A nagy vita közepette tekintetem a mindentudó ábrázatát maximálisan leplezni képtelen Wyattre siklott. Elismerem, színészi tehetsége magasan ívelt, de engem nem tudott átverni. Ezután Keatonre néztem, de ő csak szórakozottan babrálta a bögréjét, mint akinek fel sem tűnt, mi folyik körülötte. Én nem mondtam el Wyattnek, az holt biztos. Meg az is, hogy nem az éles szeme vezette a tudás birtokába.

Létezik? Keat magától beszélt volna róla? Vagy Wyatt kiszúrt valamit és rákérdezett nála? Égtem a kíváncsiságtól, a vágytól, hogy megtudhassam, de hamar leesett, miért is játsza Wyatt a tudatlant.

Zay a jelek szerint tényleg nem tudott semmit sem. Wyatt pedig nem szerette volna, ha ezen Zay meg is bántódik. Egy másodperc erejéig bűntudatot éreztem, hogy barátnőjeként neki kellett volna elújságolnom elsőként a jóhírt, de aztán ezt az érzést felváltotta egy másik. Nem voltunk valami mindennapi barátnők, ezt se mindennapian intéztük. Nem azért nem beszéltem nekik a kapcsolatunkról Keattel, mert titkolni akartuk vagy mert jó buli volt kivárni, mire rájöttek.

Egyszerűen csak nem jött magától. Eléjük állítani és közölni, hogy amúgy összejöttünk. Ezt a barát-dolgot gyakorolnom kell még, az tuti.

- Na, jó – emelkedtem fel a székemből, elhallgattatva ezzel társaságunk két hadakozóját. – Azt hiszem, ideje megtenni az elmulasztott bejelentést – emeltem az öklömet a szám elé, mikrofont imitálva.

- Bejelentés? – pattant elém Wyatt.

- Milyen bejelentés? – túrta ki Wyattet Zay.

- Keaton meg én együtt járunk – közöltem büszke képpel.

- Mint a barátok? – ráncolta a szemöldökét Wyatt, mire Zay nemes egyszerűséggel vállon csapta.

- Hm – tettem úgy, mint akit elgondolkodtatott a kérdés. – Talán meg kellene kérdeznünk erről Mr. Enochot is – tartottam „mikrofon-kezemet" Keat arca elé.

- Halljuk a választ, Mr. Enoch – sürgette barátját Wyatt izgatottan.

- Baráti vagy nem baráti? – bólogattam várakozásteljesen.

- Határozottan nem baráti – felelte végül Keat.

- Úgy vélem, baráti sosem volt – merengtem, lepörgetve fejemben kettőnk eddigi kapcsolatát.

- De ha nem baráti... - csusszant közelebb Wyatt csillogó szemekkel. – Akkor milyen?

- Még mindig nem érted? Olyan, mint mikor egy fiú meg egy lány összejön és járni kezd – magyarázta hevesen gesztikulálva Zay.

Wyatt színészi alakítása egy pillanatra megtörni látszott, ugyanis olyan pillantással jutalmazta Zay magyarázatát, hogy az az érzésem támadt, ennél lágyabb és szelídebb, szeretetteljesebb pillantás nincs a világon. Persze Rómeónk hamar kapcsolt és mondhatni visszaváltozott.

- Szerelmi – segítette ki Zay kissé bénácskára sikeredett kommentárját Keaton.

Na, erre már én is felkaptam a fejem.

- Szerelmesek vagytok? – csapta össze a kezeit boldogan Zay. Mondjuk, nem tudom, minek örült ennyire, eddig nem volt különösebben elragadtatva Keaton és az én esetleges kapcsolatom gondolatától.

Vajon erre a kérdésre melyikünk fog felelni? Vagy ami még inkább érdekes kérdés, hogy mit. Majd azok leszünk? Vagy még nem tartunk ott?

- Mikor jöttetek össze? – sietett a megmentésemre Wyatt, bizonyára leolvasva az arcomról a vívódást.

- Anyuéknál. A hét elején – válaszoltam kissé vontatottan.

- Látom, már most unod a dolgot – nevetett jóízűen Wyatt, majd amolyan „hajrá haver" stílusban megveregette Keaton hátát.

- Már meg sem lep – nézett fel rám Keat, szeme sarkánál összefutottak a nevetőráncai.

Nyilván, tudta mi járt a fejemben. Talán neki is az járt.