Vacsora után már igen sötét volt kint, így azt ajánlottam Keatnek, menjünk egy kicsit ki a kertbe. Nem mondott nemet, ezért öt perccel később már meleg pulcsiban üldögéltünk a magas terasz lépcsőire lerakott párnákon.

- Hát a csillagokat nem látni, az már biztos – bámultam az eget fejcsóválva.

- Másra számítottál?

- Nem igazán. De megszoktam az otthoni eget. Ott sokkal kevesebb a városi fény – hajtottam le a fejem, mert elfáradt a nyakam.

- Azt mondtad, otthon – jegyezte meg Keaton lágyan.

- Mióta itt vagyunk, folyton ez jár a fejemben – vallottam be. – Itt nem vagyok otthon.

- Így érzed? – nézett rám meleg tekintettel.

- Igen. Azt gondoltam, bármi történjék is, ez a hely marad az otthonom, ahol felnőttem és annyi évet leéltem. De rájöttem, természetes, ha az embernek változik az otthona. Ezzel nincsen semmi gond. Nem élhetek és kötődhetek örökké ugyanahhoz a helyhez vagy házhoz.

- Látom, ma különösen bölcs vagy – szurkálódott, de nem bántóan, így nem is vettem magamram, csak felnevettem.

- Én mindig bölcs vagyok – vágtam rá. – Hogy nem vetted eddig észre?

- Remekül titkoltad – érkezett a válasz.

- Szóval eddig butának tűntem – jelentettem ki tettetett sértődöttséggel.

- Úgy érzem, túl szélsőségesen gondolkodsz.

- Azt mondod?

- Van ám köztes állapot is a bölcs és a buta között – magyarázta összekulcsolva ujjait, kezét az ölébe ejtette.

- Nem ez a lényeg.

- Akkor mi?

- Sokkal inkább az, hogy nem tartasz bölcsnek – fintorogtam egy kicsit dideregve.

- Az ész nem minden – vont vállat.

- Te aztán tudod, mit kell mondani egy lánynak – álltam fel.

- Neked mindenképp.

Az asztalhoz sétáltam és felkaptam egy összehajtogatott pokrócot, majd visszamentem Keathez. A hátára terítettem a pokrócot, majd helyet foglaltam mellette és én is bebújtam a takaró alá. Közelebb fészkeltem magam hozzá, ő pedig nem húzódott el.

- Tiszta szerencse. Mi lenne velünk, ha nem tudnád mindig, mi a helyes megszólalás? – forgattam a szemem játékosan.

- Nem lennénk most itt – tippelt Keaton.

- Mind a te érdemed – bólogattam hevesen.

- Köszönöm – nyugtázta elégedetten.

- Igazán nincs mit.

Néhány percig csak hallgattunk, mindketten felfelé nézve, az eget figyeltük, annak ellenére, hogy mennyire felhősnek és a sok fénytől átlagosnak tűnt.

- Tudod, – néztem rá – nagyon örülök, hogy itt vagy.

Keaton először csak lepillantott rám, majd lassan felém fordította a fejét, tekintetét mélyen az enyémbe fúrva.

- Én is örülök – mondta, miközben egyre közelebb hajolt. Mikor már csak egy minimális távolság volt kettőnk között, önkéntelenül is lenéztem a szájára, majd pillantásom felsiklott és összeakadt a tekintetünk. Lehunytam a szemem, Keaton pedig finoman a számra nyomta a száját. Ajka meleg volt és puha. A szánkon kívül semmink nem ért össze, csókja mérhetetlenül egyszerű volt még is eszméletlen. Valójában csak összeérintettük a szánkat és egyikünk sem mélytette el a csókot. Ez akkor, abban a pillanatban, így volt tökéletes.