- Nem mész te sehova - közölte apa idegesen mászkálva fél alá a nappaliban.

Miután felvázoltam a helyzetet Keatonnek, azt tanácsolta, hívjam fel apát. Így is tettem, ő pedig szinte rögtön hazarohant.
- De apa! - ellenkeztem.
- Ne mondd nekem, hogy oda akarsz menni! - Nem igazán láttán ilyen dühösnek azóta, hogy összeveszett anyával.
- Talán ideje volna. Csak egy hétre mondjuk - alkudoztam.

- Egyáltalán mit akar anyád? Mondta?

- Nem említette, mikor pedig kérdeztem, nem válaszolt.
- Szó sem lehet róla, hogy elengedlek!

- Nézd, tudom, hogy nehéz neked anya nélkül és hogy mennyire mérges vagy rá – kezdtem volna bele, de közbevágott.

- Téged hibáztatott, nem emlékszel? Ő akart elhagyni minket!

- Igen, tudom. Emlékszem.

- Most pedig rád parancsol és te nem is ellenkezel?

- Mi van, ha szüksége van rám? Vagy megbánta a dolgot? Nem tudom.

- Szerintem túl naiv vagy!

- Talán az vagyok. De ő az édesanyám. Szeretek arra az időkre emlékezni, amik a baleset előtt voltak.

- Elhiszem, kincsem, de nem tudod visszahozni azokat az időket! Anyád döntött, nem akart részt venni az életedben.
- Légyszíves, apa - kértem, mert nem akartam az engedélye nélkül elmenni.
- Már döntöttél, nem igaz? Felnőtt ember vagy, nem akadályozhatlak meg - sóhajtott egy hatalmasat.
- Szeretném, ha megértenél.
- Féltelek, kicsim - emelte rám szomorúsággal teli tekintét.
- Tudom.
- Mit szólna hozzá, uram, ha elkísérném Royce-t? - szólalt meg Keaton, aki mindeddig csendben, karbatett kézzel ült mellettem a kanapén.
- Keaton Enoch vagyok, a szomszédban lakom - mutatkozott be Keat illedelmesen.
- Ő egy barátom, apa – magyaráztam, miközben kisebb sokként ért, hogy Keat velem akart tartani.

Apa meg Keat vagy két percig farkasszemet néztek, aztán apa nagyot sóhajtott.

- Tényleg elmennél vele?

- Igen, uram.

- Honnan tudjam, megbízhatok e benned? – tette fel apa a következő keresztkérdését, mire elfintorodtam.

- Tőlem kell a legkevésbé tartania – mondta Keat és bár nem válaszolt konkrétan a kérdésre, nyilvánvalóvá tette, hogy tudja, mire vállalkozik, hallott tőlem ezt azt és ha velem tart, tényleg ő lesz a legkisebb gond.

- Nem akarom, hogy elmenj – nézett rám apa aggódva és szomorúan.

Jól esett, hogy törődik velem, hiszen mióta csak ketten voltunk, annyira elmerült a munkában, hogy alig volt rám ideje. Szinte semmi. Most pedig féltett és meg akart óvni. Szükségem volt erre az érzésre. Hogy érezzem a szeretetét.

- Minden rendben lesz, apa – álltam fel és szorosan megöleltem.

- Thomas majd elvisz titeket – egyezett bele apa, de úgy tűnt, még bármikor képes lesz meggondolni magát, azonban megcsörrent a telefonja. – Igen? Rendben. Köszönöm. Indulok is – zavarta le a beszélgetést, majd felém fordult. – Vissza kell mennem.

- Sejtettem – öleltem meg ismét.

- Vigyázz magadra!

- Szeretlek, apa!

- Én is szeretlek, Royce!l