Verejtékben úszva ébredtem. A mellkasom hullámzott, a szívem pedig őrült tempóban verdesett.
Egy újabb rémálom...
Steven halála óta egyszer sem aludtam jól. Iszonyatosan hiányzott. Bárcsak megnyugvást jelentett volna, ha látom az álmaimban, de csak felzaklatott. Minden álmom ugyanarról szólt. Minden alkalommal újra elveszítettem.
Arcomat az éjjeli szekrényen álló fénykép felé fordítottam. Mindenemet odaadtam volna, csak hogy újra lássam mosolyogni. A világon mindent.
- Annyira fáj szeretni téged...

~♡~

Felöltözve, valamelyst nyugottabban sétáltam le a lépcsőn a korlátot markolászva. A lépéseim bizonytalanok voltak, de próbáltam nem odafigyelni a zavaros gondolataimra. Lent nem volt senki, csak az asztalon várt egy üzenet, hogy el kellett menniük bevásárolni a konyhára, én meg foglaljam el magam addig. Tanácstalanul néztem körbe valami elfoglaltság után kutatva, de csalódottan jöttem rá a tényre, hogy nem tudok mit kezdeni magammal. A nappaliban magamra kaptam a cipőimet, és kilépve az ajtón, magam után becsuktam az ajtót. Zsebeimbe csúsztatva a kezeimet, leültem a lépcsőre, hogy kiszellőztessem a fejem. A szél lágyan fújdogált, összeborzolva sötét hajam a fejem tetején.

- Szia, bácsi! - szaladt oda hozzám a velem szemben lévő ház udvarából egy szőke, derékig érő, göndör hajú kislány. Mogyoróbarna szemeivel kíváncsian pillantgatott rám, miközben pici kezeit összekulcsolta a háta mögött. Rózsaszín szoknyácskája fel-fel lebbent minden egyes nagyobb széllökésnél, míg ő a fehér kis topánkáiban előre-hátra ringatózott - Mi a neved? - őszinte, gyermeki érdeklődés csillant meg a szemeiben. Nem láttam még nála tündéribb teremtést, ugyanakkor nagyon ismerősek voltak a vonásai.

- Jason - húztam apró mosolyra az ajkaimat, miközben egyik tenyeremmel megpaskoltam magam mellett a lépcsőt, hogy üljön oda. Vigyorogva huppant le mellém, maga alá gyűrve a szoknyáját - És neked mi a neved? - húztam fel mosolyogva a szemöldököm felé fordulva.

A pici lány már épp szólásra nyitotta a száját, amikor tőlünk nem messze egy mély, rekedtes hang bosszúsan felkiáltott - Holly! Merre vagy? - a kicsi lány felállva vadúl integetni kezdett az udvar felé, ahonnan pár perccel ezelőtt eljött. A szőke hajú fiú sietős léptekkel előttünk termett, és megragadva a kislány apró kezeit, magához húzta egy nagy ölelésre - Ne csinálj ilyent még egyszer! Azt hittem, hogy elvesztél...Mit mondtam volna anyuéknak? Istenem - Jesse kezei görcsösen szorították magához a Holly kis testét, én pedig csak ámulva néztem őket. Annyira meglepő volt a hasonlóság közöttük.

- Én csak meg akartam ismerni a bácsit...- mutatott rám Holly, mire a testvére szórakozott mosollyal az ajkain felém fordult. Tudtam, hogy ezentúl Jesse ezzel fog csesztetni, de annyira aranyos volt a húga, hogy nem tudtam foglalkozni a ténnyel - Nézd, megjöttek anyuék - mutatott Holly a házuk irányába, majd meg sem várva a testvére válaszát, elszaladt. Mosolyogva néztem, ahogyan nevetve az apukája karjaiba veti magát, majd eltűnntek a házukban.

- Na és mit csinál itt kint egyedül, egy ilyen jóképű bácsi? - vonta fel Jesse vigyorogva a szemöldökét, majd leült mellém a lépcsőre, térdét az enyének döntve. Ahol a lába az enyémhez ért, a bőröm bizseregni kezdett. Tekintetem a fiú arcára vezettem, akinek arcocskái poris színben pompáztak.

- Meglepődnél, ha azt mondanám, hogy téged vártalak? - húztam féloldalas vigyorra a számat, mire a fiú zavartan szöke tincseibe szántott. Tudtam, hogy rossz játékba kezdtem bele, de ez legalább elterelte a figyelmem a fájdalomról, amit Steven halála hagyott maga után. Jesse megrázva a fejét összeszedte magát, aztán nagy tenyerét a jobb combora helyezve közelebb húzódott hozzám. Az érintése teljesen összezavart, és nagyokat szippantva a friss levegőből, csillapítani probáltam a megszaporodott lélegzetvételeimet.

- Ha megadod a számod, nem kell ennyit várnod majd, hogy eljöjjek hozzád, Jason! - nevem halk morajlással hagyta el az ajkát. Szemeimet elszakítva zöld íriszeiről lejjebb vándorolt a tekintetem. Vastag ajkai enyhén szét voltak nyílva, piszkos gondolatokat keltve bennem - Mit akarsz, szép fiú? - hajtotta közelebb hozzám a fejét. Meleg lehellete az arcomat csiklandozta, miközben a combomon lévő tenyere szorított a fogásán.

- Éh-én nem tudom - ráztam meg zavarodottan a fejem, minek következtében ajakim az övét súrolták. Abban a pillanatban, mintha minden megdermedt volna körülöttem. Az idő töredékében ragadtam a fiúval, aki olyan érzéseket váltott ki belőlem, amiket egyáltalán nem szabadott volna. Közben pedig belül szétmart a bűntudat, hiszen még csak fél éve, hogy Steven elment...hogy itt hagyott magamra - Nézd, nekem most mennem kell! - sietősen felpattantam egy pillanatra sem nézve rá. Nem akartam látni az arcát - Ne haragudj! - fogalmam sincs, hogy valójában kinek szántam. Neki, vagy valaki egészen másnak. Lehet, hogy mind a kettőjüknek.
Csak abban voltam biztos, hogy el kell onnan tűnnöm. 

~*~

8 óra után  lehetett, amikor zajt hallottam az ablakom felől. Apró koppanások voltak, elképzelni sem tudtam, hogy mi lehet az. Felültem, majd odasétáltam, és kitártam az ablakot. Puff. Egy kis kavics pont a homlokom közepén landolt. Meglepetten kaptam oda a kezem, hogy dörzsölni kezdjem a fájó pontot.

- Te normális vagy? - néztem le Jessere mérgesen. Komolyan fejbe dobott egy kővel?

- Basszus, ne haragudj! - nevette el magát - Lejönnél egy kicsit? 

- Miért nem tudtál csak egyszerűen csengetni, mint a normális emberek? - szem forgatva elléptem az ablaktól, és leindultam hozzá. Ott állt a lépcső alján, ezer wattos mosollyal az ajkain. Idejét sem tudom, hogy mikor láttam ennél ragyogóbb mosolyt. Gyönyörű volt. Én pedig iszonyatosan nagy bajban voltam. 

- Így drámaibb lett a jelenet - kacsintott rám, aztán egy pillanattal később elkomorult a tekintete - Bocsánatot akartam kérni a mai dologért. Nem szoktam ennyire nyomulós lenni, csak sosem vonzódtam senkihez ennyire így, szinte ismeretlenül. Viszont akkor sem volt helyes, amit csináltam - jóleső borzongás futott végig a testemen, és a karom libabőrös lett. Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak. Képtelen lettem volna szavakba önteni az érzéseimet és a gondolataimat. Nem csinált semmi rosszat. De ezt, hogy mondhattam volna el neki anélkül, hogy feltártam volna az egész borzalmas életem?

- Mi lenne, ha csak sodródnánk az árral? - vetettem fel az ötletet bele sem gondolva a következményekkel. És ezzel el is indítottam a lavinát...