5. fejezet

Scottnak igaza volt. Ott álltak a megbeszélt helyen, Josh és a fekete szemű a motort babrálta Wendell meg őket nézte.

- Hiányoztunk?- kérdezte Scott. Mind a hárman felnéztek és tátott szájjal köszöntött Josh és Wendell.

- Mi történt?- oda sietett hozzám Wendell

- Csak találkoztunk néhány élő halottal. - világosítottam fel mindenkit. Miután Oven alaposan szemügyre vett a tekintete megállt Scotton.

- Haver! Ez a csaj nagyon keményen harcol!- mutatott rám

- Josh el tudunk indulni?- kérdezte a fekete szemű nem törődve azzal, amit neki mondtak

- Nem hinném! Nem tudom, hogy mi okozta a motor leállását lehet elektronos meghibásodás vagy az akkumulátor lemerült..

- Semmi értelme nem lenne megjavítani és ezzel pazarolni az időnket, a bázison felesleges egy olyan kocsi, aminek még szélvédője sincs!- tudakolta Oven

- Ha keresünk egy megfelelő kocsit.. Talán a zárrész szétszerelném, és a kábeleket összekötném, akkor elindulhatna!- gondolkozott s közben az állát fogta

- Nem is tudtam, hogy ennyire értesz a kocsikhoz Josh!- lepődött meg Wendell- az említett személy csak enyhén mosolygott. Alaposan megnézték a kocsikat. Néhány perccel Oven kinyitotta a kiszemelt kocsit majd Josh a kábeleket kezdte el összekötni, ahogy mondta. Vártuk ez az egyetlen egy megoldás, hogy "haza" jussunk.

- Rengeteg filmben láttam ilyent, és azok mind meg voltak rendezve kizárt, hogy sikerül!- erre a szóra a motor hangosan megszólalt. Scott meglepődött

- Hát most sikerült!- kuncogtam.

Mint ha ébresztő lett volna! A zombik elő bukkantak. Wendellhez ment az egyik, segíteni akartam, de a hátam mögött valami szuszogott. Kettő zombi! Kigondolta volna, rúgtam és szúrtam majd a földön végeztek.

- Beszállás Lola!- a kocsihoz fordultam, már mindenki bent volt ekkor ismét elém vetődött egy szörnyeteg. Bosszúból kivájtam a szemét ugyan úgy reagált, mint bármelyik vagy bárki. Felordibált, ezzel még nagyobb felhajtást csináltam. Előbb kellet volna gondolkoznom! Hagytam, had kínlódjon. Kikerültem egy másik élőhalottat. Egy szembe jött velem elvágtam a nyakát. Majd még kettő egyszerre! Nekik rohantam. Már nyújtottam a kezemet, mikor valami megfogta a csuklómat. Hátracsavartam a kezét s közben átszúrtam a koponyáját. A máik kettőhöz vettem az irányt. Oven kiszállt segíteni.

- Lola!- ordibált Oven. Oldalt észrevettem a közeledő zombit elkapta a vállamat a hátam neki csapódott a betonnak, a fejem koppant, az egész testem át rezzent. Mielőtt még bármit is csinált volna a zombi feje szétloccsant előttem. Már elégé véres voltam, de most majdnem úgy néztem ki, mint egy élőhalott. Valaki olyan erősen felhúzott, hogy megfájdult a felső végtagom. Oven szó szerint behajított a kocsiba és rám vágta az ajtót. Szédültem. Előttem a kép összemosódót és hirtelen ugyan úgy láttam. Olyan gyorsan elindultunk, hogy azt hittem képzelődök.

- Le tudtam volna győzni!- motyogtam idegesen, de még jobban megszédültem.

- Egy szót se!- az egész kocsi az ordibálásától remegett. Meg értetted?!- nem hangzott kérdésnek. Bizakodtam abban, hogy mindannyian épségben "haza" jutunk.

Azt hittem sohasem érünk vissza. Szédültem az egész világ forgott velem nem bírtam megtartani magamat ezért az ablaknak dőltem. Kinéztem s megláttam egy lányt körülötte zombikkal.

- Áj! Áj! Josh!

- Mi van már!? - kérdezte a fekete szemű.

- Ott egy lány! Josh azonnal megállt. Mindenki kiszállt. A legfőbb feladatunk az, hogy a túlélőket keressünk és megvédjük őket. Előre rohantam, a zombi hasába szúrtam a kést majd arrébb löktem. A lány sírva könyörgött az életéért, de ezeknek a dögöknek hiába könyörög! Hármat lelőttek. A lány rózsaszín pólója koszos és a farmerja szintén. Megnéztem alaposan, hogy nincs e rajta harapás. Szerencsére nem volt rajta. Mikor meglátott valami megcsillant a szemébe. A kezét a vállamra tettem hagytam, hogy rám dőljön vittem a kocsihoz, de akkor a lány összeesett épp hajoltam érte s már fel is emeltem, de megint egy dög jött felém. Már nagyon untam így csak rárúgtam egyet és hagytam, hogy elintézzék a többiek.

- Jól vagy?- kérdeztem a lánytól és ismét végig néztem rajta.

Megint elém került egy halott s nekem esett, kicsit elveszítettem az egyensúlyomat, de végül megöltem. Megfordultam és egy pillanat alatt a lány háta mögött teremt egy zombi s belé mélyesztette fogait. A lány kidülledő szemei rémisztőek, az arca eltorzult az ajkán visítás helyett csak egy nyögés jött ki. A zombiba döftem a kést majd hanyatt vágódott.

A lány mielőtt elesett volna gyorsan elkaptam, letettem lassan a földre. Remegő kezeivel felém nyúlt.

Nagy nehezen megszólalt. - Nem akarok meghalni- egy könnycsepp lefolyt a koboldszerű arcán.

Megtörten néztem.

- Shhh, Semmi baj- halkítottam el. Újra nyögött. Majd meghaltam a bűntudattól. Vajon az én hibám? Megfogtam a kezét.

- Gyógyíts meg! Kérlek, nem akarok meghalni! Fájduló szívvel néztem, hisz ő is tudja, hogy tehetetlen vagyok! Esetleg csak meg tudom fosztani a fájdalmától, de megmenteni nem.

- Tudod, mit kell tennem, igaz?- tudatlan fejjel nézett, de még is bólintott. Nem bírtam megölni, nem bírtam a fájdalmat, ami rám nehezedett. Becsukott szemmel meg halottam a lövést majd elengedtem a kezét. Még csak nem is tudtam ki lőtte le. Már mindegy... Beültünk a kocsiba.

A kapu előtt vagyunk, de senki se int vagy jelezz, hogy bemehetünk. Scott lehúzta az ablakot, félig kihajolt és ordibált.

- Mi vagyunk azok ti tökfejek- a hirtelen hangos hang miatt megfájdult a fejem néhány perc után észrevették a "Vezetőnket" majd kinyitották a kaput. Sötét volt így senki se volt kint csak az őrjárók. Nagy nehezen kiszálltam a kocsiból láttam, hogy Oven a többiekkel beszél. Örülök, hogy senki se lát így....véresen...piszkosan. Scott elkérte a táskámat. Eléggé sötét van. Ideje bemenni.

Mindenki elment, de mi maradtunk. Oven úgy jött oda hozzám, mint aki azon gondolkozna, hogy pofán verjen, vagy csak rúgjon meg.

- Ide figyelj! - mondta fáradtan s közben felnéztem rá. Egy pillanatra néma csend. - ránéztem keserűen.

- Nem láthatnak meg így. - rázta a fejét - Az én felelősségem a csapat épsége, ha bármi történik valakivel...! Becsukta szemeit a dús szempillái alól kiragyogott a fekete íriszei. Visszatartotta a levegőt majd kifújta. - Ha meg tudnád magadat védeni, akkor semmi gond nem lenne! Hihetetlen, hogy ennyire önfejű vagy és meggondolatlan! Nem bírtam megszólalni. Ha egy kicsit is gondolkoznál, akkor...! - félbeszakítottam

- Ne szórakozz már! Semmi se történt!- ordibáltam ekkor eszembe jutott a halott lány.

- Ha beszálltál volna a kocsiba nem sodortad volna bajba mindenki életét, de te helyette...- mondta undorral miközben ide-oda járt a tekintete.

- Az én hibám?! Hisz tétlenül nézted mikor a kocsiban megtámadtak a zombik! Semmit se csináltál! És még te mondod magadra, hogy vezető!

- Kiraklak a csapatból!- ordibálta. Elakadt a lélegzetem, a szemeimet égette a könnyeim, hátrálni kezdtem.

- Lola...én...- mondta.

El akartam futni, de ő hamarabb megtette sarkon fordult és elment. Fogalmam se volt mi tévő legyek a harag csak úgy bömbölt bennem. Legszívesebben összetörnék valamit! Gyenge vagyok? Mérgembe bele ütöttem a kocsiba. A fájdalom végig hatolt a karomon, magamhoz szorítottam a kezemet. A számon csak egy " Au " jött ki. Nem tudtam, hogy inkább mérges legyek vagy szomorú. Pislogtam néhányat, hogy ne folyjanak ki a könnyeim. Kihúztam magamat, magam elé bámultam s én is úgy döntöttem, hogy bemegyek.

Nagyon nem szeretném, hogy valaki így meglásson. Az ellenőrző ponton Dr. James megvizsgált. Néhány karcoláson és egy kisebb agyrázkódással megúsztam, mivel gyógyszerben hiányunk volt nem kaphattam infúziót, csak némi fájdalom csillapítót kaptam. Halkan lépkedtem a lépcsőn s megérkeztem arra a szintre ahol az én szobám van. A kilincsért nyúltam mikor Amy kijött valahonnan. A barna göndör haja a vállán terült szét, szemüvege a kezében s mandula kivágású barna szemeiben kíváncsiság tükröződött. Már csak ez hiányzott nekem! A világon ő a legpletyisebb lány! Végig nézett rajtam, meglátta a vért s azonnal kiesett a kezéből a szemüveg. Lehajolt érte én pedig kihasználva az alkalmat és gyorsan bementem a szobámba.

A szobám majdnem ugyan olyan, mint a többieké. Az ajtó mellett a kicsi kanapé előtte egy fa asztal külön felé székekkel, egy nagy ágy mellette egy elhasznált polc, amin néhány szakadt, régi könyv van és a ruhás szekrényem majd végül a fürdő szoba. Rám ragadt az egész pólóm már az eredeti színét se láttam. Meg akartam szabadulni ettől az új anyagtól. A ruhámat széthagyva beálltam zuhanyzó tálcába. A meleg víz nagyon jól esett. Felfrissültem tőle, de még is rám jött az álmosság. A kék csempét néztem. Bármit megtennék, hogy ne kerüljön valaki élet és halál közé. Fontos nekem a csapat....nagyot nyeltem ,az hogy Oven meg akarja kérni az őrnagyot, hogy függesszen fel..vagy rakjon ki a csapatból, nagyon elszomorított.

Az államon lefolytak a könnyeim, de lehetséges, hogy csak a víz az. Igen csak a víz az! Utoljára akkor sírtam mikor rá jöttem, hogy az anyám.. halott. Az nap megfogattam, hogy soha többé nem sírok. Szégyenkedve letöröltem a könnyeimet. Nem fogom hagyni! Engem nem lehet helyettesíteni! Azért megyek ki a többiekkel és ölök zombikat, mert meg akarom bosszulni a szeretteim halálát! Rengeteget tanultam az egy év alatt. És mind hiába? Nem akarok a falak között élni tétlenül. Bosszúra szomjazok!

A hátamra feküdtem, de túlságosan fájt mindenem ezért inkább nem mozdultam. Mielőtt még lehunyhattam volna a szememet ez a kérdés ugrott be. Tényleg gyenge vagyok? Magam elé képzeltem Oven dühős fejét. Most már biztos rémálmaim lesznek!