Mikor mindenki kiszállt a járműből egy hatalmas kapu előtt találtuk magunkat. Ahogy végignéztem a tömegen megakadt a szemem egy szőke hajú fiún. Ő volt az egyetlen, aki mutatta jelét annak, hogy észre vette, használtam rajta a képességem. Ez egy kicsit nyugtalanított, ugyanis ez a valaki Bakugo Katsuki volt, a tíz hónappal azelőtt szörny-folyadékos esetből. A képessége sem semmi.

Ha rájön, hogy én voltam, nekem annyi... Úgy már semmi esélyem a sikerre.

Arra eszméltem fel, hogy a süni frizurás megfordult és egyenesen a szemembe nézett. Rögtön elkaptam a tekintetem róla, de éreztem, hogy még mindig engem figyel. Lépéseket hallottam és lélekben kétségbeesetten könyörögtem, hogy ez ne azt jelentse amire gondolok. Viszont a következő pillanatban megéreztem a kezét a vállamon.

- Oi! Te meg mit csinálsz? - kérdezte fenyegetően.

- S.. semmit - dadogtam. A válaszomon némiképp elképedt, habár fogalmam sem volt, miért. A kezét viszont levette rólam, úgyhogy egy kissé megkönnyebbültem. Alaposan végigmért, mintha a képességem akarná kitalálni, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment. Ekkor meghallottam Present Mic hangját, miszerint a felvételi már elindult.

A tervem szerint futásnak eredtem és megkerestem a várt terület központját. Szerencsére az éppen egy háztömb tetejére esett, így az erőmmel seperc alatt a tetején voltam. Az egyes fázis immáron kész is lett.

A megfigyelő körök segítségével bemértem mindenki helyzetét. A közvetlen közelemben nem volt senki, így egy kettőre össze tudtam szedni 32 pontot. Mindeközben az összes többi versenyző testi épségét biztosítottam. Védelmet vontam köréjük, ami a képességük használatát nem korlátozza, a robotok maradványait és a törmeléket viszont nem engedi közel hozzájuk. Az összes jelentkező észrevette egy idő után a turpisságot, ami viszont szokatlan volt, hogy a legtöbben nagyon dühösek lettek érte.

De nem volt időm ezzel foglalkozni. A nulla pontos robot pont ott volt várható, ahol öt diák is állt. Felerősítettem körülöttük a védelmet. Akárhogy is kértem a kapcsolaton keresztül, nem mentek el onnan. Végül az utolsó pillanatban sikerült elrepítenem őket onnan. Ezzel viszont az összes energiámat elhasználtam. Megbotlottam a tetőszerkezet szélében és zuhanni kezdtem, pont az imént feltűnt zéró pontos robotra. Utoljára még egy robbanás hangját hallottam, azt is csak tompán majd elsötétült minden.

•••

A következő, amire emlékszem, egy gyógyszer szagú helyiség, egy fehér, enyhén kényelmetlen ágy és egy fehér takaró volt. Ahogy jobban körülnéztem, megláttam három aggódó rokonom és Recovery Girlt valamiről beszélni. Mocorgásomat először Mizuki vette észre, aki Ingeniumot megszégyenítő sebességgel rohant oda hozzám, majd teljes erejéből megrángatta a vállam.

- Te normális vagy?!

Akane lehámozta unokatestvéremet rólam, majd miután mindketten leültek mellém az ágyra, egy aggódó mosoly jelent meg arcán.

- Szóval ez volt az a nagy terv - simított végig a karomon.

Az ajtó hirtelen kivágódott és a hangok hőse lépett be rajta.

- Jeah! Totál menő voltál, Kiscsaj!

- Köszönöm szépen - motyogtam. Kicsit zavarba jöttem ettől a hirtelen jött dícsérettől.

- De hogyan jutott eszedbe ilyesmi? - kérdezte a nagybátyám. - Tudtad, hogy a mentést is pontozni fogják?

- Igazából számítottam rá - kezdtem el komolyan. - A UA az ország legjobb hősképzője. Várható volt, hogy nem csak azt pontozzák, a képességünk mennyire halálos. A nulla pontos robot legyőzésével látszólag semmi előnyhöz nem jut a jelentkező, így az mutatja meg az igazi jellemvonásainkat. Szerettem volna megmutatni a képességemben rejlő potenciált.

A felnőttek elképedtek a válaszomon.

- Egy hős legnagyobb erénye, hogy képes mások érdekeit, érzéseit és testi épségét a sajátja elé helyezni. - helyeselt Akane.

- Mi történt azután, hogy...? - kérdeztem volna, de Mizuki közbe vágott.

- Azután, hogy lezuhantál? Egy szőke, süni hajú fiú felrobbantotta a zéró pontosat és elkapott téged. Aztán majdnem lerobbantotta egy másik diák fejét, aki valamivel felidegesítette, mivel látványosan rosszabbul lettél, valószínűleg rólad volt szó... A szöszi hozott be ide. Már úgy öt perce elment.

- Nem zártuk ki - nyugtatott meg Eraserhead, miután látta aggódó tekintetem. - Pont úgy, ahogy téged sem azért, hogy ellökted a társaid a nulla pontos robot útjából.

Erre a a kijelentésre megnyugodtam. Miután visszaöltöztem az utcai ruhámba, haza indultunk. A kapuban úgy éreztem, figyel valaki. Amikor megfordultam, Bakugot láttam meg, aki mire felé fordultam, már sarkon fordult és elindult az ellenkező irányba.

- Mindjárt visszajövök - szóltam a családomnak, majd mire válaszolhattak volna, már szaladtam is.

Gyorsan utolértem a szöszit. Lépteim hangjára megállt és felém fordult.

- Oi, mint akarsz? - kérdezte morcos arccal. A maradék távolságot kettőnk között egy lépéssel átszeltem és megöleltem. Ettől meglepődött, de egy kis idő után egyik kezét a hátamra tette, így viszonozva a gesztust.

- Köszönöm, hogy megmentettél. Szerintem remek hős leszel.

- Tch... Semmiség - mondta, bár éreztem, hogy igenis örült a dicséretnek.

- Szép napot! - integettem neki mosolyogva, miután nevelőszüleim után indultam.

Remélem, hogy ő bejut a hősképzőbe...