- Jó reggelt! - sétáltam be a konyhába, felkapva az asztalról egy almát, hogy valamit azért mégis csak egyek reggeli gyanánt. Anyu felém se pillantva intett egyet, aztán már tovább is kevergetett valamit a serpenyőben. Az egész helyiségben finom illatok terjengtek, nem meghazudtolva anyu tevékenykedését - Nekem el kell indulnom, hogy időben az állomásra érjek - haraptam bele a kezemben tartott piros almába, ami ropogva adta meg magát a fogaimnak, amik a gyümölcs héjába, és édes húsába vájtak.

- Rendben, menj csak! - fordította felém az arcát, egy apró mosollyal az ajkain, miközben vékony ujjaival eltűrt egy rakoncátlan, barna tincset az arcából, ami a szoros kontyjából szabadult ki - Mire ideértek valószínűleg én már nem leszek itthon. Csak este fogunk haza érni apáddal, úgyhogy mond meg Adamnek, hogy puszilom - intett még egy utolsót felém, aztán már vissza is fordult a gáztűzhelyen fortyogó ételhez. Sietős léptekkel caplattam az előszobába, ahol magamra kapva a fekete- fehér Adidas cipőmet már kint is voltam a házból. Amint megpillantottam a kapunknak támaszkodó szőke hajú fiút, rögtön apró mosoly kúszott az ajkaimra. Vigyorogva siettem oda hozzá, hogy kinyitva a kaput, derekánál fogva az ölelésembe húzzam. Melegség áradt szét a mellkasomban, amint Jesse hosszú, izmos karjait átdobva a vállaim felett viszonozta az ölelésem.

- Biztos nem baj, hogy veled megyek? - tolt el magától felhúzott szemöldökkel, mire én csak szemforgatva összekulcsoltam az ujjainkat, és elkezdtem húzni a buszmegálló fele, ami pár percre volt csak a házainktól. Jesse megszaporázta a lépteit, hogy tartani tudja a lábaimmal diktált tempót. A busz pont akkor gurult oda a buszmegállóhoz, amikor mi odaértünk, így sietős léptekkel szálltunk fel a buszra, majd huppantunk le két egymás melletti szabad helyre, miután megvettük a jegyeinket - Tudod, csak nem akarok zavarni...- mormogta az orra alatt, miközben fejét a vállamra hajtotta.

- Hidd el, Adam örülni fog, hogy megismerhet - fordítottam arcom az ablak felé, miután ajkaimat a fiú feje búbjára nyomtam. Kezeink a combonom pihentetve voltak összfűzve, mosolyt csalogatva az arcomra minden egyes pillanatban. Fejemet az üvegnek döntve néztem a mellettünk elsuhanó tájat. Még minden olyan nyugodt volt. Csak a madárkák repkedtek ide-oda egyik fáról a másikra, de rajtuk kívül nem igazán volt kint senki sem az utcákon.

- Nem azzal a vonattal jött? - intett Jesse fejével az éppen megállni készülő járműre, aminek hangja elnyomta a körülöttünk lévő emberek beszélgetésit, és minden más zajt is. A szám szélét harapdálva fűrkésztem a vonatból kiszállingózó embereket, folyamatosan rajtuk tartva a tekintetem, hogy megtaláljam közöttük azt, akit keresek. Adam szőke buksiját megpillantva rögtön mosoly kúszott az ajkaimra, és kicsusszantva kezemet Jesse ujjai közül, öblös léptekkel már előtte is termettem. Vigyorogva dobta le válláról az utazótáskáját, aztán karjait átdobva a vállaim felett már ölelt is magához. Lehunyt szemekkel fontam köré a kezeimet, miközben ő nevetve mégjobban magához szorított.

- Hiányoztál, te barom - tolt el magától nevetve, mire én csak játékosan a vállába bokszoltam. Nekem is hiányzott, hiszen ő tartotta bennem a lelket miután Steven elment. Ő volt mellettem minden nap, akkor, amikor szükségem volt arra, hogy valaki elkapjon a szakadék mélyén, ahová a gyász taszított. Ő volt az, akinek a vállára hajtva a fejem órákon át sírhattam, és akit az éjszaka közepén is felhívhattam, ha úgy éreztem minden veszve van - Amúgy hol van Jesse? - húzta fel kíváncsian a bal szemöldökét, fejével a hátam mögé kukkantva.

- Tudtam, hogy nem is miattam jöttél el...- öltöttém rá ki a nyelvem, aztán a karjánál fogva húzni kezdtem Jesse irányába. Adam az orra alatt mormogva sietett utánam, miközben a ujjaimmal körül zárt kezét rázogatta, annak a reményében, hogy elengedem, de csak akkor eresztettem el a karját, amikor Jesse elé értünk. Mosolyogva léptem mellé, majd ajkaimat a haléntékára nyomva karoltam át a derekát - Adam, ő itt Jesse!

~♡~

- Kértek valamit inni? - toltam fel magam a kanapéról, fejemet a nevetgélő barátaim felé fordítva. Dave Jesse-vel veszekedett egy új videójátékon, míg Adam csak a fejét fogva kapkodta közöttük a tekintetét.

- Szerintem én inkább megyek veled - pattant fel Adam is, aztán mellém lépve a konyhába mentünk. A legjobb barátom csak megállt az ajtóban, csípőjét az ajtó keretnek döntve, miközben én a mosogató feletti szekrényből elővettem négy üvegpoharat, azután a hűtőhöz sétáva gondolkodóba estem, hogy milyen üdítőt töltsek ki magunknak - Szerintem a narancslé jó lesz - sétált hozzám Adam, majd mellettem elnyúlva kivette az előbb említett italt a hűtő legalsó tartójából.

- Kösz a segítséget! - csuktam be a komód ajtaját, azután elvettem a poharat, amibe már Adam töltött a narancsléből. Ajkaimhoz emelve az itált nagyokat kortyoltam belőle, hogy a kiszáradt torkom kaparását enyhíteni tudjam. Miután kiürítettem a pohár tartalmát, letettem a konyhapultra, majd a kezembe véve a másik két italt, kifele indultam, azonban Adam keze a vállamon megállásra késztetett - Igen? - fordultam meg a tengelyem körül, hogy szembe lehessek a legjobb barátommal. Kezei a farmerje zsebében pihentek, kék felsője gyűrödten tapadt a testére. Szemei szüntelenül fürkészték az arcom, valami jel vagy árulkodó mozzanat után kutatva.

- Képes lennél szeretni Jesse-t? - húzta fel jobb szemöldökét, mire én nagyot nyelve fordítottam el róla a tekintetem. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék, hiszen még magam sem tudtam rá a választ. Annyiban voltam biztos, hogy szerettem a fiúval lenni, mert legalább addig sem gondoltam Stevenre. Na meg ott volt az a különös, bizsergető érzés is, amit akkor éreztem csak, amikor a közelemben volt.

◾◻ Jesse ◻◾

- Képes lennél szeretni Jesse-t? - hallottam meg Adam hangját a konyhából, mire arra felé kaptam a fejem. Valahol belül a szívem mélyén tudtam, hogy mi lesz Jason válasza a kérdésre, de reménykedtem benne, hogy valami csodafolytán az ellenkezőjét fogja mondani.

- Hallod? - húzta el előttem a kezét Dave, mire megrázva a fejem ráfigyeltem - Elmegyek ki telefonálni, mindjárt itt vagyok - hadarta el gyorsan, aztán felpattanva a kanapéról már kint is volt a házból. Kihasználva az alkalmat, hogy egyedül vagyok, felállva a kanapéról a konyha ajtóhoz osontam. Szorosan hozzásimulva az ajtó melletti falnak, próbáltam magam a legkisebbre összehúzni. A fülemet hegyezve vártam Jason válaszát, ami csak percekkel később érkezett meg.

- Tudod, hogy én Stevent szeretem...- motyogta, mire a szívem zakatolása alább hagyott, a mellkasom pedig fájdalmasan összeszorult a ránehezedett, nagy súlytól. Szorosan lehunytam a szemeimet, miközben ajkaimat egy vonallá préseltem, hogy maradjon bennem annyi önkontrol, hogy ne verjek bele ököllel a falba - ...mindig is őt fogom szeretni! - emelte fel a hangját Jason. Bár nem láttam az arcát, gondolatban megjelent előttem a kép, ahogyan mérgesen összeráncolta a homlokát.

- Jason...Steven elment - suttogta Adam, mire a másik fiú élesen szívta be a levegőt az orrán - Te is tudod, hogy el kell engedned!

- Nem tudom elengedni, hát nem érted? - ordított fel Jason, mire egy kisebbet ugrottam ijettemben. Remegő ujjaimmal a hajamba szántottam, miközben megfordulva a tengelyem körül, homlokomat a hideg falnak döntöttem - Még mindig ugyanúgy hiányzik, ugyanúgy fáj minden lélegzet, mint azon a napon, amikor itthagyott...Mert nem vitt magával...Én csak...én csak őt akarom, érted? - a fiú hangja néhányszor elcsuklott, mire a mellkasomon lévő súly a kétszeresére nőtt. Nem akartam, hogy szomorú legyen, nem akartam, hogy sírjon. Ha lehetséges lett volna, az összes gondját átvállaltam volna, csak azért, hogy boldog lehessen, mert az ő boldogsága az én boldogságom volt - Jesse pedig egyedül csak azért jó, hogy ne gondoljak rá... Szerinted komolyan pont belé szeretnék bele? Akkor már inkább a halál...- motyogta alig halhatóan, de számomra olyan volt, mintha a fülembe ordította volna. A szavai éles kardként hasítottak a szívembe, apró, pici darabkává szabdalva azt. A szemeim égni kezdtek a forró könnyektől, de szorosan lehunyva a szemhéjaimat nem engedtem, hogy végig follyanak az arcomon. Egy reszketeg sóhajt kiengedve az ajkaim közül kiléptem a fal takarásából, és egy fádalmas mosolyt kanyarítva az ajkaimra, csípőmet az ajtókeretnek döntöttem.

- Bassza meg... - túrt bele Adam szőke tincseibe, amint meglátott engem. Jason rögtön felém fordult, aztán miután realizálta, hogy ki is áll előtte, kikerekedett szemekkel rázni kezdte a fejét, miközben a kezeiben tartott üvegpoharakat az étkezőasztalra rakta.

- Nem úgy értettem! - indult meg felém ölbös léptekkel, mire én kiegyenesedve hátrálni kezdtem. Miután megértette, hogy nem akarom a közelemben tudni, idegesen beletúrva a hajába, megállt a küszöbön - Én...nem úgy értettem...

- Ezt hogyan lehet máshogy érteni? - tártam szét a karjaimat, miközben felhúztam az egyik szemöldököm. Jason kerülve a tekintettem, szemeivel a nappali szőnyegét kezdte el pásztázni, újabb döfést lökve a szívembe - Soha többé nem akarlak látni...- ráztam meg a fejemet, aztán hátat fordítva neki, és az eddig dédelgetett reményeknek, kisétáltam a házból. Amint megcsapott az esti hideg levegő, a könnyeim utat törve maguknak vég folytak az arcom mind a két oldalán. Dühösen töröltem le őket a kezeim hátuljával, majd remegő ujjaimmal a hajamba szántottam. Kiviharozva Jason-ék udvarából, levágtam magam a hideg betonra, hogy fejemet a tenyereimbe hajtva át tudjam magamban értékelni a dolgokat.

- Jól vagy, királyfi? - simította a hátamra a kezét Dave, miközben leült mellém, lábait felhúzva, hogy a bal karját rájuk tudja támasztani. Kezeimet elhúzva az arcom elől megráztam a fejem, fogaimmal beharapva a szám, hogy ne sírjam újra el magam. Utáltam, ha valaki sírni látott...mindig gyengének és sebezhetőnek éreztem magam tőle, arra pedig főleg nem volt szükségem, hogy Dave-nek aggódnia kelljen értem - Hallottam mindent...- húzta el a száját, mire én csak rántottam egyet a vállaimon. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék, hiszen túl gyorsan történt minden, túl hamar tört darabokra a szívem - Menjek és verjem meg? - húzta fel a legjobb barátom jobb szemöldökét, mire én csak egy apró mosollyal az ajkaimon megráztam a fejem.

- Nem kell...- toltam fel magam állasba, majd a kezemet nyújtva Dave-nek, őt is felsegítettem - Inkább menjünk aludni, fáradt vagyok - indultam el a házunk irányába, ahol már egyetlen villany sem éget, ami nem is volt baj, hiszen csak aludni akartam, hogy legalább addig se Jason szavain kelljen kattognia az agyamnak.

- Jesse? - hallottam meg a hátam mögúl Jason hangját, mire a lábaim megtorpantak az út közepén. Egyszerűen nem tudtam tovább menni, és azt hiszem, hogy nem is akartam. Dave összeráncolt homlokkal figyelt, aztán megszorítva a kezemet elsétált mellettem, és eltűnt a házunkban egyedül hagyva engem a vesztem okozójával.

- Mit akarsz még? - fordultam vele szembe. Alig volt csak pár lépés közöttünk, mégis olyan érzés fogott a hatalmába, mintha mérföldekkel távolabb lettünk volna egymástól. Az előttem álló fiú idegesen szántott ujjaival sötét tincsei közé, aztán egy lépést közelítve felém szólásra nyitotta a száját.

- Sajnálom! Iszonyatosan barom voltam...- hajtotta le a fejét, miközben kezeivel feltűrte magán a csíkos felsője ujjait - Nem csak azért szeretek veled lenni, mert melletted felejteni tudok, hanem azért is mert messze te vagy a legjobb dolog, ami történhetett velem az utóbbi időben - sötét íriszet az én zöld szemeimbe fúrta, mire az egész gerincemen végig futott egy jókora bizsergés. A szívem szaporábban kezdett el verdesni, amint megszakította a közöttünk lévő távolságot. Kezeivel végig simítva a nyakamon, ujjait összekulcsolta a tarkómnál, miközben szemeivel egész végig a tekintetemet tartotta fogva. Ha akartam se tudtam volna megmozdulni, hiszen az érintése teljesen letaglózott, és bár haragudni akartam rá, de nem ment, annál sokkal többet jelentett nekem.

- De bent azt mondtad...

- Tudom, hogy mit mondtam bent... - nyelt egy nagyot, miközben homlokát az enyémnek döntötte -...de miattad meg fogom próbálni - nyomott egy puszit a számra, mire az ajkaim bizseregni kezdtek, és a hasamban is életre keltek azok a bizonyos pillangók - Ígérem, hogy megpróbálok belédszeretni, Jesse! - meleg lehellete az arcomat csiklandozta minden egyes kiejtett szónál. Kezeivel közelebb húzva magához az arcomat, ajkait az enyémekre tapasztotta, mire én karjaimmal átnyúlva a vállai felett még közelebb húztam magamhoz. Esküdni mertem volna, hogy az összes csillag felrobbant felettünk, csillogó fénycsóvát hagyva maguk után, megvilágtva az égbolt sötét végtelenjét. A hideg levegő felforrósodott körülöttünk, melegséget árasztva szét a mellkasomban. Azt hiszem a szívem nem is verdeshetett volna gyorsabban, amikor Jason fogai közé szorítva az alsó ajkam, nyelvét átcsusszantotta a számba. Körkörös mozdulatokkal térképezte be a szám minden szegletét, miközben finoman maszírozta saját nyelvével az enyémet. A nyálunk összekeveredett, a szívünk pedig egy ritmusra dobbant az idő azon töredékében, így mindegy volt, hogy ki ő és ki vagyok én, mert abban a pillanatban egyek voltunk, és nem is akartam azt, hogy másképp legyen.