- Megint vele álmodtam - suttogtam a barátnőm, Hailey fülébe matekórán.

Nagyon is jól tudta, hogy kiről beszéltem. Harryről.

- Nem tudok megszabadulni tőle. Pedig már olyan régen volt.

- Meg kell próbálnunk. - nézett megértően a szemembe. Tökéletesen tudta, hogy mit érzek, és azt is, hogy megpróbáltam elengedni már rengetegszer, de nem ment! Az emlék, annak a napnak az emléke amikor az a szörnyű dolog történt, folyton kísért, nem hagy aludni, koncentrálni, pihenni. Bármit megpróbálok csinálni azaz emlék ott van a fejemben. Pedig olyan sok idő telt el az óta. 5 év. 5 hosszú és boldogtalan év...

- Suli után beszélünk Christie- vel, oké? - ajánlotta fel Hailey. - Azután mindig jobban érzem magam. - Christie volt Hailey - n kívül az egyetlen ember, akivel tartottam a kapcsolatot miután... az történt. Megbomlott a társaságunk, nem tudtunk egy légtérben maradni, így ahelyett, hogy egymást támogattuk volna, szétszéledtünk. És ki-ki egyedül maradt a fájdalmával. Kivéve minket. Megkerestem Hailey - t a történtek után pár hónappal, és kicsit minden a régi lehetett. Aztán Christie - vel is találkozni kezdtünk, így lettünk hárman. Jobb mint egyedül, de nagyon hiányoztak a többiek. És Harry. Zion például elköltözött a nagymamájához vidékre, ha jól tudom azóta is ott van, Felix még ide jár, de soha nem beszélünk. Aztán ott van még valaki akiről semmit sem tudok, hogy mi lett vele: Violet. Elmentek családostul, valahova iszonyú messzire, mindenhonnan letörölte magát, komolyan megtalálhatatlan volt. Ó, pedig mennyit kerestem! Elmondhatatlanul hiányoztak.

A csöngetés annyira váratlanul ért, hogy megrezzentem. Felkaptam a fejemet, és Haileyre néztem, aki bíztatóan rámmosolygott. Visszamosolyogtam, majd gyorsan összepakoltam a cuccaimat, és már indultunk is megkeresni Christie - t.

Végül egy padon felhúzott lábakkal ülve, kezében egy kiflivel találtunk rá. Amikor odaültünk mellé rögtön felderült, az amúgy komoly arca.

- Szasztok, csajok!

- Hello Christie - mondtam és haraptam egyet a kiflijéből, mire ő a vállamra csapott.

- Hékás! Neked is van!

- Tudom, de az nem olyan finom mint a tiéd. Tök száraz - fintorodtam el a vajas kiflim gondolatára is.

- Na, jó, most az egyszer kapsz -adta meg magát Christie, és félbe törte a kiflijét, majd az egyiket a kezembe nyomta.

- Köszike - mondtam és mosolyogva kezdtem el rágycsálni a kiflit.

- És miért kerestetek fel? - kérdezte Christie, hol rám, hol Haileyre nézve.

- Hát, elég szarul vagyok mostanában - vallottam be. - Folyton csak Harryre gondolok. Meg arra, hogy talán el kellett volna mondanunk valakinek, hogy mi is történt.

- Én is ezen gondolkodok, már napok óta, de nem jutottam semmire - vonta meg a vállát Christie.

- Szerintem jól tettük, hogy nem mondtuk el senkinek - szólalt meg Hailey. - Akkor mindenki minket hibáztatott volna érte...

- De a mi hibánk!

- És ezt mi tudjuk. Nem kell másoknak is az orrunk alá dörgölnie - vélekedett Hailey, és már nem is hangzott annyira kegyetlennnek amit mondott. Miért lett volna jobb nekünk, ha mindenki minket szid a történtek miatt? Hisz' amúgy is tudtuk.

- Lehet, hogy igazad van, de így is bűntudatom van - jelentettem ki, pár perc néma elmélkedés után.

- Tudom. Mindannyiunknak - bólintott Hailey.

- Vajon... mi lehet a többiekkel? - kérdeztem bizonytalanul.

- Nem tudom, senkiről semmi hír - nézett rám tanácstalanul Christie, és beletúrt szőke hajába.

- Szerintetek egyszer... egyszer még leszünk úgy együtt, ahogy régen?

- Hát, max a menyországban.

Danny Rawen unottan üll az irodájában. Ő volt a 911, de aznap este semmi sem történt még. És valószínű már nem is fog. 15 perc és jön a váltás, addig már csak kihúzom valahogy, gondolja magában, majd megnyitja az instát.

Unottan pörgeti végig a tökéletes emberek tökéletes képeit, de e szörnyen izgalmas tevékenységet féélbeszakítja a telefon csörgése.

Danny izgatottan nyom a fogadás gombra. Minden hívásnál ezt érezte, izgatott volt, és elkötelezett. Elkötelezett, hogy most atlán segíthet, talán csinálhat ma még valami értelmeset.

- Itt a 911, miben segíthetek? - mondja a begyakorolt szöveget.

- H_rry Dave_on... - a vonal szörnyen recseg.

- Elnézést, nem értem! Kivel beszélek? - kezd izgalmas lenni, gondolja.

- N_m t_ják az iga_t! El kell mo_danom! - Danny nem tudja eldönteni, hogy férfi vagy nő e a telefonáló, semmit sem tud csak azt, hogy valami itt nincs rendben.

- Kérem! Maradjon nyugton, és kezdje el előről - kéri nyugodt hangon Danny.

- Harry Davenson. Nem mi_den az am_ek l_ik. El k_l monda_m az igaz_t - és leteszi.

Ki a franc az a Harry Davenson?

Danny gyorsan beírja a rendőrségi adatbázisba a nevet, és rögtön rájön, ki is az illető. A vízbe fúlt kisfiú.

De ki telefonált? És miért, ha úgysem mond semmit? Mit kell elmondania? Miért recsegett úgy a vonal, hol lehetett? mi az a nagy igazság, amiről beszélt?

Oké, azt hiszem megjött a várva várt izgalom, tűri hátra Danny egy hosszabb tincsét. Lássunk neki.

És abban a pillanatban már kopog is a váltás.