Egy negyed órán belül a többiek is megérkeztek, kivéve persze Violetet. Körben ültünk a gördeszkapálya melletti kis füvön.

- Szóval... ezennel megnyitom az ülést - csaptam ököllel a fűre, mire a többiek kivéve Ziont megrökönyödve néztek rám. - Bocsi, tudom... ez... ez nem volt vicces, nem kellett volna - szabdkoztam grimaszolva.

- Mit csináljunk? - kérdezte figyelmen kívül hagyva engem Felix. Bár Zion nem, de ő nagyon is megváltozott. A megszokott egoistasága és nagyképsűsége megmaradt de, valahogy komolyabb és még zárkózottab lett.

- Muszáj kiderítenünk, nem hagyhatjuk, hogy esetleg valamit megtud a rendőrség - bontotta ki az autómatás csokiját Hailey.

- Aki felhívta a rendőrséget az közülünk volt, más nem lehetett - nézett végig rajtunk Christie, mire senki sem szólalt meg.

Mit lehet ilyenkor mondani? Amikor tudjuk, hogy... tudjuk, hogy mi voltunk.

- Nem lehet, hogy Violet volt? - szólalt meg bizonytalanul Hailey.

- Ez magyarázat lenne arra, hogy miért nem jött el - szólalt meg Zion. - Kyle, beszéltél vele?

- Öhm... igen... végülis igen - motyogtam. - Azt mondta nem ő volt, de nem jön el - túrtam a hajamba tehetetlenül.

- Biztos, hogy ő volt - jelentette ki Felix sötéten.

- Felix, ne, szabadna... - szólt közbe Christie.

- Mit Chris? Gyanusítgatni? Muszáj, nem értitek? - nézett ránk dühösen. - Valakit muszáj gyanusítani.

- Igazad van, de attól még, hogy nem jött el, egyáltalán nem biztos, hogy ő volt. Ugyan úgy lehetnétek ti is, mint ő. - vélekedett, szerintem jogosan Christie. Bár tényleg gyanús, hogy Violet miért nem jött el, ha nincs titkolnivalója? Drága a vonatjegy, vagy mi?

- Rendben, hagyjuk Violetet - bólintott a fiú, miközben mindenki más csendben nézte. - Akkor te miért nem lehettél? Mondj védőbeszédet, te szent kislány - nézett a szemébe gúnyosan.

- Felix, te elhiszed, hogy én voltam?

- Srácok, szerintem... - kezdte Hailey békítően, de Felix közbe vágott.

- Kussolj, már Hailey. Nem hiszem, hogy te voltál - nézett vissza christie - re.

- Akkor abba is hagyhatjátok! - szóltam közbe, mert kezdett elegem lenni a veszekedésükből. Mintha ezzel megoldanák a poblémát, vagy bármivel is előrébb lennénk, ha marják egymást.

- Violet volt. Ez a véleményem - vonta meg a vállát Felix.

- Szerintem igazad van.

Ránéztem Zionra, majd lesütöttem a szemem. Én is ezt gondoltam, de nehéz lett volna kimondani. Violet akkor is a legjobb barátnőként maradt meg a szívemben, bármi is történt köztünk.

- Talán... nehéz kimondani, de szerintem is ő volt - szorította meg a kezemet Hailey. Tudta mit gondolok.

- Egyetértek Haileyvel. Túl kell lépnünk azon, hogy barátság, mert most már csak gyanusítottak vagyunk. És annak is kell maradnunk.

- Szerintem is ő volt - kimondtam. Kimondtam. Meggyanusítottam őt. A volt legjobb barátnőmet. Az egyetlen embert akire valaha legjobb barátőként gondoltam.

- Mindig is tudtam, hogy ő lesz a leggyengébb láncszem - jegyezte meg Felix a fejét csóválva.

Lépteket hallottam magam mögül, és amikor megláttam a többiek rémült arcát, rögtön hátrafordultam. Violet állt mögöttem. Farmersort volt rajta és egy lila mell fölött elvágott felső. Jobban nézett ki mint vártam. Mert akármennyire is hiányzott, akármilyen jó barátnők voltunk kicsit mindig is vetélytársként tekintettünk egymásra. Mindig észrevettük, ha a másik jobban nézett ki, szebb volt a haja, vagy drágább a ruhája. Sosem veszekedtünk, nem említettük ezt a kis versenyünket, de tudtuk, hogy van. Aznap nem számítottam Violetre, így nem is gondolkodtam azon, hogy mit vegyek föl. Megalázva éreztem magam, ahogy Violet ott állt fölöttem, drága szandálba, melírozott hajjal és jó sminkkel. Tudtam, hogy a többiek nem fogják észrevenni azt amit Violet egy pillantással a tudtomra adott. Nyert. Ez igaz. De mégis ő látszott megtörtnek, nem én és egy pillanattal később meg is tudtam miért.

- Tehát így gondolja Sherlock Holmes és kis csapata - nézett előbb Felixre aztán ránk.

- Mi van? Miről beszélsz Vi? (szerz.megj.: ejtsd: Váj) - "értetlenkedett" Zion.

- Ne nézzetek már hülyének. Eljöttem. Aztán kihallgattam a tracspartit a bokorból. És milyen jól is tettem - grimaszolt, és szólni sem hagyott minket, mondta is tovább. - Tudjátok meg, nem én voltam. Azért jöttem ide, hogy ezt megmondjam, és talán segítsek is. De rájöttem nem kell. Mert ehhez az egészhez nincs közöm, senki sem találhat meg, ha kiderül az igazság. És különben is, mit paráztok úgy?  Mit tesznek majd, ha rájönnek hazudtunk? Mindegy is. Nekem már semmi közöm ehhez az egészhez. Szeretnék úgy emlékezni rátok és Harryre, mint a barátaim, és nem úgy mint tettestársak - a monológ végén láttam, hogy könnyek gyűlnek a lány szemében. - Remélem sikerül megoldanotok ezt, de engem hagyjatok ki belőle. Sziasztok - sarkon fordult és elment. Sokáig néztük a távolodó alakot, de a kék sort és a lila felső lassan egybemosódott a park végtelenjében.
- Srácok... nekem asszem mennem kell - pillantott a telefonja kijelzőjére Hailey, és már tápászkodott is fel a földről.
- Várj, még, csak egy pillanat- kértem, mire a barátnőm visszahuppant a földre.
- Holnap után ugyan itt? Addig még nyomozunk - vetettem fel.
- Egymás után nyomozunk? - nevetett fel kínosan Zion.
- Nem! Elmehetnénk a rendőrségre, meg ilyesmik. Aztán holnap után megbeszéljük a dolgokat.
- Oké, ráérek - vonta meg a vállát Christie.
- Oké, lemondom miattatok az unokatesóm szülinapját - tervezgetett Felix. Hirtelen újra a jól ismert barátunk lett, nem az eddig látott ideges ismeretlen fiú. Elmosolyodtam. Talán, jó is, hogy valaki szólt a rendőröknek, hisz' így újra együtt lehet a csapat.
- Távozásra engedélyt kérek - jelentkezett mosolyogva Hailey.
- Engedély megadva, százados - bólintottam komolyan.
- Majd találkozunk- intett vissza nekünk, majd ő is elindult a park széle felé.
Lassan a többiek is elmentek, és Zionnal ketten maradtunk. Akkor nem vallottam be magamnak, de örültem neki, hogy a fiúval lehetek.
- Szóval... milyen nálatok a suli? - kérdeztem. Semmit nem tudtam a fiú ottani életével kapcsolatban, így...
- Egész elviselhető. Jó fejek a srácok - vonta meg nemtörődömséggel a vállát. Én csak bólintottam. - És nincs barátnőm, ha erre akartál kilyukadni - mosolygott rám cinkosan.

- Én nem...

- Persze, értem - bólogatott vigyorogva.

Ennél nagyobb égést... Na mindegy.

- Szóval... - csaptam tenyérrel a fűre - minden oké veled.

- Hát, ja. Mondhatjuk - helyeselt Zion. Ahogy elnéztem a fiú mosolygós arcát, valami egészen furcsa érzés kerített a hatalmába. Csak néztem, és hirtelen minden megállt, semmi sem számított, csak az, hogy ott ülünk egymással szemben. Nem számított Violet, a Harry - ügy, semmi. Csak mi ketten.