A szobába belépve a fekete csuklyás alak fogadott, akivel az iskola erkélyén találkoztam. Az ütő is megállt bennem az ijedtségtől, amikor megláttam, hogy a barátnőim mozdulatlanul állnak mögötte, mintha megállt volna a szobában az idő. A fekete árny lassan haladva elindult felém. Próbáltam hátrálni, de a lábaim ólomsúlyúnak tűntek. Ismét elfogott a remegés, de ekkorra az alak már elém ért, és megállt egy karnyújtásnyira tőlem. Rémülten vártam mi fog történni, majd a földöntúli hang megszólalt.
     - Eljött az idő! – mondta. Ismét az a sejtelmes légkör vett körbe, mint az első alkalommal. Nem tudtam eldönteni, mire akar célozni ezzel az egésszel, de mire kérdezhettem volna, a vállamra tette csontos kezét, és egy fekete kör jelent meg alattunk. Nagyon megrémültem, mikor elkezdtük mélyebbre és mélyebbre süllyedni a lyukban. Behunytam a szemem és próbáltam elhitetni magammal, hogy csak egy rémálomban vagyok, amiből minél előbb fel kell ébrednem. Nemsokára éreztem, hogy a süllyedés megáll, és biztos talajon éreztem magam. Lassan kinyitottam a kezem és körbenéztem. Egy hatalmas üres térben lebegtem egy kőkorongon. Volt az enyémen kívül még hét ilyen korong, melyek egy nagy körben helyezkedtek el, és középen lebegett fekete alak. Minden kőlap szegélyénél színes írásjelek futottak, olyanok, mint amilyet az árny a kezemre írt, mindegyiken más színnel.
     - Mi ez a hely? –kérdeztem rémülten, ahogy az alattam tátongó űrbe bámultam.
     - Egy tér-idő rés. Dimenziók közt vagyunk, hiába vagy itt akár egy évig is, a külvilág nem érzékeli a hiányodat. – kaptam a gyors választ. Ahogy jobban körbenéztem, lassan kirajzolódott előttem a többi ember alakja is. Nagyjából a húszas éveikben járó emberek lehettek. Csendben álltak a helyükön, nyugodtan, mint akik nem félnek semmitől. Alaposan vizsgáltam végig a körülöttem állókat, amikor viszont a velem szemben állóra került a sor, megdermedtem. Ahogy visszanézett rám, láttam a hitetlenséget az arcán. Alex volt az. Egy szó nélkül bámultunk egymásra, majd egyszer csak a fekete árny megszólalt.
     - Most, hogy mindenki felébredt, ideje tisztáznunk a dolgok állását. A nevem Shan és én vagyok az őrzők vezére. – kezdte a mondandóját – Az árnyak dimenziója egyre gyakrabban próbálja elpusztítani a Világok Gátját, ami elkülöníti a mi területeinket az övéktől. Mivel a gát gyengül, egyre több árny szabadul át a földi dimenzióba, és támad az emberekre, legfőképpen rátok, őrzőkre. Évtizedekkel ezelőtt, a nagyszüleitek vették fel a harcot ezek ellen, most rajtatok a sor, hogy megvédjétek az emberiséget Shivától.
Mindenki síri csendben hallgatta Shan mondandóját, mikor a mellettem álló, rövid, fekete hajú nő megszólalt.
     - Ki ez a Shiva és mit akar? – szegezte a kérdést a csuklyásnak.
     - Shiva az árnydimenzió királynője. Minden áron össze akarja dönteni a gátat, hogy összemossa a két dimenziót. Az árnyak az áldozataikkal táplálkoznak, és ez által erősödnek. Ha az egész föld népessége Shiva csapdájába hullana, a föld megszűnne létezni, és az univerzum egyensúlya összedőlne. – ahogy ezt mondta, kinyújtotta a kezét, maga elé, majd mindenki előtt egy-egy ruha jelent meg. Testhezálló fehér ruhák voltak, az oldalukon, a mellkason és a lábszáron mindenkinek a saját színével végigfutó minták rajzolódtak ki. Mindegyikhez fekete csizma volt, az oldalukon színes kővel, és a fekete övön is ilyen kövek helyezkedtek el.
     - Ezek a ruhák a kard előhívásával azonnal aktiválódnak. Nem akadnak el és nem akadályoznak a mozgásban, valamint a lebegési állapotban a kövek segítik a biztos mozgást. Törekedjetek a szörnyek kiirtására. A napfogyatkozásig van még egy kis időnk. Egyenlőre ennyi elég is lesz. – mondta majd hirtelen a szemünk láttára semmivé foszlott. Sokan csak megvonták a vállukat és kiléptek. Végül csak ketten maradtunk Alexszel. Feszült csend volt körülöttünk egy ideig, majd ő szólalt meg elsőként.
     - Szóval, akkor a rosszulléteid nem csak fáradtság miatt voltak, igaz? – kérdezte, de nem nézett rám, csak bámult a körülöttünk lévő semmibe. A magam alatti ürességre szegeztem a tekintetem, majd felnéztem a fiúra.
     - Ez az egész... most azt jelenti, hogy bármikor meghalhatunk, igaz? – néztem rá kétségbeesetten. A dolgok a fejemben hirtelen új értelmet kaptak.
     - Nagyon úgy fest.. – sóhajtott, majd felém fordult – Találkoztál már árnnyal?
     - Volt egy kisebb összetűzésem az egyik kis aulában... Azért is ijedtem meg tőled a futópályán annyira. Hogy őszinte legyek, én félek, Alex... - mondtam komoly arccal nézve a velem szemben állóra.
     - Én is, hidd el...Ha bármi történik, kérlek, azonnal szólj! Nem...! – mielőtt befejezhette volna a mondatát, a tér remegni kezdett. Alex felém kezdett futni, egyik kőlapról a másikra, de a rengések miatt nehezen haladt. A tér hirtelen elkezdett szétesni. Már nem csak az ürességet láttuk. A falak elkezdtek repedezni, majd darabonként potyogtak le a fejünk felett. Alex már majdnem elért hozzám mikor elesett. Elindultam felé, de hirtelen az alattam lévő kőlap széle megrepedt, és a talpam alatt egy nagy roppanással levált, én pedig zuhanni kezdtem. Láttam a fiút ahogy a karom után kap, de már nem tudott elérni. Zuhantam lefelé az éjsötét semmibe, majd minden eltűnt előlem, már csak Alex kétségbeesett hangját hallottam, ahogy a nevem kiabálja. A következő pillanatban a szobám ajtajában találtam magam, pont ott álltam, ahogy Shan megnyitotta a tér-idő rést. Szobatársaim már készülődtek a fürdéshez és nagyban pakolásztak mikor beléptem. Végigfutott a hátamon a hideg, amint belegondoltam az elmúlt percekbe.
     - Lia! Azt hittem már vissza se jössz! Kilenckor már rég bent kéne lenni a koleszban! – mondta Faith, és behúzott a szobába, majd leültetett az ágyra.
     - Összefutottam.... valakivel és elszállt az idő. Kicsit túlzásba vittem a futást. – mondtam és ledőltem az ágyamra.
     - Valakivel, mi? – kérdezősködött Faith idióta vigyorra húzva a száját. A kis szobatársam hatalmas boci szemeket meregetve rám ült velem szemben. Ahogy bámult egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, majd már nem bírtam tovább.
     - Alexszel találkoztam a futópályán! – böktem ki végül. Faith kérdő arcot vágott.
     - Alex? Nem ismerek Alexet.... – értetlenkedett.
     - A pályakezdő tanárunk te észlény! – nevettem. Szobatársnőmnek hirtelen minden világos lett. Felhúzott szemöldökkel nézett rám.
     - Két vasat tartasz a tűzbe, vagy mi van? – nézett rám. Én hirtelen csak idióta arcot vágtam és próbáltam volna tagadni, de nem jött ki hang a torkomon az idegességtől, csak értelmetlenül hadonásztam a levegőben, mire Faith éktelen kacagásban tört ki. Csak megvakartam a tarkóm és mosolyogtam kínomban, amikor észrevettem, hogy Kate engem néz. Felé fordultam, és vártam mi fog történni.
     - Bocsáss meg! – mondta hirtelen. Faith azonnal abbahagyta a nevetést és érdeklődően fordult felénk. Kate ezelőtt sosem kért bocsánatot, elég érdekes volt ezt a kifejezést az ő büszke szájából hallani. Én csak elmosolyodtam.
     - Egye penész, semmi gond! – mondtam és megöleltem az előttem álló lányt. Sokkal jobban éreztem magam, miután a szobából teljesen eltűnt a feszültség.

A hétvége gyorsan elérkezett. Olyan hétvége, amelyet otthon tölthettünk a családdal, mivel a Tavaszi fesztivál előkészületeit tökéletesíteni kellett, és nem volt más jó időpont rá. Előre bepakoltam a legfontosabb cuccaimat a kis piros bőröndömbe, és vártam a legrosszabbra. Lassan közeledett az öt óra. Egyedül ültem a szobában a nyitott ablaknál, és élveztem a kis szellőt, ami fújdogált kint. Mindkét szobatársam úton volt már hazafelé, már csak én vártam a nevelőapámat. Thomassal megbeszéltük, hogy hívjuk egymást, amikor lehet, ez volt az egyetlen dolog, ami kicsit feldobott. Nem akartam hazamenni.
Fél óra múlva a szobánk csengője jelezte, hogy megérkeztek értem is. Megfogtam a bőröndöt és a táskámat, majd bezárva magam után a szobát, elindultam a recepció felé, ami egy emelettel alattunk feküdt. Ahogy leértem, még aláírtam a kulcs leadási papírját, majd kiléptem a parkolóra néző ajtón. A fekete Jaguar ott állt nem messze, mellette pedig a nevelőapám nyomta el épp a kezében füstölgő cigarettát.
     - Szia! – köszöntem neki, mire ő csak biccentett a fejével. Kivette a kezemből a cuccaimat és bedobta a csomagtartóba, én pedig bepattantam a hátsó ülésre. Nem állt szándékomban beszélni sem vele, nem hogy mellé ülni. Soha nem beszélgettünk. Amióta anyámmal együtt van, semmibe vesz, és anyámra is hatást gyakorol. Nyomasztó két nap várt rám újra. Amíg a férfi pakolt, én előkotortam a zsebemből a telefonom és a fülhallgatómat, majd összecsatlakoztattam őket és gyorsan bedugtam a fülembe a fülest, nehogy véletlenül is kapcsolatba kelljen kerülnöm a pótapámmal. Nemsokára a férfi is beszállt a kocsiba, elfordította a kulcsot, és az autó felbúgott. Nagy sebességgel indultunk ki, áthaladva az ilyenkor nyitva álló nagykapun. Gyönyörű mezők és erdők suhantak el mellettünk egy részen, majd beértünk a betondzsungel tornyai közé. Két óra volt az út kisebb nagyobb dugókkal együtt, mire begördültünk a házunk elé. Az épület sokat változott mióta apa kiköltözött. Meg lett nagyobbítva, és a kert is sokkal szebb lett, viszont az a kert, amit kiskoromban apámmal öntözgettünk, sokkal szebbnek tűnt, mint ez a hivatásos kertészek által összeállított botanikus csoda. Az autó leállt, én pedig kiszálltam és megindultam befelé a házba. A kapu automatikusan kinyílt, én pedig gyorsan beslisszantam. A bejárati ajtóhoz egy macskaköves út vezetett, melynek mindkét szélén kék virágok nyíltak. Gyorsan szedtem a lábaimat a piros bejárati ajtó felé. Előtte még egyszer ránéztem az elülső kiskertre. Ismét itt vagyok- gondoltam, majd benyitottam a házba. Az ajtó a főfolyosóra nyílt, ahonnan két oldalra helyezkedtek el a különböző helységek. Az alsó szinten volt jobbra anyámék hálószobája, a fürdő és a gardrób szoba, balra pedig a nappali, a konyha és a féltestvérem szobája. Az emeleti részen voltak a kevésbé használt helységek, mint például a padlás és az én szobám. Ahogy beértem a nappaliba, anyámmal találtam szembe magam, aki épp a tv-t nézte. Látszott rajta, hogy nemrég érhetett haza, hiszen a haja kontyban volt, amit otthon sosem hordott úgy. Mosolyogva nézett fel rám.
     - Szia, Lisanna! – köszönt rám. Egy pillanatig haboztam, majd körbenéztem a szobában.
     - Úgy látszik veletek minden rendben. – mondtam, majd elindultam kifelé a szobából, amikor ismét anyám hangját hallottam.
     - Egy óra múlva vacsorázunk! – mondta, de választ már nem adtam, csak felmentem a szobámba. A lépcső végén azonnal ott találtam magam a kis ajtó előtt. A szobám nem volt nagy dolog, volt bent az ablak mellett egy ágy, és a szoba másik felén egy szekrény és egy íróasztal. Ledobtam a dzsekimet az asztalra, majd hanyatt vágtam magam az ágyon. Az én gyerekkori kis birodalmam üressé vált. Az egykor játékokkal teli, vidám kis szoba eltűnt, most már csak régi papírok tárolására volt jó. Sokszor megrohantak az emlékek, amikor ott voltam, de már nem tekintettem otthonomnak. Ahogy ott gondolkodtam, elkezdtem átnézni a mellettem lévő papírhalmot. Réginek látszott, az újságok abból az időből valók voltak, amikor a szüleim elváltak. Miközben nézegettem a régi cikkeket, egy már kissé szakadt, összehajtott papírlap csúszott ki az egyik újság lapjai közül. Óvatosan hajtogattam ki, ügyelve arra, hogy véletlenül se szakítsam szét. Anyám kézírását véltem felfedezni rajta, egy cím és egy telefonszám kíséretében. Furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy kinek a telefonszámát rakhatta így el anyám, ezért a telefonomhoz kaptam és azonnal tárcsázni kezdtem a számot. A szám kicsengett, én pedig idegesen vártam a vonal másik feléről érkező választ. Pár másodpercen belül megkaptam, amire vágytam.
     - Haló? Itt Christopher Rage! – a szívem hevesen kezdett el verni amint meghallottam a hangot a másik félen. Könnybe lábadt szemekkel próbáltam összeszedni a gondolataimat.
     - Haló? Van ott valaki? – hallottam ismét a hangot.
     - Én vagyok az, apu! – szóltam bele végül és hatalmas könnycseppek gördültek le az arcomon. Hihetetlen űr keletkezett bennem miután elment, és újra hallani a hangját egy csodával ért fel.
      - Lisanna? Hogy vagy drágám, úgy hiányzol! – hallottam apám remegő hangját. Nagyon boldog voltam.
     - Mért nem vittél el innen? Miért nem kerestél? Borzalmas itt! – tört ki belőlem a zokogás. A telefont remegő kézzel a fülemhez szorítva ültem az ágyon.
     - Amióta anyáddal elváltunk minden hónapban írtam neked! Anyád teljesen megszakította a kapcsolatot, és elintézte, hogy egyedül az övé lehessen a gyámság. Bármikor próbálkoztam, mindig elutasítást kaptam. Bocsáss meg, kislányom! – apám hangja kissé remegett. Úgy éreztem hasonló dolog játszódhat le mindkettőnkben. Tudtam, hogy a válás után nagy huzavona kezdődött értem, apa sokat jött el felénk, de anya mindig elkergette. Ismertem apámat, egy idő után már ő is belefáradhatott, és amikor Harold megjelent végleg eltört a mécses.
     - A Holy Kings-be járok, egyszer gyere el meglátogatni. Nem bírom anyáékat elviselni! Nem akarok ide visszajönni! – mondtam, és az öklömmel megtöröltem a szemeimet. Apa egy kis ideig hallgatott, majd egy hosszú sóhajt hallottam a vonal túlsó végéről.
     - Én sajnos most nem vagyok a közelben, de nemsokára haza megyek, és akkor meglátogatunk a nagypapával! Olyan rég volt édes istenem... - újabb csend szakította meg a beszélgetést – De te már betöltötted a 18-at nemrég, Isten éltessen, ha az ajándékomat nem kaptad volna meg. De a lényeg, hogy most már felnőtt vagy, nem kötelező visszamenned hozzájuk! – ahogy ezt kimondta, hirtelen megmagyarázhatatlan energialöketet kaptam. Sosem gondolkodtam azon, hogy elköltözzek, de ez pont jókor jött.
Hirtelen kiabálást hallottam a földszint felől.
     - Lisanna! Gyere vacsorázni! –kiabált lentről anyám. Kissé szomorú lettem, mert tudtam, hogy ez most a beszélgetésünk végét jelenti.
     - Bocsi apu, de most mennem kell, különben dühösek lesznek rám, és megint kapok a fejemre. Majd még hívlak! Szia! Szeretlek! – köszöntem el, majd kinyomtam a hívást, és gyorsan elmentettem a számot. A telefont még utoljára a mellkasomhoz szorítottam, a kis papírdarabot pedig, amit az újságok közt találtam, belecsúsztattam a zsebembe, és gyorsan lefutottam a földszintre. Mire leértem, már mindenki az asztalnál ült. Én is csatlakoztam a körbe, és merítettem magamnak az előttem gőzölgő friss zöldséglevesből. Velem szemben ült a négy éves féltestvérem, aki iránt mindig is mérhetetlen gyűlöletet éreztem. Tudtam, hogy nem tehet semmiről, de mindig úgy tekintettem rá, mint a problémáim megpecsételőjére. Ahogy ott eszegettünk, a csend megtört.
     - Képzeld anyuci, ma az óvó néni megdicsért, mert szépen rajzoltam! – újságolta vigyorogva a velem szemben ülő kisfiú. Anyám arcán gyengéd mosoly húzódott végig.
     - Ügyes vagy Jimmy! Anyu büszke rád! – mondta, és végigsimította a gyerek fejét. Próbáltam visszafogni magam, de akaratlan fintor ült ki az arcomra. A kisgyerek bármit megkapott, amit kért, bármit csinált megdicsérték érte, de én bármikor nyertem valamit, bármikor jó jegyet hoztam haza az iskolából, csak annyit kaptam, hogy „jól van" . A nevelőapám azonnal szúrós pillantásokat vetett felém.
     - Neked meg mi bajod van? – emelte fel a hangját, mire én csak szemsarokból néztem vissza rá. Tudtam mi fog következni, de nem akartam foglalkozni.
     - Nem bírod meg állni, hogy belém ne köss, igaz? – mondtam nyugodtam, és letettem a kanalam a kezemből. Egyszer az életben befoghatná. A férfin látszott, hogy egyre dühösebb.
     - Harold, kérlek... - hallottam anyám aggodalmas hangját, majd leküldte a pici Jimmyt a szobájába.
     - Na idefigyelj! Amíg én fizetek rád mindent, ne merj pofátlankodni, főleg ne az én házamban! – üvöltött. Az ér a homlokán már pattanásig feszült.
     - Szerintem neked megéri engem fizetni, mert amíg a suliban vagyok, nem kell látnod, ja és ezt a házat apa és anya vette, nem te! Most pedig ha megbocsátotok, fel kell hívnom a barátomat! – mondtam, és szélsebesen felpattanva az asztaltól futottam fel a szobámba. Hallottam magam mögül, ahogy Harold utánam jön, és dühösen kiáltozik, de elfordítottam a kulcsot az ajtóm zárjában, és megpróbáltam teljesen kizárni őt a kis világomból.
Hirtelen, mintha csak megérezte volna, csörgött a telefonom. Thomas hívott.
     - Szia! Hogy vagy? – szólt bele a mély, nyugodt hang a telefonba, mire én önkéntelenül elmosolyodtam.
     - Most már jól! A szüleid otthon vannak már? –kérdeztem a lehető legjobban leplezve rossz kedvemet, mi egyre jobban csillapodott, minél többet beszélt a barátom a vonal másik végén.
     - Igen, nemrég vacsoráztunk. Most minden tök nyugodt, csak te hiányzol innen! – válaszolt kedvesen.
     - Hidd el, én is legszívesebben ott lennék, de két nap és újra találkozunk! – nevettem, mikor egy csattanást hallottam Thomas szobájából – Úristen mi történt? – kérdeztem ijedten.
     - Csak levertem egy könyvet a szekrényről, ne aggódj! És milyen otthon lenni végre?
     - Ugyanolyan, mint eddig. Unalmas! – nevettem erőltetetten – De ez most nem fontos. A hétfő este áll még? – kérdeztem, próbálva minél jobban elkanyarodni a család témától.
     - Persze, a moziban! Már alig várom! – hallottam az izgatott hangot a vonal túlsó feléről. Thomas úgy viselkedett, mint egy kiskamasz, mint aki az első randira készül, pedig már 19 éves múlt. Másrészt pedig nagyon aranyosan állt neki ez a stílus. A beszélgetés során teljesen lefelejtettem az otthoni gondokat, csak a fiúra figyeltem. Sokat beszélgettünk ezután. Elmesélte mit csináltak a barátaival suli után, hogy ért haza és persze engem is kifaggatott, amennyire tudott. Jól éreztem magam. Miután letettük a telefont, összepakoltam a szobában, majd elmentem fürdeni. A házban már lenyugodtak a kedélyek. Ahogy a fürdőszoba felé mentem, észrevettem Jimmyt, ahogy a szobája ajtajából hatalmas szemekkel bámul rám. Kedvesen elmosolyodtam, mint ha mi sem történt volna, majd mikor láttam, hogy vidáman becsukja maga mögött az ajtót, és is bezártam magam a fürdőszobába, és vettem egy hosszú forró fürdőt, majd ezek után aludni tértem.
A hétvégém hál istennek gyorsan eltelt, kisebb nagyobb összetűzésekkel, majd vasárnap boldogan léptem át ismét az iskola kapuit, felszabadulva az otthoni nehézségek alól. Sokkal jobban éreztem magam a kollégiumi szobában, mint bármikor máskor. Az első, aki meglátogatott, Thomas volt aznap. Meg is lepődtem, mikor kinyitottam az ajtót és ott állt előttem.
     - Szia! – mosolyogtam rá, mire ő szorosan magához ölelt. Hirtelen nem tudtam mire vélni a dolgot, mivel nagyon hirtelen jött. Magamhoz szorítottam a fiút gyengéden, és vártam mi fog történni. Éreztem, hogy valami baj van. Egy idő után elengedett, én pedig kézen fogva őt bementem a szobába és leültem az ágyamra. A tekintetét fürkészve ültem vele szemben egy ideig.
     - Mi a baj, Thomas? – kérdeztem aggódva, de választ nem kaptam a kérdésemre, csak újra megölelt. Fogalmam sem volt mit tegyek.