Az ominúzus beszélgetés utáni napon történt. Akkor hozták le az újságok a hírt. A hírt ami mindent megváltoztatott.

Kiderül az igazság? A rendőrség felnyitotta Harry Davenson, a vízbefúlt kisfiú aktáját!

Öt éve a barátaival csónakázni induló fiút holtan találták a folyó vizében. A gyerekek állítása szerint Harry elment megnézni valamit a folyó melletti réten, és nem tért vissza. Az incidens után két nappal találták meg a hullát, ami a szakemberek szerint akkor már több mint egy napja halott volt. Az esetet véletlen balesetnek nyilvánították, így  a rendőrök nem is nyomoztak tovább. Azonban most egy hívás érkezett a 911 - re ami aggodalomra ad okot. Valaki be akart ismerni valamit, de végül nem tette. Akkor hát mi az igazság? 

További információ a 7- 9. oladlon

Miután elolvastam a cikket éreztem ahogy a fülemben dübörög a vér. Nem lehet. Ez csak egy álom, gondoltam. Harry ügyét már lezártuk. Vagy legalábbis megpróbáltuk lezárni. Ne hozzák vissza a múltat. Nem kell.

Aztán beugrott még valami. Ki volt az áruló? Ki hívta fel a rendőrséget? Ki szegte meg az eskünket, amit utolsó találkozásunk alkalmával kötüttünk meg? Ki érezte túl nagynak a terhet, és vallotta be az igazat?

Már éppen nyúltam volna a telefonomért, hogy felhívjam Hailey - t, amikor a csengőhangom élesen hasított a levegőbe.

- Hailey! Láttad? - szóltam bele a telefonba remegő hangon.

- Láttam, ezért hívlak.

Egy pillanatnyi csönd állt be. Mindketten ugyan azt gondoltuk. Hogy kérdezzünk rá, hogy...?

- Nem én voltam - jelentette ki Hailey.

- Nem is én. Hiszel nekem?

- Igen. Akkor magunkat zárjuk ki. Szerinted ki...?

- Nem tudom, Hailey, tényleg nem. Szerintem... Szerintem újra találkoznunk kéne. Mindannyiunknak, hogy megbeszéljük ezt a dolgot, és valahogy megoldjuk - vetettem fel félve.

- Igen, én is erre gondoltam. De Violet teljesen eltűnt, meg kell találnunk valahogy.

-Az nehéz lesz. De lehet, hogy ő is látta a cikket, és megkeres majd minket! - mondtam reménykedve, de én sem hittem igazán el amit mondtam.

Hailey nem mondott semmit. És én sem. Csendben ültünk a telefon két oldalán, és hirtelen ránkzuhant az elmúlt öt év minden kétsége és félelme. Arról, hogy kiderül az igazság.

Amikor a barátnőm újra megszólalt, furcsán rettegéssel volt tele a hangja.

- Kyle... Félek! - mondta, mint egy kisgyerek az anyjának amikor lekapcsolódik a villany, vagy csapkodnak a villámok. Csakhogy én nem egy anya voltam, hanem egy rettegő kislány, akinek szüksége lenne egy anyára. De az anya nincs sehol, ezért én vettem föl az álarcot amiben bátornak tüntem. De nem voltam az.

- Tudom. Mind félünk. De ezt a dolgot most le kell zárnunk. Örökre - jelentettem ki határozottan.

A hangom bátornak hangzott, de belül rettegtem. Rettegtem az igazságtól, amit néha magunkban is olyan mélyre temetünk el, hogy szinte el is felejtjük. Aztán mindig van valami ami feltépi a régi hegeket, hogy újra  nyilt, és vérző sebbé váljanak, mint amilyenek régen voltak. Tudtam, hogy most jött el az igazság ideje. Hogy elszámoljunk egymással, de leginkább magunkkal. Hogy mindannyian le tudjuk zárni ezt az ügyet magunkban. Hogy egy kicsit elszakadhassunk a múlttól. Ha ez egyáltalán lehetséges.

- Figyelj... Hívd fel Christie -t, én megpróbálom megkeresni a többieket.

- Az nehéz lesz - dünnyögte Hailey.

- Tudom. De megoldjuk, oké?

- Oké. Akkor puszi, majd beszélünk.

- Szia, Hailey.

Hirtelen furcsa, szorongató csönd állt be. Ledobtam a telefont az asztalra, és elnyúltam az ágyon. Tudtam, hogy most megváltozik minden. Az eddig felépített kamu valóság, amiben minden rendben volt. A szőnyeg alá söpört gondok most hirtelen előkerültek és rosszabbak voltak mint valaha.

Nagy levegőt vettem, és felültem az ágyon. Képes vagyok erre? kérdezgettem magamtól. A válasz rá: nem. De erre soha nem leszek készen, így jobb előbb túl lenni rajta.

Felálltam, és újra a kezembe vettem a telefonomat.  Megnyitottam az instát, és beírtam Zion nevét a keresőbe. Egy csomó találat volt, így legalább negyed órát töltöttem azzal, hogy kikerestem közülük, azt aki nekem kellett. Izgatottan mentem rá a profiljára, ami szerencsére publikus volt, így nem kellett megvárnom az engedélyezést. Mondjuk, lehet, hogy akkor letiltott volna.

Nem volt feltöltve egy kép sem, de ezen nem csodálkoztam.

Nem foglalkoztam semmivel, csak megírtam az üzenetet Zionnak, amiben röviden ismertettem a helyzettel.  Azonnal visszaírt. Semmi szöveg, csak egy telefonszám. Beírtam a számot a telefonomba, és már hívtam is.

- Kyle? - szólt bele Zion. Ha nem tudtam volna, hogy ő az, nem ismertem volna föl a hangját. Mennyit változhatott azóta. Mennyit változott azóta minden!

- Igen, én vagyok. Szia, Zion - nyögtem. - Mi...vagyis én arra gondoltam, hogy találkoznunk kéne, hogy megbeszéljük ezt a helyzetet.

- Igen, ez tűnik a legésszerűbb megoldásnak...  - Zion elhallgatott.

- Csak?

- Akarjuk mi ezt? Ha hagyjuk ezt az egészet, nem lépünk semmit, akkor minden marad úgy mint eddig, és nyugodtan élhetünk egymástól, az emlékeinktől távol.

- Te eddig nyugodtan éltél, Zion? - szegeztem neki a kérdést.

Zion nem válaszolt,de nem is kellett megszólalnia, ahhoz, hogy megtudjam a válaszát. Persze, hogy nem élt nyugodtan, mint ahogy egyikünk sem! Csak a nyugodt, és tökéletes élet álarca mögé rejtőzött, annyit mondogatta magának, hogy ez így a jó, hogy szinte már el is hitte. Szinte.

Mindketten a saját emlékeinken töprengtünk, nosztalgiáztunk, már ha lehet így nevezni, hogy a halott barátunkkal közös emlékeket felelevenítjük. Nem is tudom. A nosztalgia szerintem más. A nosztalgia boldog. Ez az érzés fájdalmas.

- Khm... - szakította meg a hosszú csendet Zion. - Akkor...

- Majd hívlak, ha beszéltem a többiekkel. Próbáld meg elérni Violetet, oké?

- Próbálkozni lehet... - dünnyögte, és egy pillanatra olyan volt mint régen. Szarkasztikus, vicces, olyan zionos.

- Szia, Zion, jó, hogy beszéltünk! - köszöntem el tőle szomorúan.

- Szia, Kyle.

Megint csönd. De ez nem olyan mint az előbbi, ez sokkal rosszabb. Mindig ezt érzem ha leteszem a telefont. Nem. Pontosítok: csak akkor ha valakivel közülünk beszéltem, és leteszem a telefont.

Újra beléptem az instába, hogy megkeressem Felix -e t, aki szintén nem volt a követőim között, de a többi sulis ember révén másodpercek alatt megtaláltam. Neki nyilvános volt a profilja, így nem kellett megvárnom a visszaigazolást, rögtön ráírtam.

Szia Felix! Tudom, hogy azóta már nem beszéltünk, és te valószínű most se akarsz velünk lenni, de biztos vagyok abban, hogy láttad a cikket, szóval találkoznunk kéne. Szerintem most kell lezárni ezt az egészet, kaptunk még egy esélyt rá, úgyhogy ne szalasszuk el. Hívj fel!

Kyle

Újra átolvastam a sorokat, és nagyon rosszul hangzott amit írtam, ilyen idióta és össze-vissza levelet azóta se írtam senkinek. De nem érdekelt. Tudtam, hogy Felix nem ezzel fog törődni, és csak remélni tudtam, hogy válaszol majd, vagy felhív. Ő volt a legmakacsabb közülünk, ha a fejébe vett valamit az végül mindig úgy történt. Magamban fohászkodtam azért, hogy a fiú tegye kicsit félre az egóját és hívjon végre fel! Mert most tényleg, nagyon fontos lenne, gondoltam keserűen.