Sebesen futottam a csúszós járdákon, miközben a szakadó hóesésben alig láttam valamit. Az izmaim fájdalmasan húzódtak össze mindegy egyes lépésnél, a tüdőm pedig sípolt a helytelen levegővételeim miatt. A kórház hatalmas, fehér épülete gonoszan magasodott fölém, és mielőtt beléptem volna az összes gyászos gondolat megrohamozta az elmém. Lihegve szeltem felfele a lépcsőfokokat, majd fáradtan estem be a halványkék színű kórterembe, ahol nem volt senki Stevenön kívül. Erőtlenül feküdt azon a kemény kórházi ágyon, szemhéjait lecsukva. Remegő lábbakkal sétáltam mellé, aztán hideg tenyeremet beesett, csontos arcára simítva, csókot nyomtam a homloka közepére.
- Itt vagyok, Steven...- motyogtam, hiszen tudtam, hogy hallja. Feszült vonási ellazultak, és lassan kinyitotta sötétkék szemeit, amik rögtön megtalálták az én fekete íriszeimet. Egy halvány mosolyora húzta ajkait, miközben kezével átnyúlt a vállam felett, csontos ujjait a tarkómnál lévő rövid tincseimbe mélyesztve.

- Tudtam, hogy eljössz - húzott közelebb magához, cserepes ajkait az enyémekre szorítva. Darabokra törött szívemet körül ölelte a belőle áradó szeretet, miközben csak azt kívántam, bár sose kellene elszakadnom tőle. Minden elmúló pillanattal csak jobban rettegtem attól, hogy itt fog hagyni, és képtelen voltam arra, hogy elengedjem; sosem tudtam volna megtenni - Nem fogsz elfelejteni, ugye? - könnyektől csillogó szemeivel kémlelte az arcom vonalait, míg én ujjaimmal jéghideg arcára rajzoltam apró köröket. A fájdalom és a torkomban növekvő, egyre nagyobb gombóc miatt hirtelen válaszolni sem tudtam, mert félő volt, hogy előtte török össze darabjaimra.

- Hogy kérdezhetsz ilyent? Sosem tudnálak elfelejteni...- ráncoltam össze értetlenül a homlokom, miután legyűrtem magamban a feltörni készülő zokogásom -...hallod? Soha sem...- fúrtam arcomat nyakhajlatába, és magamba szívtam jellegzetes Steven illatát, amit annyira szerettem - Te vagy a legjobb dolog az életemben, és mindegy mi lesz ezután, mindigis te leszel a legfontosabb, mert annyira szeretlek...- fogaimmal erősen haraptam alsó ajkamba, miközben a forró könnycseppek kibuggyantak a szemeimből, Steven bőrére potyogva - És nem akarom, hogy elmenj, érted? - bújtam be mellé a fehér színű huzatba bújtatott takaró alá, kezeimmel átkarolva, görcsösen szorítva magamhoz gyenge, törékeny testét. Egy idő után hideg, csontos tenyere kicsúszott sötét tincseim közül, halk puffanással az ágy fehér paplanára esve. Szíve erőtlenül verdesett a mellkasában, aztán egy utolsó hatalmasat dobbantva leállt, hogy a fiú - akit én annyira szerettem - örökké megpihenhessen. Az ágy mellett álló gép hangosan sípolt, és nem mutott többé életjelet, miközben én hevesen rázó fejjel ültem fel, és kezdtem el rázogatni Stevent, hogy keljen fel, hiszen képtelen voltam elfogadni, hogy ilyen hamar véget ért az élete. Hogy ott hagyott - Steven? Kicsi?! - zokogtam hevesen kalimpáló szívvel, ami a lehetetlennél is jobban darabjaira törött - Kérlek nyisd ki a szemed! Kérlek...nem hagyhatsz itt! - sikítottam, bízva abban, hogy meghallja, és nevetve átölel, azt suttogva a fülembe, hogy ez csak egy rossz álom...Nem akartam ismét elveszíteni.

- Jason, jézusom! - vont szorosan anyu az ölelésébe, nyugtató köröket rajzolva a hátamra, mire én csak görcsösen kapaszkodtam belé. Hevesen kapkodtam a levegőt, miközben az egész testemről folyt a víz, és úgy éreztem, hogy a szobai falai egyre közelebb- és közelebb kerülnek hozzám hatalmas karokat növesztve, amikkel a torkomat szorongatták - Már megint vele álmodtál, ugye? - kérdezte negédes hangon, felszakítva néhány friss heget a szívemen.

- Miért nincs velem, anyu? Azt mondta, hogy mindig itt lesz..- fúrtam bele könnyáztatta arcom felsője puha anyagába, nem foglalkozva azzal, hogy azon a héten már a harmadik alkalom volt, hogy megtörtem - Most miért nincs sehol? - kérdeztem, tömérdeknyi fájdalommal a hangomban, küzdve a szemeimből kibuggyanó nedves cseppekkel.
Anyu nem mondott semmit, csak tovább ringatott a karjaiban pont úgy, mint kiskoromban. Tudtam, hogy minden eltelt nappal csak jobban aggódik értem, és ezért igazán nem hibáztathattam. Csakis én tehettem róla, hogy ismét előjöttek a rémálmaim, hogy a szüleim pszichológushoz küldtek a rámtörő depresszió miatt, és persze arról is én tehettem, hogy Jesse már egyáltalán nem keresett. Mocskosul hiányzott mellőlem minden nap és minden éjszaka, hiszen mellette őszintén boldog voltam, még akkor is, ha a szívem már rég felhagyott a dobogással majdnem egy éve, azon szörnyű, fagyos éjszakán.

- Erősebb nyugtatót kellene kérnünk Dr.Morgenstől - sóhajtott fel anyu, miközben egyik vékony kezével kisöpörte arcából barna, hullámos haját. Lassan elhúzódtam tőle, majd tenyereim hátuljával megtöröltem a szemeimet, amik égtek, szinte lángoltak az elhullajtott könnyek miatt. Nem akartam újabb nyugtatókat, vagy egy újabb éveknek tűnő órát az agykurkásznál, hiszen teljesen felesleges lett volna, ezek a dolgok már rég nem tudtak rajtam segíteni - Jason, tudod, hogy ez így nem mehet tovább...szükséged van a segítségre! - nézett rám könyörgően édesanyám, miután hevesen rázni kezdtem a fejemet. Nem akartam még ennél is jobban megbántani, mégis meg kellett értenie, hogy ebben most nem tudott segíteni - Kérlek...

- Csak menj el! - emeltem fel hangom, miközben kikeltem az ágyból, és kimért léptekkel az ablakhoz sétáltam, amin félig le volt eresztve a redőny, meggátolva az ősz első napsugarait, hogy teljes világosságba vonják a szobám falait - Hagyj most magamra...- motyogtam halkabban, míg szemeimmel az utca túlodalán álló ház udvarát fürkésztem. Ahogy anyu becsukta az ajtót, a másik háznál pont akkor nyitódott ki egy másik. Torkomban dobogó szívvel vártam, hogy ki fog kilépni rajta, de, amikor szemeim megtaláltak azt a személyt, akit már egy hete annyira látni akartak, majdnem újból elsírtam magam, hiszen egy rohadt nagy barom voltam, amikor hagytam elmenni. Aranyló tincsei kuszán meredeztek a szélrózsa minden irányába, az arca nyúzott volt, zöld szemei alatt pedig hatalmas fekete karikák húzódtak, amiktől a gyomrom rögtön görcsbe rándult - miattam voltak ott azok a karikák. Felsőtestét egy fehér ing takarta, fekete-neonzöld színű kockás nyakkendővel, ami tökéletesen passzolt napbarnított bőréhez. Hosszú, izmos lábait egy fekete csőfarmerbe bújtatta, kedvenc Adidas cipőjével megkoronázva az egész megjelenését. Nagyot nyelve követtem végig a tekintettemmel, ahogyan kinyitotta kaput, aztán megállt a járdán, lepillantgatva a kezében tartogatott telefonjára. Pár perc után megállt mellette egy fekete színű autó, mire ő halvány mosolyt erőltetve az ajkaira kinyitotta az anyósülés felöli ajtót, aztán levéve jobb válláról a hátizsákját hanyagul az ülésre vágta. Ökölbe szorított kezekkel vártam, hogy végre beszálljon és elmenjen azzal a fránya kocsival, de minden levegő kiszaladt a tüdőmből, amikor pontosan rámnézett az út túloldaláról, mielőtt még beszállt és elindult volna azzal az autóval az évnyitóra.

~♡~

3 hónappal később...

December első hetében jártunk, amikor leesett az első hó. Az emberek lázasan készülődni kezdtek a közeledő ünnepekre, színes égősorokkal és különféle díszekkel kidekorálva a házaikat. Anyu is befogott délutánonként a díszitésbe, nekem pedig kutyakötelességem volt, hogy segítsek neki, hiába tartózkodtam az egésztől.

- Feladnád azt az ezüst színű díszt ide nekem? - nyújtotta felém a kezét édesanyám, miközben erősen koncentrált az egyensúlyozásra, nehogy leessen a létra egyik magasabb fokáról, ami ott állt a konyha ajtaja előtt. Óvatosan kivettem az apró díszt a dobozból, amiben ott lapult a többi is, majd odanyújtottam felé, hogy vegye el, és akassza fel a már majdnem kész műfenyőágra - Olyan szép lesz a házunk, ha mindennel kész leszünk! - mosolyodott el boldogan, mire apu - aki addig az asztalnál ült, beletemetkezve a legújabb napilapba - hangosan felnevetett. Abban a pillanatban minden olyan békés volt, de a csengő harsány hangja befurakodta magát a tudatomba, és kirángatott a komor valóságba, ami fájdalmas erővel dobta az arcomba az igazságot, hogy már senki sincs, aki miatt várhatnám a Karácsonyt.

- Majd én kinyitom! - mormogtam az orrom alatt, aztán lassú léptekkel az ajtóhoz sétáltam, jobb tenyeremet a kilincsre rakva, hogy kitárhassam azt a kicsi vendég előtt, aki pici kezeit összekulcsolva álldogált a lábtörlőn - Holly? - guggoltam le zavarodottan a kislány elé, aki mosolyogva karolta át a nyakamat kezecskéivel. Elképzelni sem tudtam, hogy milyen okból jöhetett hozzánk, de kiélvezve a pillantnyi helyzetet, én is magamhoz öleltem pici testét, hiszen nem csak a testvére, de ő is nagyon hiányzott.

- Segítened kell...- motyogta, miközben elhúzódott tőlem, nagy mogyoróbarna színű szemeket meresztve rám - Jesse azt mondta, hogy megoldja egyedül is, de én tudom, hogy szüksége van rád...

◾◻Jesse◻◾

Szitkozódva támaszkodtam a kezeimre, majd feltoltam magam állásba, figyelve arra, hogy az egősor - amibe teljesen belegabalyodtam - ne tudjon kibillenteni az egyensúlyomból, úgy, mint az előbb. Hihetetlenül szerencsétlen voltam az ilyen dekorációs dolgokban, mégis anyuék rámbíztak azt a nagyszerű feladatot, hogy feltegyem a nappali ablakára a fehér színű égősort. Igazából először nem is bántam, hiszen addig is lefoglalhattam magam, és kizárhattam a gondolataimból Jason szomorú, fekete szemeit, és a hangját, ami elviselhetetlenül hiányzott vele együtt. Három hónap telt el, mióta utoljára beszélni tudtam vele; azóta, hogy felhagyott szeretni engem, és inkább újra a gyászba menekült. Három kerek mocskos hónapja, hogy nem keres, és én még ennek ellenére sem tudtam igazán, szívből gyűlölni.

- Jesse, már vissza is jöttem! - tűnt fel hirtelen az ajtóban Holly örökké mosolygós arca, apró tenyerével egy sokkal nagyobb kézt szorongatva. Nagyot nyelve vezettem tekintetem a fiú arcára, ami sápadtabb volt, mint amire emlékeztem. Olyan közel volt hozzám, mégis lehetetlennek tűnt megszüntetni azt a kis távolságot, ami mérföldekre nőtte ki magát kettőnk között - Jason majd segít neked - kuncogott a húgom, aztán minden erejét összeszedve, közelebb húzta felém a sötét hajú fiút.

- Öhhm...szia! - vakargatta meg idegesen a tarkóját Jason, mire én csak érdeklődön felhúztam az egyik szemöldököm. Láttam, hogy nem tudta mit is mondhatna, de én sem tudtam,hogy mit tegyek, hiszen az egész helyezet olyan abszurd volt. Kedvem lett volna felkacagni a tudat miatt, hogy mi lett belőlünk; hogy mennyire eltávolodtunk a másiktól - Hogy vagy? - mormogta halkan, közelebb lépve hozzám egyet.

- Hogy vagyok? - nevettem fel keserűen - Szerinted mégis, hogy lehetnék? - tártam szét idegesen a karjaimat, amiken az égők zörögve csattantak össze. A szívemet markolászó fájdalom egyre csak erősödött, de nem akartam megint megtörni előtte, nem érdemelte volna meg, mindegy mennyire szerettem is valójában - Három kibaszott hónapon keresztül nem érdekelt, hogy mennyire baszottul magam alatt vagyok! Akkor most miért csinálsz úgy, mintha törődnél velem? - kérdeztem, ezernyi fájdalommal a lelkemben, míg ő csak megrökönyödve álldogált alig négy lépésnyire tőlem.

- Azért, mert...szeretlek - suttogta meggyötörten, mire a szívem őrült zakatolásba kezdett a mellkasomban. Nem akartam hinni neki, mégis annyira szerettem volna, hogy igaz legyen. Nagy levegőt véve elém sétált, aztán óvatosan - mintha tűzbe nyúlna - nagy tenyerét a fejem bal felére simította. Fekete szemeivel szomorúan vizslatta az arcom vonalait, újra magába raktározva el minden porcikám tökéletes képmását, attól tartva, hogy ellököm magamtól, de nem lettem volna rá képes; szükségem volt rá. Szótlanul figyeltem, ahogyan lehunyta szemhéjait, így hosszú, fekete szempillái fehér, makulátlan bőrét súrolták épp oly lágyan, mint ahogyan kettőnk szíve dobbant lassú, egy ritmusra. Rózsaszín ajkai egyre csak közeledetek felém, mire karjaimat vonakodva átemeltem a vállai felett, és kezeimet összekulcsolva a tarkójánál megszüntettem azt a pici távolságot, ami meggátolta, hogy ajkaink egymáséhoz érjenek. Lehunyt szemekkel adtam át magam a csóknak, ami felszabadította a szívemet azoktól a hatalmas láncoktól, amik egészen odáig a fájdalom tengerének sötét alján tartották lent, csakhogy felhagyjon a dobogással, és ne érezzek többé semmit.

- Hiányoztál...- döntöttem homlokomat az övének, míg ő csak finoman cirógatta az arcom két oldalát. Tisztában voltam vele, hogy marhaság volt olyan könnyen megbocsátani neki, de abban a pillanatban, ahogy ott álltunk belegabalyodva az egősorba, semmi sem tűnt lehetetlennek, és csakis az volt a fontos, hogy Jason megint ott volt mellettem.

~♡~

Sziasztok mogyorók!☺

Amint láttátok volt egy kisebb ugrás az időben, mivel rá akartam hangolódni az ünnepekre - amit remélem, hogy nem bántok!☺
Egy kicsit visszacsempésztem Stevent is a történetbe, csakhogy kedveskedjek azoknak, akiknek hiányzik💕
Remélem, hogy egy pici boldogságot tudtam belevinni az estétekbe...☺

Boldogságos Karácsonyt mogyorók!❤❄🎄