6. fejezet

Reggel az első utam Dr. Jamesez vezetett. Egész este szédültem és nem bírtam aludni. Bekopogtattam a gyengélkedőre gyorsan mosolyogtam egy kicsit, hogy ne panaszkodjon. Szemüvege az orra hegyén, nem is tudtam, hogy szemüveges!

- Lola!- köszöntött- Gyere be!- a kezével bentre intett.

- jobban vagy?- mosolygott

- Tegnap mikor.....- nem muszáj az egész sztorit tudnia- Tegnap kicsit bevertem a fejemet.

- Oh, !- a fejemhez nyúlt elkezdte tapogatni. Hideg érintésétől kirázott hideg.

- Kövesd az ujjamat a szemeddel-úgy tettem – Hogy is verted be a fejedet?

Mély levegőt vettem. - Egy zombi...

- Elég is ennyi!- mondta szomorúan elnevetve magát. Dr. J. Mindig is utálta a zombikat, ki nem állhatta azokat a dögöket! Rossz bele gondolni, hogy régen ők is emberek voltak. Ugyan olyanok, mint mi, csak egy harapás következtében az egész uralkodásukat elveszítették maguk felett.

- Ez az agyrázkódás tünete, de nincs semmi baj szerencsére, pár nap és jobb lesz!- hátra fordult egy pulthoz,s elkezdett pakolgatni.

******

Két napja semmit se tettem csak ültem a szobámba. Megöl az unalom. Ezt a két napot mind lazítással és könyvolvasással töltöttem, csak, hogy ne kelljen szembenéznem az igazsággal. Gondolkoztam a halott lányon, akit nem tudtunk megvédeni. Nem tudtam megvédeni. De nem szabadott ezen rágódnom. Megtörtént, de soha többet nem fog. Mindannyian haldoklunk, a halál csak idő kérdése. Egyesek egyszerűen hamarabb halnak meg, mint mi.

Már vacsoraidő van. Reggel hiányoltam az edzéseket még reggelizni se mentem le. Nem marathatok itt, beszélnem kéne....Nem! Nem fogok behódolni! A igazamnál maradok a végsőkig. Hitetlen, hogy ki akar rakni a csapádból semmi rosszat nem csináltam az egész annyira röhejes, de egyben idegfeszítő. Felálltam a kanapéról, kinyitottam az ajtót és elindultam lefelé. Az utolsó lépcsőfokokon már meghallottam a nyüzsgést. Az asztaloknál ülve ettek néhányan illetve állva beszélgettek vagy pedig sorban álltak. Megpróbáltam nem keresni Ovent a tömeg között, ami sikerült is! Nem akartam Ovenről hallani! Még a nevét se akartam meg hallani. Beálltam a sorba. Elfogattam a konzerves adagomat,de még most sem tudom, hogy ezt mért hívják ételnek, viszont ez jelentette a túlélést! Mindig Scott-tal eszek meg a fekete szeművel, de most nem akartam a társaságukat keresni. Persze a tekintetem össze akadt a mi asztalunkkal és Scottal is, de inkább félre néztem közben kerestem egy üres helyet. Egyetlen egy hely volt és az a vinnyogós lányok asztala volt. Sharon asztala! Soha, de soha! Soha..Mért is nem,? Gondolkoztam. Úgy gondoltam csak egyszer élünk és nincs más választásom! Mikor meglátták, hogy feléjük indulok hirtelen rémülten és még is furcsán néztek, még én is megijedtem magamtól. A játékszer szőke haját feltekerte a vékony újára majd elkezdtek kuncogni. Sikeresen leültem a libával szembe. Mindenki elcsöndesült az asztalnál. Jessica oldalról nézte mosolyogva Sharont majd megszólalt.

- Oven annyira Szexi!- áradozott.

- És a mosolyáról már ne is beszéljünk!

- Vajon mitől ilyen izmos?- kérdezte Jessica.

Azt hittem leborulok a székről, de inkább visszanyeltem a nevetésemet. Ezek tényleg agyilag zoknik. Mégis mért érdeklik ez őket?- kérdeztem magamtól.

- Annyira széles a válla! Magamban mosolyogtam. Kicsit sem értettem, hogy ez mért számít náluk témának.

- Mikor fog már észrevenni?- nézett valahol a távolba Jessica.

Hat azt várhatod, hogy észrevegyen. Hangosan egyszerre beszéltek.

Kezdtem elveszíteni a türelmemet ezért lehajtottam a fejemet majd csukott szemmel próbáltam az ételre koncentrálni. Ilyen alaposan még soha nem rágtam meg az ételt.

- Engem nem ez érdekel- közbe szólt Sharon. - kinyitottam a szemeimet és pilláim alól néztem fel. - Hanem az, hogy mennyire jól...

Kiugrottam a székből egy percig se bírtam tovább hallgatni ezeket az idiótákat. A bázison egyetlen egy barátnőm se volt így nem értettem a témájukat. Régebben voltak barátaim, de ők lehetséges, hogy holtak. Az egész annyira undorító! Esznek, és erről beszélnek.

- Oh, nézd! Valaki zavarba jött!- incselkedett Sharon.

Néma csönd.

- Undorítóak vagytok!- kiabáltam s közben az asztalra támaszkodtam.

- Te is!

- Én? Én vagyok az undorító miközben ti evés közben- ordibáltam, de Amy megszólalt.

- Bárcsak meghaltál volna!

Mi? Miről beszél ez a barom? Hogy kívánhatja ezt? Hát ez váratlanul ért. Ez a lány tényleg nem árul zsákba macskát.

- Tudjuk, hogy tegnapelőtt tiszta vér voltál a sebeidtől- ordított Amy.

Megszólalt a másik tyúkeszű.

Sebeimtől? Meg se sérültem! Miről nyávognak? Igen ez érthető is. A lány szemüveg nélkül meglátott.

- Valami gond van hölgyeim?- kérdezte egy ismerős hang. Mellettem ált Oven keresztbe fonta karjait. A dühöm még erősebb lett. Nem hagyom, hogy segítsen nekem! Úgy tettem, mint, ha ott se lenne pedig elég nehéz volt, mert az illata az orromat csiklandozta.

- Az csak a zombik vérei voltak. - mondtam halkan. - Tudod én kimentem élelemért, hogy ne pusztuljatok éhen ti szajhák!- morogtam kissé hangosan. - Egy napot nem élnétek túl kint!- nevettem dühösen.

- Jaj! Akkor át fogsz változni? –kérdezte kiáltozva némi viszolygással.

A homlokomra tapasztottam a kezemet s dörzsölni kezdtem miközben sóhajtottam.

- Oven!- mosolygott Sharon.

- Hol is tartottunk? Ja, igen! Kint nevezel te szajhának te kis....!- gondolkozott.

Vág az esze. Mosolyra fakadtam.

- Tudatlan hígagyúak vagytok!

Sohase voltam a szavak embere, de remélem ez most meg érintette őket.

- Tudjuk, hogy tetszik Oven!- kiabált felháborodottan Amy.

Most már tényleg csak az ő hangja hallatszott, mert mindenki némán figyelt minket. Olyan hangosan felnevettem, hogy visszhangzott. Mint, ha óvodába lennék!

- Ti tényleg ennyire idióták vagytok, vagy csak megjátszatok?- nevettem s nem foglalkoztam a mellettem álló fekete szeművel.

Hátat fordultam úgy gondoltam nem pazarlóm rajuk az időmet. A hátam mögött meghallottam a nagy lépteket, éreztem, hogy valami felé nyúl. Hátra nyúltam megragadtam a csuklóját majd behajlítottam a lábamat magamra hagyva a súlyát. Előre rántottam. Előttem feküdt Sharon sokkolt állapotban. Mindenki lepetten nézett egy szót se szóltak. Megfogtam a pólója nyakát felemeltem belenéztem mélyen a szemébe. Összeszűkült szemmel néztem annyira meglepte a fogásaim, hogy ijedten nézett. Tetszett, hogy fél tőlem.

- Legközelebb keményebb leszek!- mondtam. Elengedtem, kilöktem az ajtót és a kilátóhoz mentem.

Gyönyörű a naplemente. Nem láttam a maradék Napot a magas fáktól, de az égbolt csodaszép. A rózsaszín és a narancs összefolyik ez álltál egy olyan szín jön létre, ami elégé kiegészítette az egészet, ha lehetett volna akár órákat is töltenék itt. Rádőltem a fa korlátra. Egy mélyet sóhajtottam. Jobb oldalról éreztem valami meleget.

- Nagyon szép fogás volt. - közölte egy lágy hang. Már csak ez ronthatta el a Naplementét.

- Ha szeretnéd rajtad is alkalmazhatom!- fordultam Oven felé. A gerendának nekidőlve nézett. Fekete pólója megfeszült rajta, haja a homlokán pihent keresztbe tette a kezét. Most komolyan csak azért jött, hogy bámuljon?!

- Lola, tudom, hogy haragszol rám. Megsértettelek tudom és ezerszer megbántam már.

Nem szóltam egy szót se. Sóhajtott.

- Óvatosabbnak kéne lenned. Ha...- nézett rám, de végül nem folytatta. Nem akartam beszélgetni vele. Mind a ketten a naplementét néztük szó nélkül.

Azt mondja, hogy gyenge vagyok, igaz? Megmutatom neki, hogy mire vagyok igazából képes. Szembe fordultam vele rá néztem, a szeméből semmit se tudtam kiolvasni. A szája szóra nyílt s ekkor elmentem mellette gyors léptekkel majd a szobámba csak az íjamért és egy pulcsiért mentem fel s már is a kapu előtt álltam.

Ki kell valahogy mennem! Ki akarok innen jutni minél hamarabb! A szél az arcomba fújt, jól esett. Mindig is úgy gondoltam, hogy kötelességem zombikat ölni a túlélés érdekében is. Ez nekem olyan mindennapos így kicsit hiányozna a harc. Azért élek még, hogy beteljesítsem a bosszúmat! Amitől senki se tilthat el még Oven se!

A mi harcunk nem test és vér ellen van, hanem ennek a sötét világnak az uralkodó szörnyetegek hatalma ellen.

Túl sokáig vártam a megfelelő pillanatot így már este lett. A maradék időmet arra szántam, hogy felmérjem a terepet.

Nem vagyok ostoba, hogy megkérjem, hogy nyissák ki a kaput, de egyedül valahogy csak megoldom. A kapunál öt ember van, hátul szétszóródva csak négy. Remek akkor csak ötöt kell kijátszanom már épp terveztem, hogy hogyan is csináljam mikor valaki felordibált.

- Itt vannak! A kijárat felé néztem. A kapu előtt egy autó. Ez az! Egy éjjeli csapat most érkezett meg! Elégé kockázatos, de nem érdekelt már semmi se csak a becsületem! A téglából álló falhoz simultam a kaput kinyitották megvártam a kocsit, hogy legalább félig legyen bent majd gyorsan oda osontam, leguggoltam a kocsinál, hogy ne vegyenek észre. Kint vagyok! Na, ezt neked Oven! A bejáratot bezárták, de kicsit sem érdekelt. Majd azt is megoldom.

Befutottam az erdőbe, kihajoltam az alacsony ágakat fürge léptekkel ide-oda vándorolt a tekintettem. A célom egy nyúl volt, de az se érdekelt, ha mást vadászok le. Átléptem egy fa gyökereit, olyan csendes minden a Hold fénye átszűrte a fák leveleit, s ágait. A nyilamat szorongattam és suttogva biztattam magamat."Sikerülni fog!" A legfontosabb, hogy még vakon is bízzak magamba. Kikerültem egy fát.

A csöndet egy zaj szakította meg a bokor felől. Reflexből az íjamat az bokor felé emeltem. S kibujt egy emberi alak. Zombi. Hirtelen kilőttem a nyilat, de nagyon félre ment. Meghökkenve néztem, előre lépett s csak pár lépés választott el minket. Egy ember. A szívem megfájdult, még mindig az íjamat tartottam, de a biztonság kedvéért nem eresztettem le.

- Szóval így állunk?- szólat meg és egy kicsit oldalra hajtotta a fejét.

- Ne közelíts!- erre tett még egy lépést. - Ki vagy?

- Mindig ugyan azok a kérdések! - Mély rekedt hangja ijesztő, fekete kapucnis pulcsit viselt ezért semmit se láttam az arcából. Magasabb nálam és szélesebb. A zsebében van a keze épp egy ér megfeszült a kézfején. Valamit szorongat, csodálkoztam is, hogy nem látok nála fegyvert hisz ki az az ember, aki fegyver nélkül kiteszi a lábát a búvó helyéről?! Olyan gyorsan kihuzat a zsebében lévő fegyverét, hogy nem is láttam, felém suhintót, védekezésből az arcomhoz emeltem a kezemet.

Éreztem, hogy megfeszült a bőröm majd ketté nyíl. Megvágott. Elejtettem az íjamat. Éreztem, hogy a vérem végig folyt a karomon, elégé csípett, de koncentrálnom kellet. Már nyúltam a késemért, de ekkor rájöttem, hogy csak az íjam van nálam s megtántorodtam, lehajoltam a nyilamért, de nem engedtet, az állam összekoccant s a földön hevertem. Felém hajolt. És még én akartam levadászni valamit e helyett most épp engem vadásznak le.

Az állkapcsom rettenésen fájt. Kezemmel megtámasztottam magamat a csípőmet fellöktem s a lábamat is. Hasba rúgtam. Egyetlen egy mozdulattal felálltam. A bal kezében van a kés. Bal kezes lenne? Valami azt súgta, hogy használjam ki, felém dobta a kését, de a mögöttem lévő fába kötött ki. Ez tényleg meg akar ölni?

Ledobtam az íjamat s felé mentem, elkaptam a kezét a könyökénél felnyomtam az egész karját, felsziszegett, de megfordult és megfogta a nyakamat, gyorsan reagáltam ezért belé rúgtam még egyszer a hasába. Tehát tényleg bal kezes! Hiába ütöttem kivette az ütéseimet, és amit nekem szánt ütéseket próbált adni én is kivettem. A fában lévő késért nyúltam, de rám rúgott a csípőmbe bele nyilat a fájdalom. Felordibáltam, a derekamat fogva a földön feküdtem. A lábammal hátrafelé löktem magamat, de a mozdulat fájt.. Megéreztem a kezem alatt a homokot, belemarkoltam és hozzá dobtam. Szánalmasnak éreztem magamat. Az arcára ment. Lesöpörte az arcáról a homokot s dühösen mérgelődött egyet.

- Most figyelj, mert nem fogom vissza magamat! Újra fölém hajolt, felém nyúlt, amikor valami neki ütközött, magával rántotta valami. A szívem majd kiugrott a helyéről. Odafordultam, a megmentőm valahonnan ismerős, egy sorozat ütés után eldőlt a kapucnis fiú, de ő se hagyta magát, bevitt neki egy állast. Úgy látszik, hogy csak ebben volt jó. Viszont a megmentőm stabilan áll, a támadóm éppen ütött, de át hajolt felette, háta mögé kötött ki, megfogta a fejét hátra húzta és belerúgott a térd hajlatába mielőtt még összeesett volna fejen ütötte a könyökével. Hátra fordult majd rám nézett a megmentőm. Nem hittem a szememnek.

Oven?!