felordított és megszorította az asztal szélét.

A nővérek végül kiszedtek engem, majd bebugyoláltak és odaadtak Elizabeth kezébe.

- Gyönyörű vagy- súgta gyengén.

- Teresa nővér, tartsa!- mondta egy magas egy közepes termetűnek, aki épp a vérzést próbálta elállítani, ami már fekete volt.

- Nem tudom! Túl sok vér!

Anyám szeméből lassan kihunyt az élet, engem pedig átadtak Nadianak.

- Vidd el innen a gyermeket- mondta Betty nővér.

Nadia egyre messzebb ment anyám testétől. A nővérek próbálták őt életben tartani, azonban már felesleges volt. Anyám meghalt.

Ne felejtsetek el kommentelni és csillagozni :)