- Mit motyogsz magadban? – lépett mellém Keaton, tekintetét Wyattékre irányítva.

- Semmit - legyintettem, de nem fordultam el.

- Ne sürgesd őket – tanácsolta vagy inkább parancsolta.

- Én aztán nem sürgetek semmit – ellenkeztem rögvest.

- Majd kialakul a megfelelő pillanatban – mondta bölcsen, mire elröhögtem magam.

- Te már csak tudod, igaz? – öleltem át a derekam, mivel rájöttem, hogy megtehetem. Bárhol és bármikor.

- Még szép – érkezett a szerény válasz.

- Most kellett volna valami olyasmit mondanod, hogy „én is kivártam a megfelelő pillanatot" – mélyítettem el a hangom.

- Arra vágysz, hogy ilyeneket mondjak? – nézett le rám szelíden.

- Nem – gondolkodtam el. – Fura lenne. Nem igazán illik hozzád.

- Örülök, hogy így látod.

- Bár, most, hogy jobban belegondolok, volt egy időszakod, amikor nagyon beszédes és szórakozott voltál. Ijesztő volt.

- Meghiszem azt.

- Hisztiztél meg unatkoztál – ingattam a fejem hitetlenül.

- Néha nekem is muszáj kicsit átlagemberként élni – jelentette ki halál lazán, miközben a bejárati ajtónk felé indult.

Thomas már korábban bevitte az összes cuccomat, Keatonét pedig a kerítéséhez tolta, holott Keat ellenkezett, hogy hagyja csak ott, ahol van. Thomas nem végzett fél munkát.

- Teljesen megértem – iramodtam utána. – Fárasztó lehet mindig tökéletesnek lenni.

- Csak annyira, mint végig aludni egy autóutat – kontrázott pléhpofával.

- Igazából tetszik, hogy ez nem változott – mutattam kettőnkre elégedetten.

- Nekem is.

- Baromira unnád magad mellettem, ha nem feleselnék állandóan – húztam ki magam büszkén.

Időközben megérkeztünk az ajtó elé, Keaton pedig szembefordult velem.

- El kell ismernem, ez tényleg így van – mosolygott rám, két keze közé fogva az arcom.

Lábujjhegyre álltam és megcsókoltam.

- Bejössz? – kérdeztem két csók között.

- Egy egész hetet együtt töltöttünk. Legyél apukáddal – felelte, tenyerét a derekamra simítva.

- Igazad van – ismertem el. – Egyébként te mondtál valamit Wyattnek?

- Ugyan miről, hercegnő? – simította az egyik tincsemet a fülem mögé.

- Hát, hogy történt e veled valami izgalmas ebben az egy hétben – vigyorogtam huncutul.

- Nem történt semmi említésre méltó – felelte komoly képpel.

- Szóval nem – értelmeztem a válaszát elmerengve.

- Mi fiúk... - kezdte volna, de közbevágtam.

- Tudom, tudom. Nem úgy működtök, mint mi lányok. Főleg te. Azt mondod csak el neki, amire rákérdez? – ingattam a fejem nevetve.

- Sokszor tényleg így van – bólintott halványan mosolyogva, nekem meg nagyot dobbant a szívem, mert ismét őszinte volt hozzám. Nagyon jól esett és nagyra értékeltem.

- Fogadni mernék, hogy Wyatt meghatározott időközönként rákérdez, összejöttünk e!

- Ebben az egy hétben nem tette – ingatta a fejét Keaton, kicsit közelebb húzva magához.

- Ezek szerint nem is tudják, hogy együtt vagyunk? – merengtem.

- Együtt lennénk? – hajolt felém Keat. – Azt hittem, ami New Yorkban történik, az ott is marad

- Ó, igen? – nevettem, majd karomat a nyaka köré fontam, Keaton pedig felszámolta a maradék távolságot közöttünk és összefort az ajkunk.