– Két nap?! Két kicseszett nap?! – háborogtam döbbenten. – Az azt jelenti, hogy... Majdnem másfél napig voltam kiütve? De hát az nem lehet!

Cody megrántotta a vállát.
Ahhoz képest, hogy milyen aranyosan a nyakamba ugrott, mikor meglátott, most annál inkább a régi önmaga volt. Hiába, már lebukott: igazolta az egyik régi teóriámat, miszerint tényleg van szíve.

Míg Aleshre vártunk, igyekeztem kiszedni a szokás szerint szűkszavú Codyból, hogy mi történt velük addig, míg Titüosz vendégszeretét élveztem. Nem sokat tudtam meg: kiokoskodták, hogy itt lehetek, eljöttek és megmentettek. Ez utóbbira a bűntudat görcsösen rántotta össze a gyomrom.

– Nem szabadott volna eljönnötök értem – jegyeztem meg csendesen. Az egyik belső oszlopnak dőlve üldögéltünk, hallgattuk a kabócák folytonos ciripelését, és élveztem, ahogy a meleg futkározik a bőrömön. A friss levegőnek és napfénynek köszönhetően szűk fémbörtönöm már csak egy távoli emlékfoszlány volt.

Cody, aki addig az oszlopokat és a templom felépítését tanulmányozta, rosszallóan pillantott rám. – Ez magától értetődött.

Nem tudtam, hogy melyik érzelmem erősebb, a bűntudat, vagy a szívemet összeszorító szeretet, amit akkor Cody és Alesh irányába éreztem.

Átkaroltam, és magamhoz húztam az öcsémet, aki körülbelül tíz másodpercig hagyta, hogy ölelgessem, aztán morogva kiszabadította magát.

Cody szórakozottan beletúrt a táskába, és kiemelt egy ráncos almát. Összevont szemöldökkel fordult felém. – Nate, nem vagy éhes?

Rábámultam. Elviekben már két napja nem ettem, mégis tökéletesen jól elvoltam, pedig a repülőgépes incidens alkalmával kiderült, hogy a félisteneknek is nélkülözhetetlen a rendszeres evés.

– Titüosz biztosan megoldotta valahogy – motyogtam.

Cody vállat vont. Látszólag lazán, nemtörődöm elengedte magát, de láttam, hogy izmai megfeszülnek, szemei a tájat fürkészik, egyik keze pedig a tőre közelében volt.

Kezdtem aggódni Alesh miatt. Cody azt mondta, az isten nagyjából egy órát adott magának, hogy elterelje a bentiek figyelmét, az pedig a nap állásából ítélve kezdett lejárni. Nem akartam, hogy a hibámból történjen vele valami.

Végül nem bírtam tovább, felálltam, és bekukucskáltam az ablakon. Cody nem szólt semmit. A mosdó üres volt.

Rossz érzésem támadt. Felegyenesedtem, és már komolyan el kezdtem gondolkodni, hogy visszamegyek és kimentem Alesht, mikor a templom másik oldalán kicsapódott egy ajtó.

Az öcsém felugrott, és kikapta a tőrét a tokjából. Felkaptam az íjamat és a tegezemet. Futás közben ajzottam fel fegyveremet, és egy vesszőt illesztettem rá.

A kőporon csúszva fékeztem le a templom sarkán. A jegyárus bódé ajtaja előtt egy poros, köhögő, a lányalakba visszaváltozott Alesh térdelt, kezében a sarlójával, amire némi szörnypor tapadt.

– Alesh! – Segítettem felállni az istennek. Az leporolta sortját (a harisnyát a melegre való tekintettel ezúttal hanyagolta), és hátranézett. A bódé közepén egy nyitott csapóajtó tátongott (úgy tűnt, ez a hely tele van velük).

– Gyerünk! – ragadta meg a kezemet, és intett a mellettünk ácsorgó Codynak is. – Mennünk kell!

Végigsprinteltünk a hegytetőre vezető ösvényen, de félúton kezdtem hallani az egyre közelebb és közelebb érő hangot, ami leginkább rengeteg karmos láb csattogására emlékeztetett. Szóval ezek azok a sokat emlegetett „csodálók”.

Mikor már vészesen közel értek, hátraperdültem, és futtában kilőttem egy nyilat, ami egy ránézésre képlékeny testű, aránytalan, egyszemű valami homlokának közepében landolt.  A lény összeesett, de a mögötte igyekvő kábé száz hasonló szimplán áttaposott rajta.

– Srácok, szerintem meg fogunk halni- baszki! – szaladt ki a számon, mikor majdnem felbuktam egy gyökérben.

Cody megragadta a pólóm szegélyét, hogy megtartson – ebben a pillanatban Alesh elkapta a kezem és a tér csővé zsugorodott, ahol nem volt más, csak sötétség.

° ° °

A zuhanásszerű élménytől izgatottan zihálva egyenesedtem föl. Hunyorogva körbepislogtam, és azzal kellett szembesülnöm, hogy valahogy elteleportáltunk az ösvényről, és üldözőinket hátrahagyva egy újabb út szélén álldogáltunk.

Valaki oldalról nekem esett. Csak a reflexeim mentették meg Alesht, hogy a földre essen.

Cody mellém térdelt, ahogy lassan lefektettem az istent a földre. Ezüstös haja szétterült, ujjai közül kicsúszott a sarlója. A szeme csukva volt, de pillái meg-megrezdültek. A mellkasa jól láthatóan emelkedett és süllyedt, de a bőre nyirkos volt, és nem mozdult.

– Alesh...? – simítottam ki a haját a homlokából. Nem reagált. – Basszus, mi történt vele?!

– Valószínűleg ő hozott minket ide – mormogta Cody, körülkémlelve a tájon. Nem foglalkoztam a környezetünkkel, egyre csak azon járt az eszem, mit kéne tennem, hogy felébresszem Alesht. Hiába beszéltem hozzá, hiába ráztam meg a vállát, hiába tettem bármit is, semmi, de semmi nem volt hatással rá. – Basszameg! – Tehetetlenül ülök, miközben Alesh meghal? Mégis mi a francot kéne csinálnom? Alesh, kérlek, kérlek, ébredj fel!

– Nate – szólt Cody halkan, de nem figyeltem rá. Megkerestem a kulacsot, és pár csepp vizet juttattam Alesh telt ajkai közé. Hatástalan volt.

– Nate!

– Mi van?!

– Ott egy hotel.

Odakaptam a fejem, ahová az öcsém mutatott. Valóban, egy Holiday Inn magasodott látszólag a semmi közepén. Persze lehetett egy isten keze is a dologban, de nem volt idő mérlegelni. Felnyaláboltam a meglepően könnyű Alesht, és a hotel felé vettem az irányt.

A recepciós kicsit furán nézett ránk, de a Köd a segítségünkre volt, így végül is sikerült szobát foglalnunk úgy, hogy csak utólag kelljen fizetni.

Végigfektettem Alesht az ágyon, és magamban átkozódtam, hogy nem voltam képes a gyógyításra, mint a többi, normális Apollón-gyerek. Volt egy elsősegély-csomag a szobában, de nem sokra mentünk vele. Alesh állapota frusztrálóan változatlan maradt.

– Istenek! – dörzsöltem meg a szemem kétségbeesetten. – Mit tegyek?!

– Először is fürödj le, én is azt teszem. Szerintem adjunk neki egy kis időt. Nate, szedd össze magad! – Cody kényszerített, hogy felé nézzek. – Alesh halhatatlan, nem eshet baja.

Mélyeket lélegezve próbáltam lenyugodni. A kisebb pánik, ami erőt vett rajtam, kezdett elmúlni. Józan ésszel beláthattam, hogy Codynak igaza van, viszont... A békésen szuszogó istenre néztem és beharaptam az ajkamat. – De akkor itt maradok.

Cody alig észrevehetően megforgatta a szemét, de beleegyezett, és átment a nekünk szánt kétágyas szobába. Még beletelt pár percbe, hogy rávegyem magam, hogy hagyjam ott a gondosan betakargatott Alesht és elmenjek lezuhanyozni.

Nem tagadom, a víz baromi jól esett azok után, hogy kábé egy hete nem fürödtem, és a zuhanyzó aljában összegyűlt koszból ítélve nem is ártott már. Viszont végig füleltem, hogy nem hallok-e valamit a szobából.

A hátizsákban találtam egy váltás ruhát, amit még a táborból hoztunk magunkkal. A pólóért nyúltam, mikor meghallottam valami hangos robajt odakintről.

Mi a- Alesh!

Kivágtam a fürdő ajtaját. Az isten kómásan ücsörgött az ágy szélénél, a félig köré tekeredő takaróval.

– Alesh... – térdeltem le elé. Az isten álmosan pislogva nézett vissza rám. – Istenek, jól érzed magad?

– Igen, azt hiszem – motyogta rekedtes hangon. – Csak leestem.

Nem bírtam ki, felnevettem. A szívem hirtelen sokkal könnyebbnek érződött, és észre sem vettem, hogy ölelésre tártam a karom. Csak az utolsó pillanatban kaptam észbe, és rántottam vissza magam.

– Nyugodtan megölelhetsz – mondta az isten még mindig olyan hangon, mint aki félig alszik. Körém fonta karjait, és a vállamba fúrta az arcát. Kizárt, hogy nem érezte, hogy a bőröm felforrósodik, az arcom kipirul, a szívem pedig hevesen kalapál. Újfent az ajkamba haraptam, és nagyon vigyáztam, hogy ne mozduljak meg, még arra a felismerésre sem, hogy nincs rajtam póló.

– Vizes a hajad – tapogatta meg Alesh a fejemet.

– Fürödtem. – Igyekeztem a lehető legközönyösebb hangot megütni.

– Hmm. – Megéreztem Alesh pici, kerek orrát a nyakamnál. Nem, biztos hogy nincs magánál – csak erre tudtam gondolni, miközben az isten ujjai lassan cirógatni kezdték a hátamat. Baszki. Nagyon közel van...

– Nate, nálad van a- Eeeek! – A belépő Cody egy furcsa, meglepően magas hangú kiáltást hallatott, aztán visszaugrott a fal mögé. – Nem akartam zavarni – szólt vissza rémült éllel a hangjában, aztán csak az ajtó csapódását hallottam.

Legnagyobb meglepetésemre Alesh kuncogni kezdett. – Bocsáss meg. Kicsit tényleg félreérthető volt a szituáció.

Az isten lemászott rólam és kisöpörte a szeméből a haját. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Oké, az igazi Alesh visszatért.

Zavartan kaptam el róla a tekintetem. – Khm. Szóval, izé, jól vagy?

– Igen. Mennyi ideig voltam ájult?

– Nagyjából egy óráig.

Alesh bólintott. Egy ideig kínos csendben üldögéltünk. Végül a isten törte meg a csendet. – Annyira aggódtál értem, hogy még felöltözni is elfelejtettél? Ez hízelgő.

Magam elé kaptam a kezem, az arcom minden bizonnyal pipacsvörösben játszott. – Csak meghallottam hogy valami leesik, és megijedtem, hogy bajod esett – motyogtam. – De egy pillanat, felveszek valamit – ugrottam fel, és szinte bemenekültem a fürdőbe a pólómért.

És én még azt hittem, nem lesz kínosabb szituban részem, mint mikor rányitottam Acherre és a barátnőjére.