Az ágyon fekve forgattam ujjaim között az aranyszínű dobókockát, amit apámtól kaptam. Azon az ágyon, amit eredetileg Aleshnek szántunk. Az isten viszont most feltehetően a bátyámmal hancúrozott a másik szobában.

Nem érdekelt különösebben. Nate azt csinál, amit akar, és azzal, akivel akarja. Mégis dühömben legszívesebben a falnak vágtam volna a használhatatlan dobókockát.

Idővel aztán a mérgem elpárolgott, és valami más, megfoghatatlan érzés vette át a helyét.

Azt hittem, ha kiszabadítjuk Nate-et, minden rendbejön. Aleshsel egészen elviseltük egymást a hozzá vezető úton. Ökölbe szorítottam a kezem. Gyerekes vagyok. Borzasztó gyerekes, de én azt hittem, akár ő lehetne az első barátom, aki nem a bátyám.

Erre Alesh a továbbra is eltitkolt szuperképességével kiütötte magát, Nate aggódott érte, és most megint ott vagyunk, ahol elindultunk. Ők ketten egymásnak, és meg a harmadik kerék.

Bár ezt nem tudták sokan, de Nate gyerekkorában nem volt barátkozós típus. Félt odamenni az emberekhez. Lassan nyílt csak meg. És mivel egy vézna, halk szavú kissrác volt, ráadásul az én ikrem, mások sem keresték a társaságát.

Aztán tíz-tizenegy éves korunkban jött egy új fiú az osztályunkba. Akkoriban anyánk már régen nem törődött velünk, és, többek között miattam Nate-re sokkal több felelősség hárult, mint egy ennyi idős gyerekre általában. Mindig ő feküdt le legkésőbb, ő kelt leghamarabb, ő vett nekem is ebédet, ő ügyelt arra, hogy a házi feladatok mindig készen legyenek. Akkoriban diagnosztizáltak hiperaktívként, mert az addigi tünetek, melyekre anyánk ügyet sem vetett, súlyosbodtak, és bár Nate sosem említette, tudom, hogy akkoriban tényleg kibírhatatlan voltam, orvosi szinten is borzalmasan túlpörögtem, a koncentrációm szinte a nullával volt egyenlő. Ez mind a bátyámra telepedett, majdnem összeroppantotta, hogy felnőttként kellett viselkednie.

Ez az új srác, bizonyos Matthew, vakmerő volt, nagyhangú, és folyton mások társaságát kereste. Pillanatok alatt összebarátkozott Nate-el. A bátyám odáig volt az örömtől, hogy végre van valaki a lehetetlen öccsén kívül, akiben megbízhat, és gondolkodás nélkül követte a barátját. Matt egyre veszélyesebb kalandokba csábította őt: leverték az igazgatóhelyettes parókáját, ezt-azt elcsentek a tanáriból, bezárták az összes vécéajtót. Mindenki tudta, hogy ők voltak a tettesek, és ezt büszkén válallták is. Egyszer aztán Matt arra akarta rávenni Nate-et, hogy intézzék el, hogy a matektanár leessen a lépcsőn, így nem tudott volna bejönni órát tartani. Nate erre nemet mondott, mire a srác mindent elpletykált róla, minden kis piti titkot, amit a naiv bátyám megosztott vele.

Nate persze teljesen összetört. Viszont amint a segítségemmel összeszedte magát, rögtön egy újabb barát után nézett. Szinte a rögeszméjévé vált, hogy barátai legyenek, így ahányszor elárulták, becsapták és hátat fordítottak neki, ő újra és újra megbízott az emberekben. A táborban kicsit jobb lett a helyzet, és kábé tizenöt éves korában kicsit fel is nyílt a szeme, és már megváltogatta azokat, akikben ténylegesen megbízott. Velem azonban mindig törődött. Sosem hagyott el, még a legnagyobb lelki válságai közepette sem. Bármi történt is, mindig mellettem volt, lélekben fogta a kezemet, és nem félt százszor is elmondani, hogy „Minden rendben lesz, Cody. Itt vagyok. Majd ketten megoldjuk, nem igaz?”. 

Ez az egyetlen rohadt különbség volt a múlt és a jelen között. Nate elengedett, mert talált valakit, aki jobban megérdemli a törődését. Nem tudtam hibáztatni érte.

Kopogás hangzott fel. Ösztönösen mozdultam volna, hogy kinyissam, aztán rájöttem, hogy nem tehetem. Biztosan Nate az. Talán vissza akar hívni? Az órára néztem, fél kilenc. A nagy francokat. Biztosan itthagyta a fogkeféjét.

A kopogás azonban csak nem akart elmúlni. A párnába szorítottam a fejem, legszívesebben kiüvöltöttem volna, hogy hagyjon már békén. Ha egyszer nem kellek neki, akkor ne is zavarjon!

Mintha a gondolataim célba értek volna, a kopogás elhalt.

Elment.

Nem tudtam mit kezdeni magammal. Az ég időközben teljesen besötétedett, s a homályos, fehér függönyök még azt a kevés fényt is kiszűrték. A szemem már hozzászokott a sötéthez, így ki tudtam venni a rideg, fehér bútorokat is.

Végül felálltam és kisétáltam a fürdőszobába. A magától felkattanó lámpa bántotta a szemem. Nem néztem tükörbe, miközben megmostam a kezem, aztán az arcom is. Az orrom hegyéről vízcseppek cseppentek a mosdókagylóba. Minden olyan fényes volt és fehér és idegen. A törölköző durva felülete bántotta bőrömet, ahogy megtöröltem a kezem.

Mikor visszatértem a sötétbe, egy darabig világító foltok táncoltak a szemem előtt, és egyetlen egy pillanatig hiányzott a fény, de az érzés azonnal el is oszlott.

Komótosan az ágy mellé sétáltam és kibújtam a farmeremből. Nem dobtam le hanyagul, ahogy amúgy tenném. Nate-et zavarja a rendetlenség. Bár, úgysincs itt.

Bemásztam a hideg ágyba. A párna túl kemény volt. Oldalra fordultam, de csak a falat láttam magam mellett.

Az ágyon, ki tudja, miért, két párna volt. A kisebbet magamhoz szorítottam. Behunytam a szemem és egy darabig próbálkoztam az elalvással, de az ágy túl nagynak érződött egy ember számára.

° ° °

Reggel hat körül gyanabban a pózban keltem, mint az előbbi négy alkalommal. Rosszul aludtam, alig pár órát, furcsa álmokkal, amikre már nem emlékeztem.

Kimásztam az ágyból, és a fürdőszobába battyogtam. Ezúttal belenéztem a tükörbe: a hajam borzalmasan kócos volt, jobb oldalon el is feküdtem, a szemem karikás volt és fáradt. Megpróbáltam úgy-ahogy rendbehozni, bár elgondolkodtam rajta, van-e értelme egyáltalán. Vajon Nate-én engedni fogják, hogy velük tartsak, vagy egyedül kell eljutnom Olümpiába, beteljesíteni a próféciát?

Bár – gondoltam keserűen –, szükség van még rám? Zeuszt ők ketten is ki tudják szabadítani...

Egy darabig eljátszottam a gondolattal, hogy hagyom a küldetést a francba, szépen visszamegyek Amerikába, és jelentkezem a táborban: „Üdv újra, az én feladatom itt véget ért.” De nem tehetem. Jólesett azt remélni, hogy még szükség lehet rám.

Elemi erővel tört rám a magány érzése. Zihálva kapaszkodtam a mosdókagyló szélébe, és magamat is meglepve elnevettem magam.

Hogy én, a magába forduló, önző és mogorva Cody Whister, magányos legyek?! Még viccnek is rossz volt.

A keserű nevetés köhögésbe fulladt. Továbbra is alig kaptam levegőt, valami összeszorította a mellkasomat, összepréselte a tüdőmet, vad dübörgésre késztette a szívemet. Egy pillanatra elfogott a páni félelem – aztán az egyre homályosodó látóterem szélén megjelent a törölköző. Egy egyszerű, hétköznapi tárgy, ami emlékeket idézett föl a tegnap estéről. A törölközőt bámultam addig, amíg egy kicsit meg nem nyugodtam.

De Nate máris hiányzott.

Csak azt akartam, hogy foglalkozzon velem is. Nem kellettek barátok, csak az, hogy a bátyám mellettem legyen.

° ° °

Már felöltözve, igazából útra készen üldögéltem az ágyamon, mikor újabb kopogás hangzott fel. Vagy Nate az, vagy a takarító.

Az előbbi nyert.

Az első, ami feltűnt, hogy Nate szokatlanul sápadt, legalább olyan karikás a szeme, mint az enyém, és hogy a szemöldökét aggódóan összehúzza.

– Nate.

– C-cody, én... Csak bocsánatot szerettem volna kérni. – A fiú nagy, szomorú, de őszinte szemekkel nézett rám, feltűnt, milyen ideges. – Rájöttem, mennyire nem törődtem veled az utóbbi időben, és elhanyagoltalak, és egy hülye, érzéketlen marha voltam, és tudom, hogy semmi, de semmi jogom nincs ilyesmit kérni tőled, és tudom, hogy szörnyen viselkedtem az utóbbi időben, de... Meg tudsz nekem bocsátani?

A mondandója végén a hangja elvékonyodott, a fejét lehajtotta, és alig mert a szemembe nézni. Egy pillanatra úgy nézett ki, mint egy kisfiú – a gondolatra magamban elmosolyodtam.

A fiú őszintének tűnt. Úgy tűnt, azt akartam hinni, hogy... Talán minden a régiben mehet tovább?

Teljesen ösztönösen válaszoltam. – Igen.

Ezen legalább annyira meglepődtem, mint maga Nate. Megbocsátok neki? Ezek után?

Próbáltam értelmes érvekkel alátámasztani a válaszomat. – Nate, felőlem azzal lehetsz, akivel akarsz. Csak ne feledd el, hogy én is itt vagyok. De örülök, hogy beláttad a hibádat.

Nate egy pillanatig döbbenten bámult rám, aztán felnevettett és szinte a nyakamba ugrott. Nem tudtam nem elvigyorodni.

Talán még nem bocsátottam meg neki teljesen, de jobb jóban lenni Nate-el, mint tovább duzzogni.

° ° °

Körülbelül két órával később meg már az életemért küzdöttem. Pech.

Alesh a Holdsarlójával próbálta legyűrni a fülbevalómat rángató szelet, Nate viszont hiába lődözött, a Mennyei Bronzból készült nyilaival semmire sem ment.

– Biztos Eurus az! Γαμημένος...  – szitkozódott Alesh görögül.

Hiába szorítottam a kezem a fülemre, a szél elfújta az ujjaimat. Látszólag valamiért a fejébe vette, hogy kitépi a fülbevalómat, de mégis miért?!

Hangrobbanás rázta meg a tájat. Nate újra használta a képességét. Eurus eleresztett. Megkönnyebbülten rogytam volna össze – ha egy utolsó, kemény rántás után az egész fülbevalóm nem a földön landolt volna.