- Hát ez felettébb romantikus – jegyeztem meg ironizálva, miközben egyre beljebb sétáltunk az állítólagos félelem és rettegés barlangjában.

- Romantikéra vágynál? – gúnyolódott mellettem Keaton.

- Nem éppen – csóváltam a fejemet.

- Azért, ha mégis, elmehetünk ám a csókkastélyba is – folytatta Keat szórakozottan.

- Kösz, nem – feleltem hátrasandítva. – Hova lettek Wyatték?

- Az előbb lekanyarodtak balra – válaszolta Keaton félvállról.

- Gondolom, Wyatt bűne – forgattam a szememet magamban kicsit Zayt sajnálva.

- Nyilván. Ő már csak ilyen romantikus.

- Vagy csak szimplán gyerekes – fintorogtam.

- Talán nem preferálod a jól bevált megvédős váll átkarolós taktikát?

- Jobb szeretem az üvöltözés utáni kiengesztelésképp előadott közeledést – szaladt ki a számon, ezzel korábbi afférjainkra célozva.

Keaton egy pillanatig nem szólt semmit, én pedig magam elé képzeltem kárörvendő arcát.

- Még szerencse – ragált végül, megkímélve engem az élcelődésétől.

- Itt amúgy nem fog semmi sem történni? – érdeklődtem nagyokat pislogva a sötétben.

- Valószínűleg a meglepetés erejére várnak.

- Lehet – tűnődtem, közben viszont megbotlottam, és kis híján pofára estem, azonban Keaton elkapta a csuklómat és lazán megtartott.

- Mondanám, hogy nézz a lábad elé, vagy valami... - kezdte, de aztán nem fejezte be, csak sóhajtott egy nagyot. – De minek?

- Mégis, hogyan kellene sötétben a lábam elé nézni? – hőbörögtem rögtön, szerintem teljesen jogosan.

Vártam, hogy Keat elengedje a kezem, és tovább szívja a véremet, azonban egyiket sem tette. Ujjai lejjebb csúsztak egészen a kézfejemig, majd rákulcsolódtak az enyémekre.

- Sanszos, hogy rajtad kívül még nem esett itt orra senki.

- Én sem estem orra – emlékeztettem a közbelépésére.

- Tudod, hogy értettem.

- Tudom, de Wyatt tuti elesett – tettem hozzá vigyorogva.

- Ezzel nem vitatkozom.

- Vajon jó irányba megyünk?

- Már, hogy lehetne itt rossz irányba menni? – kérdezett vissza Keaton megrökönyödve.

- Azt nem tudom, de az egyszer biztosan nem normális, hogy már mióta nem történik semmi – töprengtem hangosan.

A következő pillanatban megjelent a semmiből egy óriási bohócbaba, amolyan ördögi vigyorral, véres késsel és gonosz kacajjal.

Keat és én rezzenéstelen arccal meredtünk a három méteres „szörnyre", mindaddig, míg vissza nem húzódott oda, ahonnan előjött.

- Tessék, történt. Most akkor elégedett vagy? – indult meg ismét Keaton.

- Nagyon – fintorogtam.

- Azt hittem, sikoltozni fogsz, és minimum a nyakamba ugrasz – piszkált tovább.

- Én pedig azt, hogy te fogsz az enyémbe – vágtam rá, mire nagy meglepetésemre felnevetett.

- Hát ilyennek ismersz?

- Nem – ingattam a fejemet. – De pont emiatt lett volna vicces.

- És pont emiatt nem fog megtörténni – egészítette ki Keat.

Instagram: kollarbettiofficial