A/N: még sosem jártam Olümpiában, úgyhogy a helyszínekre vonatkozó utalások NEM hitelesek! Jó olvasást <3

Nem lehettem benne biztos, hogy az, miszerint fél óra keresgélés után sem találtunk semmi olyasmit, ami hasznunkra lehetne, csupán az ügyetlenségünk miatt van, vagy teljesen rossz helyre jöttünk, vagy félreértettük a próféciát, és már elbuktuk a küldetést. Nem-nem. Sikerülnie kell. Gyerünk, Nate, ha eddig túlélted, már nem adhatod fel.

Alesh frusztráltan felsóhajtott. – Túl erős a Köd ezen a helyen. Sok mindent akarnak elrejteni a halandók elől, és nem érzem miatta a mitológiai jelenlétet.

Cody felvetette, hogy Alesh kérdezzen meg egy idegenvezetőt. Az isten épphogy visszatért, és már készült volna megszólalni, mikor a levegőből váratlanul szikrák csaptak elő, majd képpé alakultak: Írisz-üzenet.

A képen Kheirón látszott, háttérben a délelőtti Félvér Tábor. Valami azonban nem volt rendben: a kentaur fáradtnak, a szaladgáló félistenek idegesnek tűntek.

– Nate! Cody! Minden rendben? Jól vagytok? – A mosoly ellenére Kheirón nem úgy tűnt, mint aki csak bájcsevegés végett vette fel velünk a kapcsolatot.

– Kheirón! Igen, köszönjük, de mi folyik ott? – utaltam az utasításokat üvöltöző bungalóvezetőkre, és fegyvereiket élező táborlakókra.

– Egy hatalmas horda szörny közeledik Manhattan felől. Az őrszemek jelentése szerint csupa veszélyes, legendás rém van köztük: a Hüdra, a Minótaurusz, Kampé... Minden harcképes félistenre szükségünk van!

– De nem tudnak bejutni, nem igaz? – kérdeztem rémülten. Veszélyben a tábor? Az otthonom? Ez ugye nem Hüperión műve?

– Nem tudom. Úgy tűnik, tudják, merre jönnek.

Váratlanul egy ismerős, szőke fej bukkant fel Kheirón mögött. – Nate! – Will ezúttal nem mosolygott. – Kérlek, hajtsátok végre minél előbb a küldetést, és segítsetek! Ti jó harcosok vagytok. Sok szerencsét. – A bátyám intett és elvágtatott.

A gyomrom riadtan ugrott össze.

Kheirón visszafordult felénk és bólintott. – Siessetek, kérlek! Valami azt súgja, a küldetéseteknek köze van ehhez az egészhez.

A kentaur egy intéssel bontotta a kapcsolatot.

– Azt hiszem, tudom, honnan jönnek a szörnyek – szólalt meg Alesh azonnal. – Az Olimposzon van egy börtönféleség, ahová a különösen veszélyes lényeket zárják. Ha megölnék őket, előbb-utóbb újraélednének, de így nem juthatnak ki a halandók közé. Most, hogy Zeuszt elrabolták, minden bizonnyal nincs, aki őrizze a börtönt.

– De akkor is, a tábornak van védőfala! A legtöbb szörny azt sem tudja, merre van, nemhogy meg akarná támadni! Itt nekem valami bűzlik...

Futásnak eredtünk az idegenvezető által mutatott irányba.

– A prófécia szerint van egy áruló. Lehet, hogy egy táborlakó az – jegyezte meg diplomatikusan Cody.

– De hát... – Ezt nem tudtam elhinni. Az összes táborozót ismertem, olyanok voltak, akár egy nagy család. Mégis ki vetemedne arra, hogy elárulja mindannyiunk otthonát?

Cody kemény pillantást vetett rám. – Egyelőre szabadítsuk ki Zeuszt.

– Igen, azt hiszem, ez lesz az! – Alesh szavaira lefékeztem, de így is sikerült pár centit csúszni a murván. Az isten egy oszlopcsarnok előtt állt – legalábbis ami maradt belőle. Már csak egy emelvény és pár instabilnak látszó márványoszlop maradt meg belőle. Ez utóbbiak úgy festettek, mintha a földből kibúvó ujjak lennének. Megborzongtam a gondolatra.

Alesh fürgén átbújt a korláton, és az őr méltatlankodásával mit sem törődve a maradványok túlsó vége felé vette az irányt.

Mire Codyval sikerült utolérnünk, Alesh már ott állt, ahol annak idején feltehetően a szobor is. Megpróbáltam elképzelni, hogy egy tizenkét méteres Zeusz magasodik felém. Nem volt nehéz. A helynek fura kisugárzása volt.

– Nézzétek, itt van valami írás! – mutatott Alesh aranyos izgatottsággal a padlóra. Letérdeltem, és szemügyre vettem. Valóban: a görög betűket formáló véseteket az évszázadok sem tudták eltüntetni.

– Használd a számokat betűkként. Hat – olvastam összehúzott szemöldökkel. – Pont, mint a fülbevalódon, Cody! Hé, Cody!

Megbökdöstem a fiút, mire az végre felkapta a fejét. – Hmm? Oh, bocsánat. Azt hiszem, a kötés miatt nem hallok a bal fülemre.

– Itt van még valami: az ige ellenében a három hatszor hattal. Ennek semmi értelme - csóválta a fejét Alesh elgondolkodva.

– Dehogynem. – A másik oldalunkra költözött Cody most felállt, és arrébb hessentett minket a felirattól. Előhúzta a dobókockáját a zsebéből. – Ez a hat. A hat oldal. Három hatszor hat, tehát tizennyolcszor kell dobni vele, hogy megsemmisítsük Médeia igéjét.

– Okos vagy – motyogtam, kissé szégyenkezve, amiért nem jöttem rá előbb.

– Tudom. Az még kérdés, hogy mit kell csinálni az eredményekkel, és hogy mit ért az alatt, hogy használd a számokat betűkként.

A fiú mély levegőt vett, aztán kifújta. Végül, ha jól láttam, enyhén remegő kézzel felemelte a kockát, kicsit megforgatta a tenyerében, majd a kőre ejtette.

Négy.

– Egy valamit nem értek – kotyogtam közbe. – Ha ez Médeia varázsigéje, akkor hogy-hogy modern dobókockát kell használni a feloldásához?

Alesh vállat vont. – Dobókocka, vagy legalábbis ahhoz hasonló már az én... Akarom mondani, már az ókori Görögországban is létezett. Egy kicsit biztos felújították a varázslatot.

Cody újra dobott. Az eredmény ezúttal három lett. A következőnél hat.

A fiú egy darabig nem mozdult, aztán hirtelen felénk fordult. – Valaki írja fel nekem a görög abc-t!

Alesh kicsit furcsán nézett rá, de aztán intett, így a betűk sorban a kőbe karcolódtak.

– Rájöttél? – térdeltem le izgatottan az öcsém mellé. Az bólintott.

– Háromszor hatszor kell dobni. Tehát, bár ez csak egy feltevés, de ha összeadjuk az első három, majd a második három és így tovább számokat, és megnézzük, hányadik betű... Négy meg három meg hat az tizenhárom. A tizenharmadik betű a... Nű. Ezek szerint a megfejtés egy hat betűs szó lesz. Használd a számokat betűkként. – Cody hangjából mintha némi önelégültséget hallottam volna ki.

– Azta...!

– De ez még nem biztos, csak egy ötlet.

Mit kell mondjak, nekem határozottan tetszett. Kissé túl volt bonyolítva, de mivel egy görög hozta létre az ellenigét, ez nem is meglepő. Viszont szerencse, hogy nem egyedül jöttem.

Cody időközben dobott egy egyest és egy kettest, majd egy újabb egyest. Öt, vagyis epszilon.

Már készült a következő betű kiderítésére, mikor egy mély, fenyegető hang szólalt meg mögöttünk.

– Okos fiú. Kár, hogy meg kell öljelek.

Ha hátrafordulva nem húzom fel az íjamat ösztönösen, nagy valószínűséggel kettévág egy akkora kard, mint én én Cody együttvéve.

Így azonban az előre a húrra helyezett nyílvessző a mögöttünk álló óriás orrába fúródott.

– Ahh! – A rémség a sebhez kapott. – Apollón kölyke. Lehet, hogy mégis te leszel az első, akit kettéhasítok, és nem a kis barátotok.

– Hüperión – sziszegte mellettem Alesh gyűlölettel teli hangon.

Ó, hogy az a...

Hüperión valamivel magasabb és termetesebb volt Titüosznál, de kétséget kizáróan fenségesebb látvány. Hallottam pár beszámolót róla, de a mostani kinézete más volt, mint ahogy Percy Jackson leírta a két évvel ezelőtti Hősök napján. Aranyló páncélja nem vakított el, de a mediterrán napnak köszönhetően erősen fénylett (és lefogadtam volna, hogy Hüppi úgy érezte magát, mint egy dobozos készétel, akit csomagolással együtt tettek be a mikróba). A ruházata újnak tűnt, a csónaknyi csizmák szinte be sem koszolódtak még. A haja természetesen göndör volt és fekete, pár rövid fürt a sisakja alól kandikált ki. Sárgán világító szemei gonoszan csillogtak, sebhelyes ajkát sunyi mosolyra húzta. Igazából egész jóképű is lehetett volna a maga démoni módján, ha hosszúkás arcát nem csúfítja el egy sebhely, és nem tart egy bazinagy kardot a kezében, amivel, az előbbi közlése szerint feltett szándéka széttrancsírozni minket.

– Üdv, Alesh. – Kíváncsi lettem volna, hogy ezek ketten miért gyűlölik egymást ennyire. – Látom, nem tanultál a hibádból, és még mindig ilyen halandó söpredék körében mozogsz.

Alesh vicsorgott, és láttam rajta, hogy elég egy rossz szó Hüperión részéről, és azonnal rátámad a titánra, én viszont valamilyen értelemben hálás voltam a gúnyolódásért. Idő. Időt kellett szereznünk Codynak, aki a hátunk mögött most is lázasan dolgozott a megoldáson.

A probléma viszont az volt, hogy ezt Hüperión tudta. A titán egy elegáns mozdulattal félrelökött minket az útból, és Cody-hoz lépett. Lendítette a kardját, és minden bizonnyal belevágta volna a későn félreugró öcsémbe, ha a nyilam nem találja el a tarkóját. Hüperión felmordult és dühösen felém fordult – ezalatt Alesh nyugodtan a titán hátára ugorhatott, hogy belevágja Holdsarlót a bronzsisakba. Király, hogy már így együtt tudunk dolgozni.

Hüperión lesöpörte Alesht a fejéről. Kardjának csapását Alesh épphogy ki tudta kerülni. A titán egyet hátralépett, így beszorított maga és az egyetlen megmaradt faldarab közé. Annyi helyem sem maradt, hogy felhúzzam az íjamat. Az izzadságszag valami megmagyarázhatatlan illattal keveredett, ami valamiféle gyógynövény lehetett, de hogy mi árasztotta magából, arról ötletem sem volt. A fogamat összeszorítva próbáltam kioldalazni a titán mögül.

Hüperión csapott egyet, Alesh könnyedén kitért előle, majd támadott. Most látszott csak igazán, milyen előnyei vannak egy halandóhoz képest: gyorsabb volt, erősebb, magasabbra tudott ugrani. Igazság szerint lélegzetelállító jelenség volt, ahogy egy macska ügyességével tért ki az egyre erősebb csapások elől.

Ez nem ér! Én is harcolni akarok!

Kirántottam egy nyílvesszőt a tegezemből, és egyszerűen beledöftem a titán hátába. Az felordított, és azzal a lendülettel hátracsapott, de én felkészültem a támadásra. Arra viszont nem, hogy az ugrálástól kinyílnak a sztümp-izé madarakkal való harcban szerzett idegesítő kis sebeim. Felszisszenve kaptam a vállamhoz ösztönösen, és ez a másodpercnyi kizökkenés is elég volt ahhoz, hogy a kard az oldalamba találjon.

A fal tövébe rogytam, de inkább a lendülettől, mintsem a fájdalom miatt. A seb nem volt olyan szörnyű, de ahhoz elég erős, hogy a levegő kiszaladjon a tüdőmből és a lábaim összeroskadjanak. Könny szökött a szemembe, ahogy megpróbáltam megmozdulni, lehet, hogy valami csont vagy izom is sérült... Túl sok időt töltöttem a testvéreimmel, így a sérülést automatikusan elemezgetni kezdtem.

Hüperión a végzetes csapásra lendítette a kardját, már majdnem lesújtott, láttam a fölém magasodó alakját, démoni szemét, a kardot, ahogy megcsillant rajta a napfény...

Aztán a titán szeme döbbenten elkerekedett, és megállt a mozdulat közepén. A kardja kihullott a kezéből, fémes csattanással ért földet. A titán megbotlott, és eldőlt, kilátszott a hátából kiálló sarló markolata.

Valaki megragadta a kezem, és felrántott. Az érintés szó szerint égetett.

Az a valaki, aki előttem állt, a legkevésbé sem volt ismerős. A haja és a bőre is fekete volt – nem afroamerikai vagy ilyesmi, hanem a szó szoros értelmében éjfekete, ellentétben tejfehéren derengő szemével. Sötét fürtjei a feje körül hullámzottak, mintha úszna, testét csak kavargó füst takarta, de nem tudtam volna megmondani, férfi, nő, vagy mindkettő. Kétségkívül nem evilági jelenség volt.

– Nate. – A lény hangja mély volt és üres. – Én vagyok az.

– A-alesh? De hát a szemed...

A lény – Alesh – lesütötte a tekintetét. Ekkor ettem észre egy gyöngyházfényű cseppet, ami a szeme sarkából csordult ki. – A Holdnak van egy sötét oldala. Nekem is.

Nem tudtam szóhoz jutni. Tehát ezt a sötét oldalát használta a teleportáláshoz, mikor Titüosztól menekültünk? Egész idáig titkolta...
Alesh a hallgatásomat minden bizonnyal úgy értelmezte, hogy félek tőle vagy ilyesmi, ugyanis megrázta a fejét, és elindult, hogy kihúzza a sarlóját az elterült Hüperiónból.

– Alesh! – Az isten után kaptam, de a bőre megégette a kezem.

– Halandó nem érintheti a sötét oldalt következmény nélkül. – Alesh ezt úgy mondta, mintha egy könyvből olvasná föl.

– Leszarom, te te vagy. – Magamat is meglepve megragadtam az isten karját, és a fájdalommal mit sem törődve magamhoz rántottam. Alesh hajába temettem az arcom – az szerencsére nem égetett.

Csak a szívdobogásomat és kettőnk összefonódó, kapkodó lélegzetvételét hallottam. Feltűnt, valójában milyen csönd van. A halandó turisták vajon mennyit láttak ebből az egészből?

Alesh kibontakozott az ölelésemből. – Nem akarlak bántani – motyogta, de úgy tűnt, éjfekete ajkai mosolyra húzódnak. – Ha vége a harcnak, majd visszaalakulok.

– Srácok... – Cody hangja vékony volt. Tekintetét riadtan kapkodta köztünk, hátát az oszlopnak vetette. – I-izé... Az ige...

– Ja, tényleg! – csaptam magam homlokon. Az öcsémhez akartam sietni, de ahogy megmozdultam, fájdalom hasított az oldalamba. Össze is estem volna, ha Alesh nem kap el, de az érintése továbbra is megégette a bőrömet.

Cody felkapta a fal tövében heverő hátizsákomat, és lázasan kutatni kezdett benne, hogy aztán kétségbeesetten nézzen rám. – Elfogyott az ambrózia.

– N-nektár?

– Az már kifolyt, mikor a madarakkal harcoltunk. Basszus. Alesh, nem tudsz-

Az isten nemet intett a fejével. – Ebben a formámban semmit sem tudok előállítani, aminek pozitív hatása van. Vissza kell jutnunk a táborba, azonnal. Szabadítsuk ki Zeuszt. Cody, mutasd az igét.

Alesh intett az öcsémnek. Az gondolkodás nélkül engedelmeskedett neki, és átvett a saját vállára. Hihetetlen, de Cody mosolygott bátorítóan énrám. Eközben Alesh a zsebkendőre firkantott szó mellé lépett. Az öcsém engem is odavonszolt, de hiába gyűlöltem, hogy ki vagyok szolgáltatva, és társaim terhére kell lennem, nem nehezedhettem a lábamra, azonnal összecsuklott volna.

– Megpróbáltam kimondani, de semmi nem történt – jegyezte meg Cody Aleshnek.

– Hadd próbáljam meg én! – Alesh határozottan felszegte az állát és kimondta az ellenigét. – Νεκρός!

Ironikus, hogy a szó pontosan azt jelenti: halott.

Valami körvonalazódni kezdett előttünk. Valami nagy.

Az utolsó pillanatban rántottam hátra Codyt és Alesht. Így már pont akkor hely volt köztünk és a fal között, mint egy szobor talapzata.

Ott volt előttünk – halványan, remegve, mint egy hologram, de ott volt a Zeusz-szobor, amely már több, mint kétezer éve elveszett.

° ° °

A szobor nagyon lassan, de kezdett egyre inkább láthatóvá válni, mintha idő kellene neki, hogy fizikai valójában is megjelenjen előttünk. A semmiből ott termett egy bazinagy ókori csoda. Wow.

De nem, még nem lehetett vége. Csak annyit érzékeltem, hogy Cody kicsúszik a karom alól, aztán felkiált. Túl későn fordultam meg – már csak annak lehettem tanúja, ahogy Hüperión, aki fogalmam sincs, hogy a fenébe volt még életben, a márványnak vágja a kisöcsémet, mint egy... Mint egy koszos rongyot!

Ehhez nincs joga. Nincs joga bántani őt...!

Rekedt ordítással, minden erőmet összeszedve rontottam rá a titánra. Fájt, fájt, túlságosan is fájt – a madarak vágási, a seb a csípőmön, az Alesh okozta égési sérülések – de nem érdekelt. Cody. Összeesett. Biztosan elájult. Nem érhet így véget! Nem veszíthetünk!

Megígértem neki!

Hüperión nevetett. De csak addig, amíg az arcába nem lőttem az összes megmaradt négy-öt nyilamat. Aztán, mikor kifogytam belőlük, de a titán még mindig ezen a földön volt a büdös Tartarosz legmélyebb bugyra helyett, az íjamat hajítottam neki. A fa fájdalmas reccsenéssel kettétört. Tizenhárom évesen kaptam ezt az íjat, mikor a táborba érkeztem, és apám kinyilvánított a fiának.

Hüperión már nem nevetett, csak gúnyosan mosolygott. – Azt hiszed, legyőzhet engem egy ilyen jelentéktelen félvér? Egy senki vagy! Velem ellentétben. – Legszívesebben a saját kezemmel martam volna le azt az önelégült mosolyt a titán arcáról. – Amit legyőztetek, csak egy másolat volt. Érdekes igéket találtam a kis Médeia hagyatékában. Én sokkal erősebb vagyok. Erősebb, mint az el tudod képzelni.

– Ő nem tud legyőzni, de én igen. – A hang ugyanolyan túlvilági volt, amit nem tudtam megszokni. Alesh elém lépett. Beszéd közben észrevétlenül egy kis, ezüst pengéjű kést csúsztatott a kezembe. – Túl sokáig szennyezted már ezt a világot, Hüperión. A titánok ideje már réges régen lejárt.

Ezekkel a szavakkal az isten támadásba lendült. Tehetetlenül, de ámulva figyeltem.

Alesh és Hüperión mozdulatai egymásba mosódtak. Arany, ezüst, sárga, fekete villanások látszottak csupán, a pengék csattogása minden más zajt elnyomott. Tartottam tőle, hogy átváltoznak az isteni alakjukba, akkor pedig aki nézi őket, annak annyi, így hát a mozdulatlan jobb lábamat magam után húzva Cody-hoz vonszoltam magam.

Csúnyán beütötte a fejét, de már kezdett ébredezni. Jádezöld tekintete, amely pontosan olyan volt, mint az enyém, először homályosan, értetlenül nézett rám, aztán láttam, hogy fókuszál, és magához tér.

– Nate? – A hangja olyan volt, mint egy rémült kisfiúé. Jobban belegondolva, egyikünk sem volt több ennél. – Mi történt?

– Gyere – húztam fel, amennyire tudtam. – Megöljük azt a mocskot.

Ebben a pillanatban a szoborból tettrekész, mély hangú rikkantás tört elő, és Zeusz kilépett a szétnyíló talapzatból. – Hüperión. Már eddig is csak a gond volt veled, de esküszöm, ha bántani merészeled a gyermekem, közelebbről is megismerheted a villámaimat.

° ° °

A/N: sziasztok! Ne haragudjatok, amiért a szokottnál jóval később jött a fejezet. Már körülbelül hétszáz szónál jártam, mikor rájöttem, hogy amit addig írtam, azt borzalmas, így kitöröltem, és kezdhettem elölről az egészet. Kárpótlásul a várakozásért itt van egy extra hosszú, kétezer-ötszáz szavas fejezet!

Nem ígérem, hogy a következő hamarabb érkezik, ugyanis terveim szerint az lesz az utolsó, és szeretném az epilógussal és az utószóval együtt publikálni. Nagyon izgatott vagyok már :D, remélem, ti is!

(Plusz, lehet, hogy észrevették már, de megváltoztattam a leírást, nekem így sokkal jobban tetszik. Valamikor a borítót is megreformálom majd.)