- Szia, haver! – köszönt be apa este, mikor hazaért a munkából. Ma valami vietnámi arccal volt tárgyalása.

- Szia, apa! – üdvözöltem felnézve a könyvből, amit eddig olvastam. – Hogy ment?

- Kitűnően. Tudod, az ázsiaiak remek ügyfelek – kacsintott rám, majd hozzátette. – Vacsoránál megbeszéljük, még van egy kis dolgom.

- Okés - bólintottam gépiesen, majd elfordultam és hallottam, ahogyan bezárta az ajtót.

Kinéztem az ablakon. A szemben lévő ház ablakából semmi féle fény nem szűrődött ki, így tudtam, Keaton valószínűleg nem volt otthon. Felmerült bennem a kérdés, vajon hol lehetett, de aztán gyorsan el is vetettem. Nem érdekelt. Persze, hogy nem.

Eszembe jutott, az első találkozásunk.

- Igazán? – kérdezte Wyatt mit sem sejtve, az átlagosnál némileg flörtölősebb hangnemben.
- Ja. Tudod, ketteske lábai igen távol álltak egymástól, nyilvánvaló volt, hogy balra csinál egy induló cselt, hisz a lábfeje ebbe az irányba állt. Későn mozdultál, természetesen bevetted a cselt és jól lekésted a dobását. De nagyon. Ember, már elengedte a labdát, mikor ugrottál.

- Azt a ku... - csodálkozott Wyatt, de Keaton közbevágott.
- Ez várható volt – jelentette be nagyképűen. – Mi az, hogy ketteske?
- Ez lennél te – válaszoltam vigyorogva.
- Miért én vagyok a kettes? – érdeklődött, felteszem az a meghatározhatatlan méretű egója nem volt képes megérteni, hogy orozhatják el előle az egyes posztot.
- Mert ő az egyes – mutattam Wyattre csak, hogy húzzam őket még egy kicsit.
- Jó, de miért?
- És egyáltalán, mi alapján? – szólt bele Wy.
- Az mindegy. Semmiben nem vagy előttem – legyintett Keat lazán.
- Bizonyára azért, mert én vagyok a legjóképűbb, a legokosabb, a legszexibb... - sorolta Wyatt, figyelmen kívül hagyva barátja beszólását.
- Vagy, mert téged láttalak meg először – vontam vállat, Keaton pedig elégedett bólintással nyugtázza a félreértést.

Sétálni indultam. Lábaim egyenesen a kosárpálya felé vittek, ahol először találkoztam a srácokkal. Akkor is csak úgy, véletlen tévedtem arra. Ahogy közeledtem, meghallottam a labda pattogásának jellegzetes hangját.

Aztán megpillantottam Keatont. Egy sötét melegítő nadrágot viselt, hozza egy egyszerű kék pulcsit. Egyedül dobálgatott a gyér lámpafényben.

Figyeltem, ahogyan páratlanul gyönyörű technikáját alkalmazva játszott, arcára volt írva, mennyire élvezte is, amit csinált. Bámulatos volt. Tehát ilyen fejet is tud vágni.

Hirtelen észrevett.

- Hercegnő! Micsoda váratlan meglepetés - üdvözölt gúnyosan.

- Szia, Keat! - köszöntem fáradtan, majd tovább indultam. Most nem volt arra szükségem, hogy bántson, nem volt kedvem vitatkozni vele.

- Hé, hé! - állított meg Keaton hangja, majd megjelent mellettem.

Ez eléggé váratlanul ért, tekintve, hogy ő minden, csak nem az a fajta, aki csak úgy utána lohol az embernek.

- Most minek mész el? - kérdezte. Te jó ég! Keaton Enoch burkoltan marasztalni próbált?

- Mert unom a beszólásaidat - feleltem lazán, mert hát, ha ő nem beszélt őszintén, én pláne nem fogok.

- Aha. Gyere, játszunk - intett fejével a pálya felé, mire megállt bennem az ütő.

- Nem, kösz - nyögtem ki nagy nehezen, minden igyekezetemre sem tudtam elrejteni, mennyire remegett a hangom.

- Nyugi, hercegnő! Semmi kényszer, csak dobálunk. - Hangja olyan nyugtatóan hatott, hogy úgy éreztem, valóban nincs miért aggódnom.

- Okés - nyeltem egyet, majd követettem a palánk felé.

Keat játéka egyszerűen elvarázsolt, az a teljes nyugodtság és lazaság, ami belőle áradt. Technikája hibátlannak bizonyult, az eredmény pedig természetesen majdnem minden esetben csontnélküli. Még a sarka sem emelkedett el a földtől.

- Te jössz! – passzolt nekem, mire ismételten képtelen voltam a reagálásra, csak annyi erőm maradt, hogy elkaptam a felém repülő labdát, mielőtt orrba nyomott volna.

- Gyerünk, hercegnő! Most is legyen nagy a szád - sétált mellém Keaton.

- Jaj, de kedves vagy! - fintorogtam elégedetlenül, mire felszaladt a szemöldöke.

- Már miért is kéne annak lennem? - értetlenkedett.

- Te akartad, hogy barátok legyünk - szájaltam vissza mérgesen.

- Mert te aztán annyira ellenkeztél - emlékeztetett és magamban beláttam, hogy igaza is volt.

- Nem akartam összetörni a szívedet. – Hát, csak nem bírtam visszafogni magam.

- Én nem akartam összetörni a te szívedet - vágott vissza mérgesen.

- Oh, persze. Fogd csak rám - hadonásztam fél kézzel.

- Dobd már el azt a rohadt labdát! - kiabált rám.

- Jó! - csattantam fel idegesen, és tettem, amit mond. Tökéletes kosarat dobtam, akárcsak Keat az előbb. Döbbenten bámultam magam elé, alig bírtam felfogni, valóban megtettem.

- Na - bólintott Keaton viszonylag elégedetten, majd megindult a labdája után.

Tudta. Már nagyon régóta tudhatta és szinte biztos vagyok benne, hogy azért hergelt, hogy elterelje a figyelmem, és le tudjam győzni ezt az egészet.

Képtelen voltam megköszönni neki, de volt egy olyan érzésem, hogy a legkevésbé sem vágyott rá.

- Miért vagy itt ilyen későn? - tereltem a témát, mire amolyan „most komolyan?" fejet vágott.

- Te miért vagy itt?

- Jogos.

- Gyere, hercegnő! Menjünk haza - invitált, mire belegyezően bólintottam, és utána indultam.